Ez leginkább attól függ, hogy az évnek melyik szakaszában járunk. Az első felében lassabban haladok, mert olyankor sok a munkám, és az az elsődleges. Nyártól több időm van az írásra koncentrálni, és ha éppen benne vagyok egy történetben, akkor igyekszem azzal napi szinten foglalkozni. Egy-egy regény elkészülte után viszont van, amikor úgy érzem, kicsit vissza kell vennem, pihennem kell, mert elfáradtam, de ez a pihenés – mint a legutóbbi alkalommal is – nem tart sokáig, mert a fejemben már újabb és újabb ötletek és szereplők születnek meg, és ezeket le kell írnom. Szóval változó intenzitással, de az életemnek mostanra szinte állandó része lett az írás.

A karácsonynak megvan a maga sajátos hangulata: hozzátartozik a készülődés, a rohanás a boltokba, a díszítés, az ajándékok csomagolása, a sütés-főzés, a családi összejövetelek. Ugyanakkor a legtöbb ember meg is áll egy picit ilyenkor, és elmerül ebben a hangulatban, az illatokban, az ízekben, a béke és a szeretet érzésében, és erre a néhány napra próbálja kizárni azt a sok rosszat, ami a világban körülveszi. Ezekhez pedig az egyik legjobb eszköz egy-egy jó történet.

Nagyon szeretem a karácsonyt, számomra ez az év legszebb időszaka! Az előző két regényben is több fejezetet szenteltem ennek az ünnepnek, és már régen felötlött bennem, hogy ha egyszer majd könyve(ke)t írok, akkor mindenképpen lesz majd egy karácsonyi történetem is. Ezzel szeretném átadni mindazt, amit magamban érzek ilyenkor.

Egyáltalán nem volt nehéz. Nekem a lelkem egy része szerintem folyamatosan karácsonyi díszben pompázik. :) De egyébként valóban egyszerű bármikor előhívni ezt az érzést magamban, és ha hozzácsapok még egy jó kis karácsonyi lejátszási listát, nem is kell semmi más, és a kinti 35 fokból egyenesen a gyönyörű hóesésbe repítem magam.

A regényben szereplőket konkrétan még nem, a mézeskalácsnak a díszítéséig jutottam el eddig.  Egy-két éve viszont elkezdtem sütni ezt-azt, és nagyon élvezem! A sütés sokkal jobban vonz, mint a főzés, nem tudom, miért. De amikor nem én sütök, hanem anyukám, akkor is szeretek ott lenni a konyhában, és nézni, mit hogyan csinál. A későbbiekben természetesen szeretnék minél több mindent megtanulni és kipróbálni.

Várbalog az otthonom, és akárhol laktam korábban, mindig azt éreztem, hogy ide jövök haza. Szeretem ezt a helyet a maga egyszerűségével, a nyugalmával. A szereplőim is megtalálták itt a helyüket, talán pont amiatt, hogy mindegyikükben benne van egy kis darab saját magamból. És ezért is kerülnek elő újra meg újra. Másrészt az, hogy időnként felbukkannak olyan történetben, amelyeknek nem ők a főszereplőik, azt is jelképezi, hogy ez egy kis közösség, ahol a lakók ismerik egymást, és ha az ember elmegy bevásárolni, beszalad a postára, benéz a könyvtárba, akkor általában ugyanazokkal az emberekkel találkozik.

Azt vettem észre, hogy igen, ráadásul nemcsak az itt élők, hanem a környékbeliek vagy az elszármazottak is, akik valamilyen formában kötődnek a faluhoz. Az első regényem, amely visszarepít a ’90-es évekbe, sok emléket felidézett az olvasókban. Emellett persze volt, aki szereplőket próbált beazonosítani, és ez egy kicsit zavart, mert amellett, hogy vannak a regényekben valós elemek, nem az volt az elsődleges célom, hogy a falu vagy az itt élők igaz történeteit örökítsem meg. Ebben a két karácsonyi regényben még jobban szabadon engedtem a fantáziámat, és néhány, ma már használaton kívüli épületnek adtam valamilyen funkciót, illetve olyan eseményeket is megjelenítettem, amelyek eddig még nem voltak jelen a falu életében.

Elsősorban lehetőséget, hogy kikapcsolódjon, és egy kicsit átadja magát az ünnep hangulatának. Az előolvasóim véleménye alapján igazi karácsonyi, szívmelengető kisregények születtek, és ez is volt vele a célom: megmutatni, hogy a csillogó kirakatokon túl milyen is az, amikor az ember a lelkében hordozza ezt az érzést, és nem az a fontos, ki mit ajándékoz.

Különleges helye van a szívemben a karácsonynak. Amikor rá gondolok, boldogság és nyugalom tölt el. És szeretek idejében felkészülni rá! Általában az adventi időszak legelején már feldíszítem a szobámat, előkerülnek a karácsonyi dalok, a girland, a boa, a papírból kivágott hópehelyminták, az égősor, és sokszor van, hogy semmit nem csinálok, csak ülök az ágyon, és gyönyörködöm a látványban. Olyankor arra gondolok, bárcsak egész éven át így maradhatna minden.

Nem számottevően. Van benne saját emlék, hiszen ez szinte elkerülhetetlen, hogy egy író valamilyen formában ne építené bele a történetébe valamely élményét. A kisregények legnagyobb részében viszont ezúttal inkább a fantáziámra hagyatkoztam.

Az ember sokszor hajlamos magában tartani a régi sérelmeket és minden mást, ami a múltban történt. Márpedig ezekből nem táplálkozhatunk, mert semmi nem fog változni, minden ugyanolyan marad, mint akkor volt, és csak a keserűségünknek élünk. Meg kell tanulni az elengedést, és nyitottnak lenni az újra, arra, ami majd ezután jön.

Igyekeztem több, a mai világban fontos témát elhelyezni bennük. Az elengedés például, amit már az előző kérdésnél is említettem, vagy a család fontossága, ami már az első két regényemben is mindig megjelent. De mondhatnám a csillogás mögött megbúvó ürességet is, hogy mennyire anyagias világban élünk, ahol gyakran az számít, ki mit mutat, nem pedig az a lényeg, mi van mögötte. És szó esik a megbocsátásról is. Ezek mind az életünk velejárói.

Ha jobban belegondolok, a legtöbbször ugyanúgy zajlik minden, úgyhogy mondhatom, hogy meghatározzák a szokások az ünnepeket. A fadíszítés, a családi ebédek és látogatások, vagy akár egy film, amit minden évben megnézek karácsonykor. Ezek a tevékenységek az ünnep részévé váltak, és furcsa, ha valamilyen oknál fogva valamire nem úgy kerül sor, ahogy korábban. Persze nem tragédia, hiszen tényleg nyitottnak kell lennünk a változásra is, de, azt hiszem, ez valamilyen szinten biztonságot ad.

Ez a két történet most nagyobb kihívás volt számomra, mint a két hosszabb regény. Szerintem egy rövidebb írást megalkotni amúgy is nehezebb, itt pedig ráadásul csak egy rövid, néhány napos időszakról írhattam, legalábbis az egyikben, és ez volt az igazán nagy feladat. De minden egyes percét élveztem, és nem rettentett el attól, hogy esetleg később is próbálkozzak hasonlóval.

Vannak terveim, a következő történetről hamarosan bővebb információkat is megosztok. Ezen kívül a fejemben már több ötlet is kavarog, az egyikhez már elkezdtem jegyzeteket, vázlatokat készíteni. Ez egy nagyobb és hosszadalmasabb munka lesz számomra, ugyanis egy családregényről van szó. Bízom abban, hogy meg tudom valósítani, amit kitaláltam. Emellett az eddigi szereplők is előkerülnek még valamikor, Balázsnak és Gergőnek szánok még egy-egy újabb részt. Az olvasók is kíváncsiak, hogyan alakul a sorsuk, és azt hiszem, van még mit elmesélnem róluk.