Legyünk őszinték magunkkal… Ezt jó eséllyel vagy álmodtam, vagy csak hallucináltam. Ha pedig ezek közül egyik sem, akkor nem ittam még eleget…

Azt hiszem, körülbelül ezt érzi minden olvasó, amikor becsukja a Párhuzamos létezést az utolsó oldal végén… Azt meg már meg sem merem említeni, hogy mennyit gondolkodtam azon, hogyan lett egy dalszövegnek induló szösszenetből egy összetett, bonyolultan szerteágazó regény, amiben a jelen valósága keveredik a múlt történelmével és a sejtelmes, elképzelhetetlenül szürreális illúzióval, fantazmagóriával.

Ha az ember azt tűzi ki célul, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsíti, garantáltan lesz része meglepetésekben. Boltsek Erik pedig olyan regénnyel lepett meg, ami mondhatni, a komfortzónám mezsgyéjén egyensúlyoz, mégis döbbenetes gyorsasággal szippantott be.

„A múlt sebhelye, a jelen emléke, de nem a jövő fájdalma.”

Már a könyvvel való ismerkedésemkor kétkedve néztem a fantasy, krimi és thriller címkéket egyazon regényen, ráadásul a fülszöveg sem éppen egy egyszerű történetet vázolt fel. Az mondjuk mindenképpen pozitív, hogy ezek után tényleg nem egy hétköznapi vagy éppen középszerű regényt kaptam.

Egy tökéletesnek induló kiruccanás a Cloquet-völgybe, ami balesettel ér véget. De vajon a baleset tényleg baleset? És vajon mindenki az, akinek látszik? Segítek, nem, nem az. És még azt is elárulom, hogy itt minden és bármi is megtörténhet, és meg is történik. Jó esetben pedig olvasóként sokáig azt sem tudjuk, hol vagyunk éppen, miközben a regény lapjain az oldalszám egyre csak növekszik.

A Párhuzamos létezés minket is egy másik dimenzióba helyez, ahol egy valószerűtlen ködmasszában keveredik össze a múlt, a vallási fanatizmus és a hatalom iránti vágy a bosszú és az erőszak sötétjével. Halmas koncentrációt igényel, ha minden részletet pontosan meg akarunk érteni, mert ez az a fajta regény, ahol mindennek, az utolsó elejtett morzsának is szerepe van. Ráadásul sokszor nem is akámekkora. A cselekmény több pontján jönnek a hűha élmények, mert Erik váratlanul, minden előjel nélkül képes meglepni azt, aki időt szán a történetének megismerésére. Fordulatos, igazán pörgős mind a 609 oldal, és bár szerkesztőként bizonyos részeket erősen meghúzattam volna a szerzővel, összességében még így sem gondolom, hogy ez sokat vonna le a kötet értékéből.

– Minden, ami nagy eredményt hoz, rejt magában valamekkora kockázatot is. Tudja: aki mer az nyer.

Rendkívül komplex és összetett a regény, hiszen több szálon, több idősíkon, és ráadásul több dimenzióban is játszódik a cselekmény, amelyek adott pontban mindig összetalálkoznak, csak előtte még tesznek néhány plusz kört, hogy az egyébként sem egyenes szálakon jókora csomók is keletkezzenek. Nem kis feladat ezeknek a kordában tartása íróként sem, hát még olvasóként. Minden egyes újabb fordulat tanúbizonyság arról, hogy milyen hatalmas munka áll emögött a történet mögött. Ezért pedig külön dícséret illeti a szerzőt.

Erik elsőkönyves író, és ebből adódóan vannak a regénynek olyan aspektusai, amiken még lehetne csiszolgatni, de az eredeti ötlet, a színes karakterek, az ügyes történetvezetés mindenképpen kiemelendő már a debütáló kötetében is. Mint a legtöbb elsőnek, a Párhuzamos létezésnek is vannak gyerekbetegségei, de nagyon ígéretes az, ahogyan Erik elindult a hazai kortárs irodalom útján, és biztos vagyok benne, hogy sokan várják már a kötet végén beharangozott folytatást, az Álomkört. Én biztosan. 🙂