Hogy miért jó közösen olvasni? Mert megoszthatjuk egymással az élményeinket, a gondolatainkat… Most éppen Tormási Vyktória egyik regényéről…Az alábbiakban A magyar szerzőkért csapatának véleményét/ajánlóját olvashatjátok.
Petra: Azt hiszem, fogalmam sem volt, mire vállalkozom, mikor belefogtam a Rólunk szólt elolvasásába. Te sejtetted, hogy ilyen „viharba” kerülünk ezzel a regénnyel?
Ági: Nem, egyáltalán nem. A borító volt, ami először megvett magának, majd a fülszöveg. Tánc, szerelem, egy céltudatos nő… Kellemes olvasmányt ígértek…
P: Ha nevesítened kéne egy érzést, ami Benned él az elolvasása után, melyik lenne az?
Á: Nehéz. Egyet talán nem is tudok. A legjellemzőbb a bizalom. De a nyugalom és a figyelem is erősen ott van. Te mit éreztél, amikor a végére értél?
P: Döbbenetet. Emellett pedig ott lüktet egy fogalom, amit nem lehet elégszer kiemelni, s Tormási Viktórya is igen hangsúlyos elemmé tette a történetében. Szerintem, sejted, mire gondolok…
Á: Az időre gondolsz?
P: Pontosan.
Azt hisszük, van időnk, hogy a kimondatlan szavak súlya tart minket a Földön, különben elrepülnénk.
Nehéz ezektől a szavaktól elszakadni…
Á: Igen. Mélyen elgondolkodtató ez szerintem minden olvasó számára. Hiszen a jövő, a nekünk elrendelt idő az, amiről bármennyire is szeretnénk, nem tudunk semmit. Ennek a lényegét nagyon megragadja a regény, és fontos útravalót ad.
Még van időnk. Talán az egyik leggyilkosabb mondat, mely az ember történelmében létezett. Mindenki azt hiszi, ideje, mint a tenger. Pedig az idő az, ami a legkiszámíthatatlanabb a világon. Nem mondjuk ki, hogy szeretlek, mert van még elég időnk. Nem bocsájtunk meg, mert van még időnk. Nem élünk az álmainknak, mert van még időnk. Aztán egyszer csak az idő buborékja kipukkad, akár egy héliummal teli lufi, és a vágyak s remények szertefoszlanak a semmibe.
P: …és pont a ki nem mondott dolgokról tanít. Hogy mennyire meg tud mérgezni egy kapcsolatot, legyen az bármilyen természetű, ha nem hallgatjuk meg, nem értjük a másikat…
Á: …és ha megbélyegezzük a másikat, ha ráhúzunk egy sablont anélkül, hogy bármit tudnánk róla…
P: Azt hiszem, több tanulságot hordoz a regény, mint amit sejtettünk volna.
Mit gondolsz a végkifejletről?
Á: Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy élet az egyensúlyra törekszik, ahol elvesz, ott ad is. Anélkül, hogy bármit is elárulnánk a regényből, azt hiszem csak annyit mondhatunk, hogy tökéletes lezárása volt ennek a történetnek. Pont annyira lezárt, hogy a lényeget megértse az olvasó, és pont annyira nyitott, hogy ha akarunk elmerenghetünk a jövőn.
Szerintem a karaktereket is mesterien alkotta meg Viki. Nagyszerűen simultak bele a történetbe, mindenkinek megvolt a maga szerepe. Mit gondolsz?
P: Mindig jó arról olvasni, hogy a sebzett lelkek hogyan boldogulnak az életben. Ki mit hordoz, mi az, amit visz tovább, illetve mi az, amit végre le tud tenni. A karakterek közül többnek ismerjük a múltját, a seb okozóját, és láthatjuk azt is, mihez kezdenek az alkalommal, ami változást kínál…
Á: Arra is tökéletesen rámutat a regény a karaktereken keresztül, hogy nincs seb nélküli ember, csak a hegek mélysége, nagysága nem egyforma.
P: Akkor itt vissza is csatolnék az előítéletesség kérdéséhez. Soha nem tudhatjuk, mi rejtőzik az álarc és a védelmi vonal mögött.
Mit szólsz a barátság fogalmához? Elég hangsúlyos az is.
Á: Egyértelműen, mind a fiúk, mind a lányok közötti barátság és aztán az ellenkező nemek közötti is. És rendkívül fontos szerep jut neki, hiszen a barátok egymásba vetett bizalma, egymás iránti szeretete, tisztelete és egymás elfogadása nagyban nevezhető a történet mozgatórugójának is.
P: Van egyébként olyan karakter, aki különösen kedves Neked?
Á: Igen. Noémi karaktere különösen tetszett, mert nagyon nagy ívet járt be. A bulizós, felületesnek látszó lányból komoly, érett és megfontolt nő lesz a regény végére, és ezt jó látni.
P: Számomra Olívia volt az, aki bár megbújt a háttérben, mégis kulcsfontosságú a szerepe. De sajnos ennél többet nem árulhatok el róla…
Á: Bátran ajánljuk mindenkinek, hogy olvassa el a regényt, legyen részese ennek a történetnek! 