Négy évvel ezelőtt ezen a napon írtam egy posztot. A saját felületemen jelent meg, mégis sok emberhez, köztük sok szerzőhöz is eljutott. És akkor elkezdődött valami…

Ma visszaolvastam ezt a posztot, és az az igazság, hogy ha ma tenném ki, pontosan ugyanolyan helytálló lenne, mint négy évvel ezelőtt. Pedig mennyi minden változott, és közben szinte minden maradt ugyanaz. Én azonban biztosan változtam. Változtam, mert akkor, azon a március 15-én megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a saját eszközeimmel szeretnék én is valamit tenni a kortárs magyar irodalomért, hogy a hazai szerzők könyvei ne mostohagyerekként legyenek kezelve. Mindezt úgy, hogy akkor éppen a Covid-19 lezárásokban zajlott az életünk. Ötleteltem, álmodoztam, pro-kontra listákat írtam, és aztán a miért ne adjak neki esélyt elvet követve belevágtam. Elindítottam valamit, ami fontos volt nekem, és csak bízni tudtam abban, hogy másoknak is az lesz.

Vannak az ember életében azok a pillanatok, amikor a szabadság kikristályosodik, kézzel tapinthatóvá válik és az útját állja. Azt üvölti: válassz! Szabad vagy, hát tégy is úgy! Dönts! Ezek azok a pillanatok, amelyek tartópillérekké, állványzattá válnak.

/A. M. Aranth/

A magyar szerzőkért oldal létrehozása és működtetése meghatározó része volt az elmúlt négy évemnek. Elkészült több, mint száz interjú, könyvajánlók, bemutatók, rengeteg szerzőt ismertem meg, akik mindig egy kicsit más aspektusát mutatták meg a kortárs irodalomnak. Egy dologban azonban mindannyian egyformák: ők elsősorban a magyar közönségnek, a magyar olvasóknak írnak, a történeteiken keresztül képesek kapcsolódni azokhoz, akik bizalmat szavaznak nekik. Éljenek bárhol a világban, magyarul írnak, a számunkra legszebb és legjobban érthető nyelven szólnak hozzánk.

Azt, hogy a kortárs magyar irodalom milyen színes, mennyire sokoldalú, mennyire jól megférnek egymás mellett a műfajok és a különböző zsánerek, lehetetlenség egészében megmutatni, mert napról napra változik, épül. De talán az általam bemutatott szerzők és történetek valós képet adnak arról, mennyi mindennel találkozhatunk a magyar szerzők könyveiben.

Írtam már arról is, mennyire nem számít, hogy egy történet végül magánkiadásban vagy hagyományos kiadói gondozásban jelenik meg, ahogy az sem, hogy elsőkönyves szerzőről vagy tapasztalt íróról van szó. Az azonban rengeteget számít, ha mi, a befogadó közönség nyitottak vagyunk, esélyt adunk, és kulturált módon formálunk véleményt.

„Élni és élni hagyni” – lehetne a mottó  kortárs irodalomban is, annak minden részegségére kivetítve. Nem kell minden kiadót, szerzőt és minden történetet szeretni, nem kell, hogy minden írás nekünk szóljon, de hagyni kell, hogy akiknek viszont igen, azok megtalálják benne azt, amit keresnek, amire szükségük van belőle: szórakozhassanak vagy éppen útravalót kapjanak.

Az elmúlt négy évben az olvasmányaim jelentős részét a hazai kortárs irodalom tette ki, és én magam nem éreztem, hogy ez rossz lett volna. Játszi könnyedséggel tudtam válogatni, legalább olyan széles spektrumon, mintha a világirodalom halmazából keresgéltem volna. Egy dolog azonban más volt. Sokkal könnyebben tudtam kapcsolódni a magyar szerzőkkel, és örültem, hogy erre lehetőségem van. Volt, hogy én is olyan könyvet olvastam, ami nagy marketinget kapott, vagy épp közönségkedvenc volt, de gyakran választottam számomra teljesen ismeretlen szerzők könyveit, vagy éppen olyat, amit a korábbi tapasztalataim után már nagyon vártam.

Azt gondolom, az irodalmat fogyasztó közönséget, az olvasókat, az elvárásokat lehet és kell is formálni. Nem erőszakosan, nem kártékony és bántó módon, hanem tudatosan és sokszor csendben. Én hiszek benne, hogy az elmúlt négy évben a kortárs magyar irodalomból itt bemutatott részlet sok csukott ajtót nyitott meg, és egyre több kézben, egyre gyakrabban vannak magyar szerzők írásai. Mert megérdemlik, hogy így legyen.

-Ági-