Soha életemben nem éreztem késztetést az írásra annak ellenére, hogy a férjemmel mindketten igazi könyvmolyok vagyunk.

Az emberek egy olyan krízishelyzetben, amit én abban az időszakban átéltem, általában végletekben gondolkodnak: alkohol vagy sport; a teljes összeomlás vagy a feltámadás: bármi belefér. Nekem más utat szánt a sors: egy inspiráló olvasmány, egy véletlen félreértés és egy érzelmi kitörés eredményeként én írni kezdtem. Semmiféle célom nem volt vele, csak annyi, hogy ne emésszen tovább. Aztán, amikor már majdnem kész voltam, megmutattam a férjemnek, és ő azt mondta, hogy ez jó, ez neki tetszik, ezzel már lehetne kezdeni valamit! Innen jött az indíttatás, hogy ebből talán lehetne egy könyv.

Meg sem fordult a fejemben, hogy komoly kiadókat is érdekelhet a mondanivalóm annak ellenére, hogy a téma igencsak fekete lyuk a magyar irodalomban: Móricz Zsigmond óta, azaz 80 éve nem született regény ebben a témában. Ez pedig azért szomorú, mert a nagyközönség, a társadalom azóta is Szennyesnére asszociál, ha a nevelőszülőkre gondol, és a kis szőke, romlatlan Csörére, ha nevelt gyerekről van szó. Pedig a valóság ennél ezerszer árnyaltabb, és én ezt szerettem volna megmutatni!

A Kőbölcső abban is újat nyújt, hogy nem a nevelt gyermeket helyezi a középpontba, nem az ő történetét meséli el, hanem a másik oldalt: a nevelőcsaládét. Ez sokak számára annyira idegen, a szokványostól annyira eltérő megközelítés volt, hogy képtelenek voltak „átkapcsolni” és sérelmezték, hogy „elment a fókusz” a főszereplőről: a nevelt gyerekről, holott sosem rajta volt. Ez olyan, mintha Jancsi és Juliska történetét valaki a nevelőanya és az édesapa szemszögéből írná meg: ha azt mesélné el, hogy miért hagyták az erdőben sorsukra a testvéreket. Sarkalatos példa, de talán kellően szemléletes; hiszen mindenkinek megvan a saját története, csak van, ami népszerű, könnyen emészthető és kellően hollywoodi: nem kíván komoly agymunkát, meg van, ami kevésbé publikus, de attól még igaz és befogadható.

 Amikor külföldre költöztünk, helyhiány miatt a gyerekeknek csak néhány tucat mesekönyvet tudtunk magunkkal hozni, amire aztán gyorsan ráuntak. Kreatívnak kellett lennem, és elkezdtem mesélni: történeteket a saját gyerekkoromról. Ez annyira tetszett nekik, hogy évekig hallgatták. Amikor aztán már kinőttek az esti meséből, egy érzelmes pillanatomban arra gondoltam, hogy lejegyzem nekik a legnagyobb kedvenceket és beköttetem valahol. Ajándéknak, figyelmességnek szántam, egy szép emléknek, amit aztán ha felnőnek, talán majd ők elővesznek és felolvasnak a saját gyerekeiknek.

Ebben az időben láttam meg az „Álljon meg egy novellára” pályázatot, ahol a legjobbakat elismerésként óriásplakátokon, a nagyvárosok buszmegállóiban olvashatta a közönség. Kedvet kaptam a megmérettetéshez és megmutattam néhány írásomat a férjemnek, aki azt mondta, hogy jó, jó, de ezek olyan depressziós sztorik, hogy ha valaki elolvassa, akkor nem várja meg, hogy felszállhasson, hanem a busz elé veti magát! ☺ ☺ 

DE, a kemény kritikáért cserébe kaptam egy írókurzust ajándékba, ami rettentően fontos, mondhatni sorsfordító volt számomra.

A saját hangom megvolt, de az alapok, a tárgyi tudás hiányzott, e nélkül pedig nem lehet jól írni.

Az is nagyon fontos, hogy én olyan közösséget találtam a Péterfy Akadémián, ahol az elméleten kívül rengeteg mást is kaptam: építő kritikát, ami nem sértő, nem megalázó, ugyanakkor őszinte, valamint egy érdeklődő, sokszínű és inspiráló közösséget.

Választanom kellett: vagy teljesen őszinte leszek és kiadom magam, vagy „megszerkesztem” itt-ott a sztorit, kihagyom a húzósabb, kellemetlenebb részeket (pl pofon), hogy megússzam a dolgot, de akkor hiteltelen lesz az egész.

Választottam és persze izgultam. Ami nekem a kezdőlökést megadta, az a volt szakközépiskolai osztálytársaim támogatása, akikkel a Facebookon elsőként (teli gatyával) megosztottam a hírt a könyvről. Legtöbbjükkel huszon x éve egyáltalán nem volt semmiféle kapcsolatom, de hihetetlen, hogy mennyi szeretetet és támogatást kaptam tőlük... Aztán pedig jöttek az ismeretlen olvasók, és csak nagyon kevesen voltak, akik nem értették a mondanivalómat.

Ezután mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hol húzza meg a határait. Sajnos a hatályos jogszabályok nem kezelik egységként a nevelőcsaládokat, csak és kizárólag a nevelésbe vett gyermekre koncentrálnak. Azokat a befogadó családokat pedig, akik ugyanúgy lecsupaszítják magukat egy idegen, problémás gyermek előtt, mint ahogyan azt én tettem: rendelkezésre bocsájtják az otthonukat, az intim szférájukat, kiszolgáltatják a szeretteiket, az értékeiket, az érzelmeiket és mindenüket, amijük van, nem védik és nem támogatják gyakorlatilag semmivel sem. Van persze rengeteg rendezvény meg konferencia ropival, fornettivel meg ingyenkávéval, vannak vaskos és roppant tudományos értekezések, rengeteg hivatalnok és dokumentáció, és mindenekután 23.000 rászoruló gyerek. De nincsenek nevelőszülők, nincsenek az őket és a gyerekeket egyaránt támogató pszichológusok, sem gyógypedagógusok. Nincsen például arra kidolgozott biztosítási konstrukció, ami a nevelt gyermek által okozott károkat (lopás, rongálás) megtéríti! Ezek a mai állás szerint minden esetben a nevelőszülő veszteségei, mivel sem a fenntartót, sem a gyereket nem terheli anyagi felelősség, a biztosítóknak pedig nincs ilyen jellegű károkra ajánlata, hiába mindennapos jelenség.

Igen, ebben a helyzetben hiába idealizálunk: a szeretet egyszerűen nem elég; mert felebaráti szeretetből sem a szakorvos, sem a gyógytornász, sem a pszichológus nem foglalkozik senkivel, nem üvegezik be az ablakodat egy szívből jövő ölelésért, ha a gyerek dührohamában kitöri, nem készít szemüveget az optikus, sőt még akciós csirke farhátat sem kapsz érte a Tescoban.

Dehogynem. Kezdetben naponta többször is, sőt, a mai napig nem biztos, hogy Lulu velünk nő fel. Mivel a nevelőszülők szerepe alapvetően átmeneti, ez mindig benne van a pakliban. Ezen felül mi is emberből vagyunk, velünk is bármikor fordulhat a kocka. Ezt nagyon fontos tudatosítani és ezért is éreztem olyan fontosnak ott és úgy lezárni a könyvet, ahogyan tettem és, ahogyan ez sokaknak nem nyerte el a tetszését. Én nemcsak a történetet akartam elmesélni, hanem az érzést is átadni: hogy milyen egy ilyen „csúszós szőnyegen” élni a mindennapokat, biztonság, bizonyosság, állandóság nélkül.

Ami nekem nagyon fontos, az az őszinteség, a hitelesség, és az, hogy „sallangmentes” legyen: én alapvetően a tömör, lényegre törő kommunikáció híve vagyok és erre törekedtem a könyvben is. 

Rákaptam az ízére. Egyre kevésbé divat a nyílt kommunikáció és a konfrontálódást már- már a tiszteletlenséggel azonosítják, ami szerintem óriási hiba!

Nagyon sok nevelőszülő mesélte el nekem a saját történetét. (közül a legérdekesebbeket és a legmegrázóbbakat a Facebook oldalamon és a weboldalamon meg is osztom) A legtöbben a lehetetlent is véghezvitték, amiért aztán súlyos árat fizettek és kiderült, hogy nem érte meg az erőfeszítés: vagy az egészségük ment rá, vagy a házasságuk, de az is előfordult, hogy mindkettő.  Nekem személy szerint hosszú évekig eltartott, mire rájöttem, hogy nem kell mindennek és mindenkinek erőmön felül megfelelnem, mert senkit sem érdekel, hogy mindezt milyen áron vittem véghez. Az pedig, hogy kinél hol van ez a bizonyos határ, hogy mennyit tud és akar adni: teljesen szubjektív. Mert egyet nem szabad elfelejtenünk: mindannyiunknak csak egy élete van!

Amikor elkészültünk a könyv szerkesztésével és nekiültem megírni a köszönetnyilvánítást, az első mondat, ami eszembe jutott, a következő volt: „Bárcsak ne kellett volna megírnom ezt a könyvet!” Zsuzsi, a szerkesztő egyetlen határozott tollvonással kihúzta ☺. Ez volt az első és utolsó „plasztika”a történeten.

Az írás során sikerült rendszereznem a gondolataimat, összefüggéseket fedeztem fel, gyerekkori emlékeket idéztem fel; régi kapcsolatok éledtek újjá általa és új barátságok szövődtek. Én személy szerint csak nyertem vele. A könyv megjelenése után pedig nyilvánvalóvá vált, hogy sikerült valami értékeset adnom vadidegen embereknek, ami valami hihetetlen jó érzés!

Nincs egyszerű dolgunk, az biztos! Azt gondolom, hogy rengeteg hihetetlenül tehetséges magyar szerző van ebben a pici országban, akiket érdemes lenne megismerni, és akikre érdemes lenne időt fordítani, de sajnos azt tapasztalom, hogy a bulvármocsáron rettentő nehéz áttörni. Egyre vékonyodik az a réteg, akit mondjuk egy jó krimi, egy megható szerelmi történet vagy éppen egy valóság inspirálta regény jobban érdekel, mint XY élére vasalt heréi.

Nagyon fontos, mondhatni létfontosságú. Én bevallom, nem szánok erre túl sok időt, így aztán nem is rendelkezem több tízezres követőtáborral. De igazság szerint annyira nem is érdekel: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy rendes szakmám, amiből tisztességesen megélek és így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne a kattintások körül forogjon az életem. Nem posztolom ki, ha szorulásom van, sem azt, hogy mit kaptam karácsonyra, a gyerekeim meg pláne tabunak számítanak. Csak akkor írok, ha valami fontos/érdekes/vicces/tanulságos közlendőm van a közönség számára.

Nem tudnék csak egyet választani, tényleg! Kepes András Tövispusztáját egymás után 3x olvastam el: először azért, mint minden földi halandó: az élvezet miatt. Másodszor azért, hogy megfigyeljem a szerkezetét, harmadszor pedig a sok remek kifejezés és szófordulat miatt! Vámos Miklós: Apák könyve is nagy favorit; rettentően tetszenek a lényegre törő, pörgős fejezetek és a lendületes tempó, amit és ahogyan diktál évszázadokon keresztül, zseniális! Jelenleg pedig Berényi Anna Richter Gedeonról szóló könyvét (is) olvasom, ami számomra szintén pont olyan, amilyennek lennie kell: magával ragad, képes kiléptetni ebből a világból, kikapcsol, gondolkodásra késztet, megríkat, megnevettet és maradandó nyomot hagy bennem.

A visszajelzések alapján azt gondolom, hogy tartozom az olvasóknak azzal, hogy elmesélem, hogyan végződött Lulu és a Stájn család története. Ezzel kapcsolatosan ugyan már nincs meg az a sürgető belső kényszer, mint a Kőbölcső születésénél, viszont nagyon tanulságos a végkifejlet és az oda vezető út is, így ezt mindenképpen meg fogom írni a közeljövőben.

Azonban most egy egészen más témán dolgozom, ami rettentően érdekel, rengeteg kutatással töltött óra van már mögöttem és igazi élvezetet nyújt már maga az írás is! Témáját tekintve azonban maradok a családi kapcsolatok boncolgatásánál, csak kicsit rejtélyesebb formában! ☺