Jókai Mór Százszorszépek című novellájában ír az esztergomi tatárjárásról. Amikor először olvastam, még főiskolásként, mesének tartottam. Aztán regényíróként témát kerestem és alaposabban utána néztem a korszaknak, forrásokat nézegettem. Kiderült, hogy Jókai egyáltalán nem színezte túl a történéseket – de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy belevágjak egy tatárjárás kori történetbe. Akkor határoztam el, hogy megírom, amikor elkezdtem azon törni a fejem, hogy a mongolok miért és hogyan jöttek el az akkori Magyarországra. A két szálon futó történet hirtelen működni kezdett, innentől nem volt megállás.

Mindig sok forrást használok, még annál is többet, amit az irodalomjegyzékben feltüntetek. Rogerius mester alapján szőtte történetét Jókai, az események fő fonala tőle származik. Egy jó barátot is szereztem: Plano Carpini úti jelentése 1247-ből annyira megtetszett, hogy sajnáltam, hogy nem tudok a szerzővel meginni egy kávét, hogy elbeszélgessünk. Nagy erővel hatottak rám a kínai hadtudomány klasszikusai is – szinte filozófiai magasságokba emelkedve írtak. Örömmel forgattam a mongol meséket, költeményeket is.

Hozzászoktam, hogy írás közben feljegyzek minden címvariációt, ami szembe jut. Így a viccestől a fennköltig gyűjtögetem a lehetőségeket. Itt is így volt. Szóba jött többek között, hogy „Mandula” legyen a címe az egyik főszereplőm után, vagy „Felhőlétra”, ez pedig egy korabeli ostromgép. De nem voltam kibékülve ezekkel, mert szerettem volna, ha már a cím is mutatja, hogy minden benne történt szörnyűség ellenére ez egy reményt adó, bátorító regény. Így jutott eszembe Fodor Ákos verse, a 3 negatív szó: Nincs semmi baj. Ha az ember rátalál az igazira, foggal, körömmel ragaszkodik hozzá.

Habár előre megtervezem, hogyan halad majd a történet, nem mindig egyszerű szált szálba ölteni. Sokat dolgoztam, hogy hihetően fonódjon össze a magyar és a mongol lány sorsa. Néha kísértést éreztem, hogy az egyiket letegyem, és végigvigyem a másikuk nézőpontját. Hiszen minden alkalommal annak a bőrébe kellett bújnom, akiről írok. És a metamorfózis olykor időigényes volt. Mivel egy adott fejezet írásakor elmélyedtem az ottani környezetben, viszonyokban, szereplőkben, kezdhettem újra az egészet, amikor nézőpontot váltottam.

Különös, de Tungalag, a mongol lány hangja. Az a természetközeli létezésmód, ahogyan a pusztai népek éltek, és ahogy a természeti népek ma is teszik, számunkra ma már elérhetetlen. Mindenre ipari megoldásunk van az élelmiszerektől a pelenkákon át a szórakozásig. Ha belegondolunk, ez rémisztő.

A középnyolcas történelmi regényeim védjegye. Úgy érzem, ha az olvasó eljut a könyvem közepéig, és még tetszik neki, hajlandó „belenézni a szívembe”. A középnyolcasaim mindig rövidek, ugyanakkor a történettől picit eltávolodva, attól elemelkedve mesélek bennük. Teljesen nem függetlenek a regény fő szálától. Mindig nagy gonddal formálom ezt a részt, nagyon szeretek ezzel foglalkozni.

A regényírás számomra szellemi kihívás, örök játék. Folyton töröm a fejem, milyen új kihívások elé állítsam magam. Szeretek motívumokat elrejteni, az olvasókat meglepni, a regényszerkezettel babrálni. Így jutott eszembe, hogy ez alkalommal megoldom, hogy a fejezetek számozása egyben a címe is legyen. De ez így önmagában nem tűnt izgalmasnak, tehát a következő feladatot tűztem ki célként: az adott szám a fejezet bizonyos pontján tűnjön fel, kapjon értelmet, magyarázatot. Az olvasók is velem jöhetnek játszani. Mindig örülök, ha valaki felfedezi efféle mesterkedéseimet, amelyek igazából saját szórakoztatásomra szolgálnak.

Ezek az én keszonkamráim. A fejezetek közötti nyomáskülönbség kiegyenlítésére szolgálnak, egészen pontosan a hangulatbeli különbségek közötti átmenet könnyítésére. Ahogy nekem is fejtörést okozott, hogy egyszer mongol, másszor magyar legyek, az olvasónak is segíteni szerettem volna könnyedén átlibbenni a másik világba, gondolkodásmódba. Ezek a rövid gondolattöredékek felvillantanak valamit a kor és a szereplők hitéből, hiedelmeiből, szokásaiból.

Addig bele sem fogtam a történet formálásba, míg nem éreztem, hogy életre tudom kelteni mindkét főhősömet. A magyar középkor nem ismeretlen számomra, de a keleti népek hitvilágáról, hadviseléséről, mítoszairól sokkal kevesebbet tudtam. De egy karakter csak akkor válik élővé, ha íróként nem ítélem el a tetteit, hanem megértem, mit miért cselekszik. Miért indul el egy mongol lány, hátrahagyva a pusztát, ahol felnőtt? Hogyan lehet természetes a folytonos hadakozás, minek a nevében hódítunk meg más népeket? De a praktikus dolgok ugyanígy érdekeltek. Hogyan lehet egy több ezer fős sereggel ennyit vándorolni? Mit ettek, hol laktak? Velük tartottak asszonyaik? Sok-sok kérdésem volt, hogy ne csak én élhessen át, hanem az olvasó is.

Egyrészt valóban játék ez, amit élvezek, másrészt valami más is. A pszichológia talán kognitív disszonanciának hívná – ha lenne, aki az író lelkét elemzi. Amikor olyan korról írok, amelyben már korábban kóboroltam, egyszerűen nem tudom nem figyelembe venni, amit korábban „hazudtam” róla. A korábbi saját fikcióm már megkerülhetetlen valósággá válik. Kalkulálnom kell a már megteremtett szereplőkkel. Ott vannak, léteznek, akarnak valamit. Felelősséggel tartozom értük – és ha rájuk gondolok, máris szerepük lesz. Világépítő író, így hívják az ilyesmit. De az is lehet, hogy mind ugyanannak a nagy-nagy, végtelen mesének meséljük egy-egy darabkáját, és egyszerűen elkerülhetetlenek az efféle kapcsolódások. Mindenesetre annak nagyon örülök, ha ezeket az olvasók felfedezik.

Nem az volt a célom, hogy oldjam, felhígítsam a valóságot. Éppen az ellenkezője. Szerintem az ember, természeténél fogva, vágyik a szeretetre. Ősi ösztön ez, a fajfenntartás ösztöne, amely mindig működik. Háborúk, vészek esetén is. Éppen az foglalkoztatott, hogy megmutassam, az élet nem áll meg, ha baj van, ha minden kockán forog. Sőt, talán ekkor válik minden fontos fontossá, és ekkor engedjük el a felesleges sallangokat. A szerelem nem felesleges sallang. A szeretteink, otthonunk féltése, a lelkek őrzése sokakat motiválhatott akkoriban, a kegyetlen vérengzések alatt is. Ezt szerettem volna megmutatni.

Hogy nincs olyan, hogy nekem és csak nekem van igazam. Persze, fontosnak tűnnek dolgok a saját szemszögünkből, de néha tudnunk kell kilépni a saját gondolkodásmódunkból, és megérteni, mit szeretne a másik. Könnyebb lenne a világ, ha mind így tennénk. A kán annak idején levelet küldött a magyar királynak. Kötve hiszem, hogy megértették volna egymást… Pedig talán minden egészen másként történt volna, ha nem fenyegetést, ellenséget látnak egymásban, hanem lehetőséget.

A két világ közötti ugrálás, a nézőpontok váltása. Illetve annak kimódolása, hogy Tungalag és Mandula, a két főhős találkozzon-e vagy sem, és ha találkoznak, akkor ez hogyan lehetne hiteles és érdekes.

Mi nők sokat várunk, várakozunk. Ez a várakozás sokszor nagyon is tevékeny. Várjuk a szerelmünket, a gyermekünket. Türelmesek vagyunk, ha valakinek a szájához kell tartani a poharat vagy álomba kell ringatni. Végignézzük, ahogy felnőnek gyermekeink, megöregszenek szüleink – és mi magunk is. Ebben a regényben szerettem volna egy kicsit megmutatni a várakozás feszítését, gyötrelmeit, ugyanakkor szépségét is. Hiszen amíg van kire és mire várni, addig, nincs semmi baj. Ugye, hogy nem véletlen a cím? Nincs semmi baj.

A következő regényem nem csak Schmöltz Margit, hanem Cs. Szabó Sándor regénye is lesz egyben. Tükörregény, annak minden izgalmával, lehetőségével és feszültségével együtt. Én Mária királynő bőrébe bújok majd, a tizenhatodik század elejére utazom, és elmondom, milyen volt az élet Mohács előtt. Már emelem az állam, hogy fenséges tartásom legyen, egyenesítem a hátam, hogy királynővé váljak. Remélem, az olvasók ezúttal is velem tartanak!