Őszinte leszek, ezt hagytam a legvégére, mert az ilyen kérdésekkel általában bajban vagyok, de „megoldom”. 😊 Tatabánya büszke szülötte vagyok, sokáig csupán egy világtalan ténfergő, míg 15 éves koromban rá nem jöttem, hogy imádom a rockzenét és elkezdtem basszusgitározni. Néhány évvel később áttértem a metálra, és a Reason-X névre hallgató zenekarommal Győrtől Budapestig, valamint a Balatontól Gútáig számos fellépésünk volt. Sajnos az élet közbeszólt, és végül mindannyian más-más irányba mentünk tovább, így a zenekaros éveim akkor és ott véget értek. Ezután inkább a szakmám felé fordultam, és a logisztika világában találtam meg az új otthonomat. Végül ebben az új „otthonban” találkoztam Illés Andival, ismertebb nevén „Szöszivel”, aki nagy krimi kedvelő révén 2022 januárjában azt mondta, hogy szívesen elolvasná az amatőr krimimet és megmondaná, hogy jó-e. De mivel angolul volt megírva, így le kellett fordítanom... és ebből lett a Párhuzamos létezés.

Magánéletemet tekintve imádok főzni, rajongok az állatokért (főként a kutyákokért), a zenéért, és az agytekervényeket hajsütő módjára kiegyenesítő filmekért, sorozatokért, videójátékokért és természetesen könyvekért.

Tetszetős kis szójáték és valahol igaz is. 😊 Sok írótársammal ellentétben nem olvasás közben vágott kupán a regényírás ötlete, hanem egy zenehallgatással egybekötött dalszövegírás közben. Nem ez volt az első dalszövegem és nem is az utolsó, de így, több, mint egy évvel a Párhuzamos létezés megjelenése után azt kell mondjam, hogy a legjelentősebb dalszövegemmé lett.

Bizonyos értelemben létezik a kettő egymástól függetlenül is, viszont a fejemben a zenének fenntartott rubrikában nyílt egy új kategória, amiről korábban nem tudtam. Ez az instrumentális zene. Régen nem láttam rá okot, hogy bizonyos klasszikusokon vagy zongoraműveken kívül instrumentális zenét hallgassak, de mióta írok... azóta az írás és az instrumentális zene kéz a kézben jár.

Legszívesebben azt mondanám, hogy egy baldachinnal körülölelt ágy mellett ücsörögve, töltőtollammal a kezemben vizslattam a hófödte tájat egy kopottas ablaktábla túloldalán, miközben a hátam mögött ropogott a kandallóban a tűz, és halk, zongora dallamok törtek maguknak utat a földszinti hallból... de sajnos nem vagyok Ryan Reynolds egy ünnepi moziban, úgyhogy marad a „szomorú valóság”.

Tíz évvel ezelőtt egy hosszú munkanap végén felpattantam az akkori munkahelyem céges buszjáratára, bedugtam a fülhallgatómat, és egyszerűen írni kezdtem. Az akkori életkörülményeim és szerelmi életem egy jóféle katasztrófafilmmel vetekedett, így volt mit kiírnom magamból. Ahogy említettem, ez egy dalszövegnek indult, de akkor, aznap annyi kiírnivalóm volt, hogy a gyors lejáratú szereplőm egyre csak kapta a nyakába a terheket, csalódásokat, fájdalmat, amivel nekem is szembe kellett néznem, és amikor már két Queen albumnál is több szöveg és történet verődött egy dalszövegbe, akkor jött a felismerés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy regény lenne.

Amikor nekikezdtem, akkor még csak két dolog volt meg. Az akkori főhős és főgonosz sorsa. Mivel frusztráció szülte ennek a történetnek az „elődjét”, ezért valahol így akartam szembenézni a problémáimmal és legyőzni őket könnyen és gyorsan. A legelső, angol kézirat 2014-2016 között íródott és színtiszta krimi volt egy leheletnyi thrillerrel... és (a mostani írásaim minőségével és szintjével szemben) középszerűséggel. 2014 és 2022 között nyilván rengeteget tanultam, érettebbé váltam és megküzdöttem a démonaimmal, melyek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy valahogy rendet tegyek az elmémben sokáig dúló káosszal.

Mikor sikerült úrrá lenni a káoszon, felvettem a fonalat, az eredeti, nagyjából 200 oldalas kéziratból megtartottam 40-et és elkezdtem kiötölni, hogy mégis mit és hogyan szeretnék írni és mesélni. A krimi és thriller adott volt és más írásaimból is süt a negatív fennhang/setting, melyet itt-ott azért mégis átsző a humor, a romantika fel-felbukkanó szikrája és az élet pozitív aspektusai. Imádom a fantasyt. Nem mondanám, hogy a legelhivatottabb rajongója lennék a zsánernek, mivel bőven vannak vakfoltjaim, könyvek sora, melyek ott pihennek a TBR listámon, de ez nem változtat a tényen, hogy közel áll a szívemhez ez a világ. Úgy érzem tizenévesen sok pozitív behatás ért ilyen téren a Lineage 2 és World of Warcraft játékokból (csak hogy két ismertebb nevet említsek), így amikor írás közben eljutottam egy „közhely gyanús elágazáshoz”, akkor inkább álmodtam egy nagyot, és a járt utak helyett a járatlant választottam. Ez eredményezte a fantasy szálat, mely a második kötetben kerül nagyjából egy szintre a krimivel, és kitart a harmadik legvégéig.

Hosszú évek óta gyanítom, hogy az elmém valahol 18 éves korom tájékán kapott egy reboot-ot, és azóta... másként működik, mint azelőtt. A legkülönbözőbb behatások, elszólások, vizuális látványok képesek kiváltani olyan gondolatokat, melyeket egyesek talán hosszasan keresve kutatnak, hogy megleljenek. Ez számomra áldás és átok. Áldás az alkotáskor és átok este amikor próbálok végre elaludni... 😊 De viccet félretéve, dőlt belőlem a szó, a történések és a cselekmény. Miután Gary és Natalie szála elindul, és megtörténik az első nagy váltás a történetben, a többi szinte jött magától. Természetesen írás közben folyamatosan ment a kutatás, hogy autentikus és hiteles legyen, amit írok, így két böngészés közben ráakadtam kisebb ötletekre melyeket itt-ott be is építettem vagy átformáltam és felhasználtam. Ebből kifolyólag nyilván sok olyan rész vagy részlet is belekerült az első kéziratba, ami végül ki is került még a nyomda előtt, és az igazat megvallva, mai fejjel itt-ott rövidítenék egy-két leíráson, karcsúsítanék bizonyos fejezeteken, de történeti elemet nem vennék ki, mert minden egyes részlet fontos a cselekmény szempontjából. (Ezt is sokat szoktam hangoztatni. 😊)

A legelső közönségem nekem is a rokonság, néhány barát és kolléga volt, akik nyilván másként értékelnek, mint azok, akik nem ismernek személyesen, de amikor már 10-12, egymástól teljesen független ember azt mondta, hogy még ha a nyelvezet itt-ott még igényel is némi finomítást, de a történet az magával ragadó és újszerű, akkor kezdtem el komolyan gondolkodni. Természetesen mindenképp olvasott embereket nyaggattam a kéziratommal, olyanokat, akik nálam is többet olvastak, így tudtam, hogy bízhatok az értékelésükben és meglátásaikban.

Igen, mindenképp fontos számomra, hogy „valóságszagú” legyen egy történet. Hogy szembesüljünk a valódi világ problémáival, küzdelmeivel és terheivel, miközben a szereplővel együtt keressük rá a megoldást, a kiutat. Felmerül többek közt az árulás, erőszak, gyilkosság, kínzás, szerhasználat, alkoholizmus, kizsákmányolás bizonyos formái és sok más valódi, komoly probléma, ami a világunkban vagy erősen vagy lappangva, de jelen van. Egy (vagy több) ilyen lélekbúvárkodást és túlélésért folytatott küzdelmet „bolondítottam meg” azzal a túlvilági thriller köntössel, ami szerintem igazán felelős azért, hogy az olvasó 100 oldal után nem ráun az előtte álló 512 további oldal pörgetésébe, hanem odaszegezi őt a székébe, és a 612. oldal végén felkiált, hogy „ilyen nincs” és a folytatást követeli.

Imádom a humor minden formáját, így a sötét témák ellenére is folyamatosan igyekszem egy amolyan „bright side of life” mentalitást belecsempészni az írásaimba. Nyilván ez nem mindig lehetséges, szóval csak a megfelelő settingbe tuszkolok bele egy kis humort, hogy a dramaturgia ne lássa kárát, de Gary (és a Garcia család) tipikus favicces család, így amikor a téboly határán billegve próbálja megőrizni a hidegvérét, többször is elsüt valami rettenetesen fájdalmas szóviccet, vagy elszólást, amivel saját magát igyekszik nyugtatni. Bevallom, a való életben én is (akár tudatosan akár tudat alatt) alkalmazom ezt a metódust. A magas röptű, kigondolt humortól a bugyuta szóviccekig mindent tudok értékelni. Hogy érzékeltessem az agyamban dúló „azonnali kreatív kapcsolást” és a humor párosát, ma a párom kijelentette, hogy „én ma már csak aludnék”, amire valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az volt a válaszom, hogy nem is tudtam, hogy a ludak szoktak házasodni... szóval valami biztos furcsán lett bekötve a fejemben... 😊

Ez egy igazán jó kérdés. Mindenevőnek gondolom magam ilyen értelemben, de ha rá kéne böknöm néhány témára, akkor az a psziché, a mentális zavarok, tévképzetek kifürkészése, az emberi elme működése, és a normálistól eltérő állapot külső ingerekre történő reakcióinak kérdése. Általánosságban véve az emberi kapcsolatok, azok hasznos és kártékony kivetülései és produktumai. Ha pedig a pszichológián kívül gondolkodunk akkor az állatvédelem, környezetvédelem kérdéseit is a szívemen viselem. Néhány a sok közül így hirtelen.

Úgy gondolom, a főszereplőkben (akikből lássuk be, van egy pár...) ott van egy-egy szilánkja a lelkemnek, a múltamnak és a mentalitásomnak, így velük vagy így, vagy úgy, de van legalább egy kapcsolódási vagy fogódzkodási pont. Talán Garyben van a legtöbb belőlem, az ő jelenetei jöttek a legtermészetesebben, de ennek ellenére sem állítanám, hogy ctrl+c ctrl+v másom lenne.
Mondjuk úgy, hogy az eredeti, angol kézirathoz képest Victoria volt az, aki még számomra is a legnagyobb meglepetés lett. Az ő és az én hangom rettenetesen távol állt egymástól, de megírtam nagyjából 2000 oldalnyi történetet, mely alatt sok új szál, szereplő és fordulat jött be a történetbe, és a végére „megértettük egymást”.
Szeretném azt is megemlíteni, hogy sok karakter történetét más-más okból kifolyólag volt jó megírni. Mr. Ollenburger és Gary jellemvonásai, motivációi és céljai egyszerűen összehasonlíthatatlanok és ebből kifolyólag egy egészen más mentalitással kellett nekiülnöm az egyiknek, majd a másiknak. Komplett átszellemülésre volt (és van) hozzájuk szükség, de minden percét élvezem, és amikor már ennyi időt eltöltesz a szereplőiddel, kitalálod és megszakérted őket, akkor ők is annyira a részeddé képesek válni, mint amennyit te adtál nekik a legelején magadból.

Először a lezárás volt. Pontosabban az, hogy magamban lezárják bizonyos dolgokat, melyeknek kezdetben amolyan villámhárítója volt ez a könyv, de mióta ez sikerült, azóta én is tisztábban látom magát a történetet a saját, személyes célomon túl. Azóta az a legfontosabb, hogy ez a történet elragadja az olvasókat ebből a világból, hogy beszippantsa őket és megtapasztalják egy irodalmi mű formájában azt a rendezett káoszt, ami nap mint nap a fejemben tombol. Nem 10 módszert akarok kínálni a meggazdagodásra, vagy a lelki békére, hanem mutatni akarok egy világot, ami olyan érzelmeket vált ki az olvasóból, amit nem feltétlenül kapnak meg akármelyik kötettől. Három példa is visszajutott már hozzám ezzel kapcsolatban: volt, aki szabályosan félt az egyik jelenetet olvasva, volt, akinek rémálmai voltak (de számára ez pozitív élmény volt) és olyan is akadt, aki este nem merte olvasni. Persze ez az egyik véglet, mert voltak felnevetések is, megkönnyebbülések és romantikus beteljesedések is, melyek színtiszta pozitív érzéseket váltottak ki másokból. Ezeket a reakciókat akarom elérni, és talán ez a legfontosabb számomra mind ebben a regényben, mind pedig az írásban: hogy hatása legyen a szavaimnak.

Minden egyes szó, hang, vélemény, reakció, értékelés olyan, mint egy tőr, ami vagy belefúródik a húsunkba, vagy nem. (Főleg egy debütáló írónak). Szerencsére az olvasóim közel egybehangzó véleménye az első kötet végén az, hogy „hol és mikor jön ki a második rész?!” Ezt hatalmas elismerésként élem meg, de emlékszem, hogy az első értékelésem 4 vagy 4,5 csillag volt a Moly-on, nem sokkal utána pedig jött egy két csillagos (az eddigi egyetlen negatív értékelésem), ami most már derekasan bevallom, hogy óriási pofon volt. Nyilván nem lepett meg a tény, hogy egyeseknek nem tetszik a történet, hiszen nincs olyan mű ami mindenkinek elnyerné a tetszését, de amikor megláttam a két csillagot, és azt, hogy az olvasó egyáltalán nem is kíváncsi a folytatásra, (ami véleményem szerint sokkal de sokkal jobb, mint az első), az fájt. A véleményét természetesen tiszteletben tartom, az elhangzottakat pedig kiértékeltem és aszerint mozdulok és mozdultam tovább. Abban a helyzetben vagyok, hogy mire megjött ez az értékelés, addigra a 2. és 3. kötet is elkészült teljes egészében és jelenleg is zajlik a 2. rész előolvasása amire fantasztikus értékeléseket kaptam. Felmerült Dan Brown, Stephen King de még Tolkien neve is, ami óriási megtiszteltetés, lévén, hogy még nem olvastam se Kingtől se Tolkientől, nem ismerem a tényleges írói stílusukat, de mégis volt, aki szerint itt-ott őket idézem – látatlanul. Ez óriási megtiszteltetés számomra.

Témák „out of the box” megközelítését, sok esetben kiszámíthatatlan végkimeneteleket, kacifántosan körbejáró gondolatmeneteket, melyek észrevétlenül olvadnak egymásba, és gazdag ábrázolásokat, melyek kifejezetten erős érzelmeket válthatnak ki az olvasóból.

Szégyen gyalázat, de súlyos lemaradásban vagyok olvasás tekintetében, viszont van néhány magyar író, akik prioritást élveznek a TBR listámon, és van egy több, mint 500 oldalas könyv, mely egy hamarosan debütáló írónő műve, és amit (magamhoz képest) nagyon gyorsan, alig tíz nap alatt ledaráltam. Kezdeném az előbbiekkel. Mészáros Lajos írótól nemrég kezdtem el olvasni a Pesti Balhét, nagyjából a harmadánál járok és pokolian jó a történet, a nyelvezet, a szituációk ábrázolása, hasonlóan „valóságszagú” mint számomra a Párhuzamos létezés, és remekül működik a saját inerciarendszerében. Ezt a kötetet fogom a napokban folytatni, csak rám tört egy hirtelen ihletáradat, így azzal kénytelen leszek előtte kezdeni valamit. 😊 Akiknek még nagyon várom a könyveit és hazai szerzők: Dörgő Sándor Bevitel című műve, Benyák Zoltán Requiem sorozata, valamint Alexander B Hackman, azaz Bánki Attila Az Utolsó 27 sorozata. Mindannyiuk munkásságával azután ismerkedtem meg, hogy jómagam is elkezdtem írni, így ilyen szempontból a legjobb dolog volt eddig, hogy belekezdtem az írásba.

De, hogy rátérjek egy ténylegesen elolvasott könyvre... ami és aki legutoljára elérte, hogy a buszon munkába menet, majd pedig hazafele menet, és a munkanap utáni néhány óra egy részét (vagy éppenséggel egészét) ne írással, hanem olvasással töltsem, az Lena C. Fox volt, aki a Fényben Járó Bestiák I. címre hallgató, februárban debütáló kötetével tapasztott a székbe... és szinte rögtön az egyik kedvenc könyvemmé lett. Urban fantasy kategóriának mondanám, és engem annyira megfogott, hogy azóta is a lehetséges folytatásokon töprengek. 😊

Reményeim szerint a jövő év második felében megjelenhet Az Álomkör, de egyelőre biztosat még nem tudok ígérni. Azt tudom, hogy én lennék a legboldogabb, ha már az a könyv is a nyomdagépek gyomrában pörögne, de meglátjuk, hogy milyen lehetőségek találnak meg ennek kapcsán. Az biztos, hogy vagy így, vagy úgy, de Az Álomkör és a már egy ideje belengetett harmadik kötet, Az Éberkóma is a közönség szemei elé fog kerülni. „Legrosszabb esetben” E-könyvként, de mindent megteszek, hogy fizikai formában jusson el az olvasókhoz.

A történetet illetően pedig az első kötetet vizuálisan úgy írnám le, hogy egy százéves, porfedte padlás padlójára ledobjuk ezt a félkilós, hatszáz oldalas könyvet, és a felszálló por az alapszituáció. Bármerre nézünk valami történik, valami ütközik valami mással, valaki eltűnik a padlólapok repedései közt, és vannak, akik csoportba verődnek és erősebbé válnak. Ehhez képest Az Álomkör az, amikor a padló beszakad alattunk, és konstatáljuk, hogy a padlás alatt nemcsak egy vagy két emelet van, hanem egy sokemeletes társasház megannyi élete, története és a legkülönfélébb összekülönbözései.

Röviden: az eddigieknél is jobban elmerülünk a szereplők hátterében, megismerjük a (valódi) motivációikat, és válaszokat kapunk azokra a kérdésekre is, amiket feltettünk az első rész olvasása közben, és azokra is, amelyek talán eszünkbe se jutottak, de amikor megkapjuk rá a választ, akkor rádöbbenünk, hogy mi is volt az a fel nem tett, de roppant fontos válasszal rendelkező kérdés. Izgalom, szövevényes ármánykodások és nagy beteljesülések. Még hosszú sorokon keresztül írhatnám a különféle jelzőket, de szívesen az érdeklődők figyelmébe ajánlanám az előolvasók véleményeit, melyeket már posztoltam a közösségi oldalaimra, ha külsős vélemény is érdekelné őket. 😊