Vannak történetek, amelyeket a csendre kell bízni. A háborúságok, az öldöklések históriáját sosem lenne szabad senkinek sem elmesélni. Semmi dicsőséges, semmi fényes nincs bennük. Sírás, szenvedés, kín és hamu mind.

És mégis óriási hálával tartozunk minden szerzőnek, aki beleássa magát a történelem sötét bugyraiba, hogy kiragadjon onnan egy-egy részletet, s valós, vagy a képzelet által megformált karakterek segítségével megmutassa mindazt, amit mi már sokszor csak adatként ismerünk a tankönyvekből. Ettől már csak azokat a szerzőket illeti részemről nagyobb tisztelet, akik női szemmel, női sorsokon keresztül mutatják be az évszázodokal korábban történt eseményeket.

Schmöltz Margit minden regényében kiemelkedően precízen, mégis rendkívül érzékenyen bontogatja, egyengeti a különböző korok női alakjainak életúját. Nincsenek túlidealizált karakterek, helyzetek, a puszta valóság tiszta szűrőin át mutat meg mindent. És éppen ez az, ami olyan erővel képes hatni, hogy letehetetlenné válnak a regényei.

Nincs semmi baj…

Három negatív szó, melyek együtt bátorítanak, megnyugtatnak, vígsztalnak és ha arra van szükség, erőt adnak. Egymásba kapaszkodva önös borúlátásuk bizakodássá válik. Talán soha ennyire pontos és találó címmel nem találkoztam, és azt hiszem, nem véletlen, hogy ez a regény ezt a címet kapta.

Margit csodásan fest, méghozzá ecset nélkül, a szavakkal. Leírásaival a pillanat tört része alatt kerültem a tatárjárás forgatagába, ahol sokszor nem is tudtam, merre nézzek az események viharában. Gyönyőrű és választékos nyelvhasználatával, kifejező mondtaival fogja kézen az olvasókat, hogy egy történelmi sétára invitálja őket a 13. századbeli Esztergomba. Egy nem túl szép és nem túl dicsőséges korszakba varázsol bennünket ez a regény, hogy mélyen és legbelül szólítson meg mindenkit, kiváltképp az ünnep közeledtével.

Szent György hava, amely rendszerint rügyfakasztó esőt és lágy szeleket hozott, ebben az esztendőben égő városok, véres csaták és lemészárolt családok rémképeivel érkezett.

A téli regények mindig megmelengetik a szívet, és ha jól belegondolok, most sem volt ez másként. Tény, hogy előtte azért jól meg is szorongatta a lelkem ez a szenvedésekkel teletűzdelt történet. De minden egyes mondat, minden egyes szál kellett ahhoz, hogy a végső konzekvencia mégis az legyen, Nincs semmi baj.

A világnak sosem lesz vége, mert folyton újra meg újra kezdődik minden – ezt a kék egek és a fehér egek alatt lakók is éppen úgy tudták. Mert ami egyszer megindult a kék egek alatt, az nem állt meg, hanem csak áradt, hömpölygött tovább a vörös egeken át, a fekete egeken keresztül a fehér egek felé, hogy onnan aztán visszaforduljon.

Mandula és Tungalag. Két lány, egy magyar és egy mongol. Két ellentétes oldal egy háborúban, két különböző szemszög, egymással szembenálló népek. A vágyak, az érzések azonban ugyanazok. Talán nem is olvastam még ilyen szépen felépített ellentétpárt, ennyire jól elkülönített, mégsem fehéren vagy feketén ábrázolt nézőpontot. Mert bár a történelem eme viharos időszakában is a magyar oldalra húz egy magyar olvasó szíve, nem tud elmarasztalón tekinteni a másik félre sem, ahol ugyanazok az érzések a mozgatórugói az életnek. Annak az életnek, ami pontosan ugyanannyit ér mindkét térfélen, még ha a szabályrendszerek, hiedelmek vagy ritusok mások is.

Várakozás… Talán minden mondanivaló közül ez kiált a leghangosabban az oldalakról. Várni valamire, valakire, valamiért, valakiért. És bár a várakozás szépsége sokat hangoztatott, nehézségeivel együtt nem törvényszerűen pozitív a kicsengése. Mégis, ahogy fogytak az oldalak, sokszorosan értettem meg, hogy a várakozás bizonytalansága mellett mennyi minden van, amiért érdemes türelemmel lenni, kivárni.

– Akik járatosak a harcban, azok mindenekelőtt saját magukat teszik legyőzhetetlenné (…) A legyőzhetetlen sereg türelemmel ki tudja várni, míg az ellenség legyőzhető lesz.

Félelem, hideg, bizonytalanság… Mégsincs semmi baj… Mégsem rossz minden… Annak ellenére, hogy ennek a könyvnek a cselekménye bennem mérhetetlen szomorúságot, csontig hatoló fájdalmat árasztott szét, mégis ott lapul benne az az aprócska szikra, ami képes a fájdalmat elhalványítani, képes újra életet teremteni a rettegett halál után, amitől a szürke és kietlen táj virágzóvá válik, ahol az élet mégiscsak felülkerekedik a halálon.

Ahol alig pár hete még ezer és ezer mongol harcos táborozott, ott most a tavasz gyógyítgatta a meggyötört táj sebeit. De ki gyógyítja meg az élőket? Az élőket, akik a halál annyi, de annyi arcával néztek szembe, az elmúlás, a pusztulás annyi fel nem fogható formájával, hogy a tarkójuk is belefájdult.

Rengeteg bölcsesség, századokon átívelő tanítások, misztikum, hiedelmek, az élet dícsérete egy sötét korszak után. Ez mind-mind benne van három szóban, hiszen mire a történettel az utlosó oldalakra érünk, mi is elhisszük, hogy tényleg Nincs semmi baj. Lebilincselő, magával ragadó regény a múlt egy durva és kegyetlen időszakából két tökéletesen hétköznapi mégis különleges erővel bíró nő szemszögéből. Sorsok kavalkádja, melyeket észrevétlenül és visszavonhatatlanul font egymásba a történelem.

Kibogozhatatlan kötelék alakult ki: az élet és halál köteléke, a túlélés és a gyász köteléke. Sorsok fonódtak egymásba, testek, ujjak, haj- és virágszálak.