Az írás maga nagyon régóta része az életemnek, viszont soha nem foglalkoztam vele komolyan, hacsak nem vehetjük komolynak, azt hogy a helyi lapnak írok cikkeket több mint 10 éve, de ez amolyan önkéntes dolog. Kamaszkoromban verseket írtam, de azokat inkább magamnak. Első megírt regényem a Rólunk szólt is több mint 10 éve íródott és várta a megjelenést a fiókban. 

Ezekre a kérdésekre soha nem tudok objektív választ adni. Nincs kifejezetten erős háttere egy sztorimnak sem, inkább csak megfogalmazódik bennem a gondolat, lassan összeáll a történet és kész. Arra mindig figyelek, hogy legyen mély mondanivalója minden történetemnek. Szeretem megfigyelni az emberek reakcióit, elég erős érzelmi radarral rendelkezem, úgy gondolom. Sokszor apró rezzenésekből észreveszem a dolgokat. Nem vagyok kifejezetten extrovertált típus, sőt! Inkább a regényeimben szoktam kifejezni magam. Mert mondanivalóm az rengeteg van.

Azt gondolom, hogy hatalmas probléma van manapság az érzelmek kifejezésével, és az empátia fogalmával. Persze mindig vannak üdítő kivételek, de összességében az érzéketlenség korát éljük. Sokan inkább magukba fojtják gondolataikat érzelmeiket, mert félnek attól milyen fogadtatásra találnak azok. És innen nagyon gyorsan kialakulhat a depresszió. Mindig hangoztatom, hogy remek találmány az internet, de azt kezelni is tudni kellene. És jelenleg nem tudjuk. Igyekszem bemutatni a regényeimben azt, hogy az érzések nem ördögtől valóak és hogy igenis vállaljuk fel bátran őket, de azt se feledjük el soha, hogy minden éremnek két oldala van, és azért mert valaki más vagy másképpen gondolkodik nem rossz ember. Az érzelmek kimutatásával nekem is hatalmas problémám van. Talán emiatt is inkább az írással próbálom ezt kompenzálni, és magamat is fejleszteni kicsit. 

Nem vagyok tanító, se mester, se bölcs. Nem gondolom, hogy okosabb vagy tapasztaltabb lennék bárkinél is, ezáltal nem is akarok oktatni senkit. Kevés barátom van, velük is hullámzóak a kapcsolataim, és ennek az az oka, hogy nyíltan megfogalmazok mindig mindent. Ezt nyilván legtöbb esetben nehezen viseli az ember (köztük én is), de azok az emberek akik hosszú idő óta mellettem vannak talán pont ezt az őszinteséget kedvelik bennem. Hozzáteszem, olykor igyekszem visszafogni magam ebben, mert azt sem tartom jó dolognak, ha meg akarjuk mondani mások hogyan éljék az életüket. Véleményt lehet mondani, a fogadó fél pedig eldönti mit használ fel belőle, mi az ami számára, a saját életébe beiktatható. Ennyiről szólnak az én regényeim. Csak egyéni vélemény, és az olvasó elég okos ahhoz, hogy amire szüksége van, azt kimazsolázza belőle, amire nem, azt figyelmen kívül hagyja. 

Nem tudok írni, nem vagyok profi, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is akarok az lenni, mert aki ezt mondja az szerintem nagyot lódit. Ugyan ki ne akarna valamiből a legjobb lenni? De én ezt soha nem tanultam, én érzésből írok. Olyannyira, hogy első regényem megjelenése előtt, több olyan visszautasítást is kaptam, amiben megfogalmazták, szebben vagy csúnyábban, hogy ez a kutyának nem fog kelleni és egyáltalán mit képzelek magamról. Három dolog, amivel felkelteném az érdeklődést? ÉN ÍRTAM SZÍVBŐL! 

MINDEN! Egy tekintet, egy pillantás, egy mosoly, egy mozdulat. Olyan apró dolgok köré tud történetet szőni az agyam amit mások észre se vesznek. Szinte egész nap kattognak a képkockák. Legtöbbször sétálok az utcán, zenét hallgatok, és a zenére játssza le az elmém a jelentet amit majd megfogalmazok. Az egész világ egy hatalmas inspiráció. Ha kicsit jobban odafigyelünk a másikra, észrevesszük, hogy mindenkiben van valami különleges, ami megér egy sztorit.

A versek csak amolyan feszültségoldók számomra. Soha nem volt célom velük, csak mikor túltelítődik az agyam, azt leírom, és úgy érzem megtisztul egy kicsit. Az íráshoz pedig szerintem nagyban hozzá tartozik az olvasás. Aki nem olvas, az írni sem tud. 

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne széthúzzunk, hanem összetartsunk, és ezzel vigyük előre a hazai irodalom sorsát. Hiszen nekem attól nem lesz kevésbé jó, hogy másnak is segítek, sőt! Jelenleg nagyon farkastörvények uralkodnak, bár örömmel látom, hogy egyre több kezdeményezés alakul a magyar irodalom segítésére. Őszintén remélem, hogy hamarosan kézen fogva menetelnek előre a hazai szerzők, mert csak együtt sikerülhet.

Azt hiszem ezzel a mondattal sokan tudnak azonosulni, így természetesen én is. Egész életemben, azért küzdöttem, hogy valami olyat hagyjak magam után amire büszkén gondolhatok vissza, közben pedig elfelejtettem megélni a pillanatokat. Igyekszem ezen változtatni. Fontos dolog az emlékezés, de az emlékeket ma gyártjuk. Ma kell észrevenni az értékeket, hogy aztán kincsként őrizzük őket. 

Nagyon fontos! Sokszor megkapom azt a mondatot, amit én is gondoltam korábban, hogy a szerzők elérhetetlen, misztikus élőlények, pedig ez nem így van. Az író az olvasóért van, és igenis fontos kommunikálni velük, hiszen hogyan alkothatnék szórakoztatót, ha közben nem figyelek oda a közönségemre? És pontosan ez a hátránya is az online térnek mint ami az előnye. Hiszen nem a kulturáltan megfogalmazott kritikákkal van a probléma, hanem azzal mikor valaki meggondolatlanul dobálja a sértéseket. Persze lehet azt mondani, hogy ne foglalkozzunk vele, de ez azért nem olyan egyszerű. Az önmarketing pedig amiatt fontos, amit már korábban is mondtam. Jelenleg egy szerző nem teheti meg az, hogy csak ír és minden más feladatot elvégeznek helyette, főleg kezdőként. Sajnos, ez nem ennyire egyszerű. Éppen ezért nagyon fontos a bloggerek, és a lelkes olvasók munkája, az ajánlások, a vélemények. Minden segítségért borzasztóan hálás egy író.

 Az írás számomra egy terápia, egy pszichológus. Nem vagyok túl izgalmas személyiség, nincs is kifejezetten izgalmas életem. Azt szoktam mondani, nem én vagyok érdekes hanem a történeteim. Mert azzá teszem őket. Néha szeretek más bőrébe bújni, leírni olyanokat, amit én talán soha nem mernék megtenni. De a sorok között minden lehetséges. 

Tudom, hogy most valami igazán ütőset kellene mondanom, de nem tudok. Nincs kedvenc könyvem, soha nem is olvasok újra könyvet. Túl sok a jó történet és túl kevés az idő. Mindig az az aktuális a kedvencem, amiben benne „élek”. Akkor akörül forognak a gondolataim. Aztán majd jön a következő kaland. 

„ A jövő a legbizonytalanabb” ugyebár. Ezt tartom is. Nem akarok nagyokat ígérni, hiszen soha nem lehet tudni mi fog megvalósulni belőle. Több megkezdett kézirat van a fiókban, és még annál is több a fejemben. Van köztük mese és van regény is. Annyit elárulhatok, hogy komédiát nem tervezek írni a jövőben sem.