Kacskaringós. A gyerekkoromat alapvetően az olvasás és a természet szeretete jellemezte, és ez a mai napig változatlan maradt. A gimnáziumi években az a legjobb, hogy akkor még bármi lehetsz, én fotós, színházi rendező, újságíró, szerkesztő, riporter, brigádvezető voltam, de a legkomolyabban orvosnak, baleseti sebésznek készültem.

A sorsom más útra terelt. Egy évig könyvtárban dolgoztam. Részegítő érzés volt nap mint nap annyi könyv között lenni. Mindig rajtakaptak, amint pakolás helyett elmélyülten olvasok, így nagy könyvtárosi karrierre nem számíthattam. Egy évre tanácsi gyakornok lettem, és megkedveltem a közigazgatást, majd élethivatásom lett. Itt is – jó értelemben véve – orvosoljuk a közösségek gondjait. Jogszabályszerkesztő szakjogászként közel harminc évig jegyzőként dolgoztam.

Mindez látszólag nagyon messze van az írástól, de ez nem igaz. Egyrészt ez számomra az anyaggyűjtés időszaka volt. A lelkem mélyén mindig készültem (vázlatokkal, skiccekkel) arra, hogy valamikor (nyugdíjasként) lesz annyi időm, hogy szabadon és kedvem szerint írhassak. 2013-ban az életem újabb fordulata lehetőséget adott erre. Nem vagyok főállású író, de már szabadon és kedvem szerint írogathatok. A magamnak tett ígéretemet be is váltottam, eddig három regényem és több novellám jelent meg.

Történetek elmesélésében, melyekkel mindig valami mondanivalóm van az olvasó számára. A forma ebből a szempontból lényegtelen, és inkább praktikus okai vannak a műfaj kiválasztásának. Mai felgyorsult világunkban az emberek többsége nem szívesen olvas hosszabb, terjedelmesebb szöveget. A közbeszédünk is felszínes, terjengős, semmitmondó és egyoldalú lett. Sokan beszélnek, darálnak, lehengerelnek, de nem mondanak semmit, és nem hallgatják meg a másikat. Ezért úgy érzem, ha el akarom juttatni a mondanivalómat az olvasókhoz, akkor meg kell tanulnom figyelemfelkeltően, röviden, de tartalmas és érthető formában írni. Ha úgy tetszik, haladni a korral, de megtartani az értékrendemet.

Természetesen regényeket szívesebben írok, írnék, de azokat nehezebb megjelentetni, eljuttatni az olvasókhoz. Sajnos az én olvasói köröm, még nem lelkesedik az e-könyvekért, pedig az olcsóbb lenne a számukra. A novellák sokkal könnyebben eljuttathatók az olvasókhoz, antológiák, irodalmi folyóiratok, a közösségi oldalak segítségével. S minél kisebb a terjedelmük, annál izgalmasabb a feladat, hogy élvezhető, érdekes, kerek történetek legyenek bennük, szórakoztassanak, elgondolkoztassanak, és ahogy illik: még csattanó is kerüljön a végükre.

Gyerekkoromban (is) imádtam a régi fényképalbumokat nézegetni. Egyik nagypapámat sem ismerhettem személyesen, és történelmünk viharos korszakaiból sokáig egy gyerek számára tabu volt sok minden (a holokauszt, a vegyesboltunk államosítása, 1956), így a fényképekhez tartozó pillanatok történeteit kitaláltam magamnak. Ezek eleinte fantáziadúsak és vadregényesek voltak, később egyre jobban közelítettek a valósághoz. Ez a játék a mai napig megmaradt. Ha látok egy fényképet, vagy az utcán egy jelenetet, a metrón egy érdekes arcot, vagy egy megfáradt tekintetet, mindig elképzelem, mi történhetett velük.

Gimnazista korom óta szenvedélyes fotós vagyok, akkor „elcsíptem” a történetek momentumait, most meg egy fénykép láttán kibontom és elmesélem azt a pillanatot. Írásaimhoz kutattam fényképeket, és így találtam a Fortepan kimeríthetetlen fényképgyűjteményére, ahol a kezdeti még dagerrotíp eljárással készült felvételektől kezdve a diákkorom időszakának pillanatain át egészen napjainkig megtalálhatók érdekesebbnél érdekesebb amatőr és művészi felvételek. Van egy másik sorozatom is: 100 szó 1 festmény. Ezeket a történeteket festőművész barátnőm, Batta Szilvia alkotásai ihletik, és az ő Facebook-oldalán olvashatók.

A flekk egy régóta használt terjedelmi forma, mely nem enged dagályos megfogalmazást, de mégsem apróhirdetés-szerű, hisz 1500-2000 karakter. A közösségi oldalakat görgetők szeme egy fotón rendszerint megakad, és ha rövid szöveg tartozik hozzá, azt nagy valószínűséggel el is olvassák. Ezért úgy gondoltam, hogy ebben a formában nemcsak a magam szórakoztatására, de többek örömére is közzé tudok tenni olyan rövid történeteket, amelyeknek üzenetük is van. Magam is megdöbbenek, hogy bár mindig jelzem, a fotó csak illusztráció, sokan azt hiszik, a történet valóban a fotón szereplőké. Ilyenkor lelkiismeret-furdalásom van, de nem tehetek arról, ha gondolkodás nélkül valóságnak tekintenek minden médiatartalomra.

Mert azt látom, hogy nagyon sok ember az életében – sokszor én is – foglya marad a befejezetlen, lezáratlan eseményeknek, kapcsolatoknak, bűnöknek és tévedéseknek. Kicsiben és nagyban egyaránt cipeljük egy életen át magunkkal ezeket, sokszor anélkül, hogy közünk lenne hozzá, ahelyett, hogy szembenéznénk velük, és letennék őket. Mi, magyarok különösen nehezen tudunk szembenézni a múltunkkal és a jelenre, illetve a jövőre koncentrálni. Azt látom, hogy nagyon kevesen képesek felülemelkedni az egyéni, családi, valamint közösségi traumákon. Nem azt keressük egymásban, ami összeköt bennünket, hanem azt látjuk meg legtöbbször, ami megkülönböztet, elválaszt egymástól. 

Felháborodunk, megsértődünk, megharagszunk, és sokszor nem is tudjuk, miért. A szembenézés hiánya legtöbbször a megfelelő ismeretek hiányából fakad. Egyszerűbb, kényelmesebb a skandált sztereotípiák között lézengeni, mint végiggondolni a dolgokat, eseményeket, a történelmet. 

Élettörténeteket, történelmi pillanatokat és illusztrációkat.

A munkám révén nagyon sok embert, ezzel együtt családok, közösségek sorsát ismertem meg, de az én családom története is nagyon szerteágazó. Ezek kimeríthetetlen források a szereplők megformálásában, még akkor is, ha rendszerint nem egy valós személy az a szereplő.

Egy adott történelmi helyzet vagy korszak alapos ismerete nélkül nem lehet hiteles egy történet. Nőnek lenni más volt az ókorban, mint a középkorban vagy a 20. században. Vagy még árnyaltabban: egyedülálló nőnek lenni ezekben a korszakokban. A hiteles ábrázoláshoz ismerni kell az adott korszakot, amiről írunk. Aki könyvet vesz a kezébe, az nyilvánvalóan azért teszi, mert kíváncsi valamire, amiről az író, a cím, a borító, a fülszöveg vagy egy ajánló alapján úgy gondolja, hogy az a könyv szólni fog. Az, hogy egy könyv szórakoztató, nem zárja ki azt, hogy képes legyen az ismereteink bővítésére is.

Olyan regényeken nőttem fel, amelyekben illusztrációk is voltak. Ezért természetes volt, hogy a könyveim Batta Szilvia illusztrációival jelenjenek meg. Az illusztrációk nem a könyv magyarázatai, hanem kiegészítői, szerves részei, olykor hozzátesznek a történethez olyan apró részleteket, amelyek nem szerepelnek a szövegben.

Hat évig Balatonendréden éltem és dolgoztam, az első pillanattól fogva elvarázsoltak azok az értékek, amelyek ebben a szép kis faluban találhatók. Egy forró nyári napon az irodámban dolgoztam, amikor amerikai katonák érkeztek, hogy a falu határában, 1944-ben lezuhant két Lightning (Villám) P38 repülő amerikai pilótáiról megemlékezzenek ( egyikük meghalt, de a másik életben maradt). Azonnal tudtam, hogy erről regényt fogok írni, akkor is, ha szinte semmi konkrét információ nem állt a rendelkezésemre. Lelkes, amatőr harci repülők után kutatóknak hála, napra, órára pontosan rekonstruálni tudtam, mi történt, sőt a túlélő pilóta nevét is sikerült kideríteni, a további sorsa sajnos ismeretlen maradt előttem. 

Az endrédi csipkeverés meghonosítása, majd ötven évvel később, a már-már kihaló tudás újjáélesztése az általános iskola pedagógusainak közreműködésével, szintén megörökítést kívánt.

Az Endréden töltött első advent idején én is meghallgattam a zamárdi női kórus hangversenyét, amely minden évben a befogadás: a zamárdiak 1944 karácsonya előtt a frontvonal elől Balatonendrédre való kitelepítésének emlékére rendeznek. A regényt az Atlanti Press Kiadó „Női regényírók pályázatán” a legjobb 12 alkotás közé sorolta a zsűri.

Elsősorban személyes élmények, a hozzám közel állók és a véletlenül megismert ismeretlenek életének történetei. Az egyes történelmi korszakok, események olyan apró részletei, amelyek kevéssé ismertek, de bármelyikünkkel megtörténhettek volna. Mint 1944 karácsonyán, a főváros bekerítése előtt, a fogaskerekű vasúton megjelenő orosz katonák és a teljesen gyanútlan utasok váratlan – és szerencsére – baj nélküli találkozása. Egy történet, egy emlék bárkitől vagy egy fénykép az, amely megérint, és úgy érzem, nem csak nekem hordoz mondanivalót.

„Amikor időm engedi, kisétálok a Dunához, a Korzóra. Leülök a Kiskirálylány szobrához közeli padok egyikére. Kényelmesen hátradőlök, és várakozom. (...) Miközben a Duna hömpölyög tovább, felette ívelnek a hidak, a hegyek mozdulatlanul őrködnek, és előttem a Kiskirálylány ücsörög a korláton. Minden változatlannak tűnik, pedig semmi sem ugyanaz. 

Egyszer csak letelepszik valaki a mellettem lévő padra, és hallgatom a történetét...”

(Kiskirálylány, részlet)

A regény alapötletét még gimnazistaként vázoltam fel, a fő helyszín, az akkor számomra még ismeretlen Ljubljana volt, talán a különleges hangzása miatt választottam a szlovén fővárost. Az egykori Jugoszlávia utódállamait több alkalommal is szerencsém volt felkeresni. Mindig elszomorít, amikor azt hallom, hogy az adriai nyaralás unalmas volt, mert nincs ott semmi látnivaló, miközben az autópályáról itt-ott letérve, karnyújtásnyira csodaszép helyek, történelmi emlékek találhatók. A regény helyszínei pontosan ilyen kevésbé ismert gyöngyszemek, melyekről sok érdekesség is kiderül az olvasó – és reményeim szerint, a leendő utazó – számára. A gimnáziumban egy fantasztikus földrajz tanárunk volt, aki idegenvezetőket is oktatott, diavetítéses órái, előadásai, az általa vezetett tanulmányi kirándulások életre szóló inspirációt adtak számomra más tájak, városok, kultúrák alapos megismeréséhez. A délszláv háború a munkám, illetve a környékünkön folyó málnatermesztés kapcsán, a távolság ellenére is, érzékelhető esemény volt, így figyelemmel kísértem minden mozzanatát. 

Adott volt egy alaptörténet, a helyszínek ismerete, egy háború, annak minden következményével, és mindez összeállt egy kész történetté. Amikor elhagytam a közigazgatási pályám, előszedtem a vázlataim, és megírtam az első regényemet.

Nehéznek és bizonytalannak. Túl sok minden múlik a szerencsén, és sokszor a szakmai sikerek sem elegendőek az érvényesüléshez. Biztos kiadói háttere egy nagyon szűk írói rétegnek van, és ez a társaság nehezen bővül. A kiadók a beszűkült magyar piac miatt gyakorlatilag csak olyan kiadványok megjelentetését vállalják, amelyek elővételben rentábilis mennyiségben elkelnek. Erre nyilvánvalóan az ismert, főként külföldi íróknak és a celebvilág szereplőinek van esélye. A szövegszerkesztő programokkal egyszerű megírni egy hosszabb szöveget, ezt könyvvé formálni azonban már nem ennyire könnyű. Felhígult, eltűnt az a szakmai követelményrendszer, ami egy könyv megjelentetéséhez elengedhetetlenül szükséges lenne. A magánkiadók a szakmai szolgáltatásokat (lektorálás, szerkesztés, borítótervezés stb.) borsos áron felkínálják ugyan, de ezek megrendelése rendszerint elmarad.  A kézirat ellenőrzés nélkül megjelenik, a szerző fizeti a könyvkiadás minden költségét, és az ő felelőssége a kiadott mű minősége, színvonala, valamint a reklámozás és az értékesítés is. Másrészt úgy tűnik, ma nem az a lényeg, hogy jót és jól írjon valaki, hanem tudjon táncolni, énekelni, reklámozni, házalni, és minden fesztiválon, könyvbemutatón, kulturális szemlén, pályázaton, díjátadón ott legyen, de emellett folyamatosan ontsa magából az újabb és újabb irományokat.

Nagyon fontos, még a nagy kiadók szerzőinek is. A trendek világában élünk, majmoljuk a divatost, a celebek által diktált külsőségeket. Az olvasás egyre inkább veszít a népszerűségéből, nagyon kevesen és nagyon keveset olvasnak, a helyzet a fiatalok körében a legelkeserítőbb. Pedig mennyivel egyszerűbb ma már hozzájutni a könyvekhez. Otthon megrendelhetjük online és 1-2 nap múlva házhoz szállítják, az e-könyvet pedig pár perccel a fizetés után már olvashatjuk is, akár a telefonunkon. A pandémia az elmúlt másfél évben még nehezebbé tette az olvasó és a könyv egymásra találását, hiányoztak a nagy könyvfesztiválok, bemutatók, író-olvasó találkozók. A tévécsatornákon – ahol a reklámok közé időnként benyomnak egy-egy filmrészletet vagy híradót – könyveket sohasem reklámoznak. Az utolsó, évekkel ezelőtt, Ungvári Tamás rövid műsora volt, amelyben 5-6 könyvet mutatott be. Könyvet ajánlani misszió lett, de szerencsére vannak, akik szívügyüknek tekintik ezt, mint A magyar szerzőkért, a Könyvmolyok szerint a világ oldalak a Facebookon, vagy az Olvassbele! Kultúrakirakat és az Élő irodalom – Élő Könyvműhely weboldala, meg még sok más igényes, tartalmas fb-oldal, weblap és blog is segít a könyvek reklámozásában. Sajnos itt is vannak negatív példák, amelyek kampányt, versenyt, magamutogatást csinálnak az olvasásból.

Éppen ezért én a könyveimről szóló minden ajánlónak, értékelésnek, kritikának nagyon örülök, ahogy minden egyes olvasónak is, aki el is olvassa a gondolataimat.

Valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig fontosnak tartottam az emlékek, élmények megörökítését, őrzését. Kezdetben a fotóimmal, naplókkal, majd a családom történetének iratai is mind hozzám kerültek. A munkám során helytörténeti anyagokat gyűjtöttünk, rendszereztünk. Az anyakönyvek számomra nem egyszerű munkaeszközök voltak, hanem a sorsok dokumentumai.

Írásaim nagy részével meg szeretnék örökíteni olyan pillanatokat, amelyekről azt gondolom, fontos, hogy mások is megismerjék, és ne vesszenek el. Rengeteg jó és rossz élmény van a lelkemben, amiket átéltem, vagy láttam, ahogy mások átélték. Én is rengeteget tanultam az általam olvasott könyvekből, formálták a világképemet, személyiségemet, megnehezítették vagy megkönnyítették az eligazodást a világban. Azt remélem, hogy az általam megörökített történetek is hasonlóképp segítségére lehetnek az olvasónak, ha másképp nem, legalább azzal, hogy kikapcsolódik a mindennapok taposómalmábó,l és feltöltődik valamelyik írásom elolvasásával.

Nem könnyű a választás... Talán a legmeghatározóbb olvasói élményem (általános iskolásként Örsi Ferenc: Tenkes kapitánya mellett) Karczag György Idegen páncélban című regénye volt. A Szent István király halálát követő trónviszályok időszakában játszódó történet, amellett, hogy nagyszerű korrajz, élethűen mutatja be a trónkövetelőket támogató vagy éppen ellenük szövetkezők ármánykodásait. Gyermekként is nagyon elbűvöltek a szép tájleírásai, a csatajelenetek, a parázs párbeszédek, és akárhányszor olvasom újra, ma is ugyanúgy elmerülök a történetben, mint gyermekkoromban.

Karczag György nagyon fiatalon (37 évesen) halt meg 1978-ban. Érthetetlen módon mellőzték életében is, de most újra megjelentetik a már ismertebb regényeit. Életművét fia gondosságának köszönhetően Madarász Imre irodalomtörténész kutatja és dolgozza fel. Ő azt ajánlja, hogy az Árpádházi triológiából először az Idegen páncélban címűt olvassuk el, majd ezt követően A trónon harmadikat és végül A zúgó nyilakat, noha kronológiailag nem ez a sorrend, de így áll össze egésszé a legjobban e három regény. Szívből ajánlom mindenkinek, nem csak általános iskolásoknak!

Azt hiszem, mind közül talán ez a legnehezebb kérdésed.

Az 1 fotó 1 flekk és a 100 szó 1 festmény sorozatokat folyamatosan írom, bár nem mindig sikerül rendszeresen közzétenni az írásokat. Néhányuk az Új Népszabadság webújságjában is megjelent. 

A novellákat sohasem tervezem, mert azok csak úgy jönnek maguktól. Régóta tervezgetek viszont két novelláskötetet, egyikben a munkám során megismert történeteket örökítem meg. A másik Toszkána kevésbé ismert legendáiról, különlegességeiről szól, amelyek az útikönyvekben nem szerepelnek, de árnyalják az ismert városok, épületek, események megismerését.

Egy nagyobb lélegzetű történelmi regényen is dolgozom, amely a bánáti németek 1944-es áttelepítésének viszontagságairól szól. A háború utáni kitelepítések drámája ismert, a háború alatti áttelepítés, amikor a visszavonuló német hadsereg erőszakkal a Birodalom területére költöztette a népi németeket már kevésbé. Bár sok forrásanyagom összegyűlt, és a regény váza teljesen készen van, még nagyon sok apró, de szükséges részlet hiányzik. Dolgozom egy olyan regényen is, amely a rendszerváltás utáni időszakról szól egy értelmiségi család szemszögéből nézve. Formálódik egy olyan regény terve is, amely a 80-as évek elején megélt gimnazista életünkről mesél majd.

Mostanság nem olyan időket élünk, hogy bátran lehetne tervezni az írást, a könyvkiadást. Továbbra is részt veszek a színvonalas irodalmi pályázatokon, mert jó megmérettetni magam, főleg ha a pályázat nemes célt szolgál, és a sikeres munkák megjelentetésre kerülnek. Ha az írásaimmal megörvendeztetek pár embert, akkor már elmondhatom, sikeres voltam. 

Azért nem fogok tiltakozni, ha egyszer engem is megtalál az írók szerencséje.