Kíméletlenül őszinte, letehetetlenül olvasmányos, könnyfakasztóan humoros, szívhez szólóan anyai és végtelenül emberi. Azt hiszem ezek a jelzők mindent elmondanak erről a rövidke könyvről, ami egészen biztosan hiánypótló mű.

Stájn Emma, gördülékenyen és teljes szakmai hitelességgel mutatja be a nevelőszülőséget, ami az átlagember számára közel sem azt jelenti, amit valójában takar. Kőkemény, sokszor kegyetlenül nehéz feladat.

Egyszerűen csak tettem, ami tőlem tellett, felvállaltam a vesztes csatákat is, mert képtelen voltam elengedni a reményt.

Mindemellett rávilágít arra, hogy minden első blikkre tökéletesnek látszó, szorosan összezáró család mögött is vannak küzdelmek, kudarcok, lemondás és könnyek. Hogy az erős nők lelkében is dúlnak harcok és néha annyira szükség van egy apró csodára, a pillanatnyi békére, mintha az lenne az éltető katalizátor.

Amikor már végképp nem bírom tovább, feljövök ide a szőlőskerthez és csak ordítok, ahogy a csövön kifér. Jelen pillanatban ez minden, amit magamért tehetek. Az első alkalommal még el akartam rejtőzni az emberek elől, de aztán rájöttem, hogy az elővigyázatosság teljesen szükségtelen: lényegében láthatatlan vagyok. A fiatal vesszőket kacsozó vendégmunkásoknak, a kutyájukat sétáltató szomszédoknak, a kínai turistáknak és az új lakóparkot építő kőművesbrigádoknak egyaránt. Nem tudok olyan hangosan ordítani, hogy bárki is odajöjjön hozzám és megkérdezze, mi fáj. A közöny az immunrendszer szerves alkotóelemévé, az elfogadás szinonimájává vált itt, Európa egyik mintaállamában.

Stájn Emma minden tekintetben borzasztóan szerethető, erős nő, aki az írásával hatalmas szilákat képes megmozgatni, és képes az emberekre hatni. Így lesz a Kőbölcső egyszerre sorsközösség és kapocs nő és nő között.

Azt, hogy felvállaltuk őt, nem lehet meg nem történtté tenni, így aztán szinte mindegy, hogy megy vagy marad, mert bármit teszünk is, örök nyomot hagy bennünk.