Az interjú időpontja: 2023. november 3.
| Újságírói munkádból kifolyólag sokak számára volt már ismerős a neved az első regényed megjelenése előtt is. Mi inspirált téged egy hosszabb történet elmesélésére, a regényírásra? | Azt nem tudom megítélni, hogy mennyire volt ismerős a nevem, alapvetően évekig nem igazán „bújtam ki” a képernyő mögül és mutattam meg, hogy ki van valójában a magazinos cikkek mögött. Egy regény megjelenése azonban erre is egy jó alkalom, és egyre inkább úgy érzem, hogy jó döntés volt belevágni. Amióta az eszemet tudom, szerettem volna, ha jelenik majd meg könyvem, így csak ki kellett várnom, hogy úgymond eljöjjön az ideje, hogy megérjek rá. |
| A Szívkikötőkben egy ötvenes nő útkeresése a fő téma, és számos mellékág kapcsolódik hozzá. Mi adta az ötletet a történethez? | Szerintem mondhatom azt, hogy rengeteg apró élményfoszlányból állt végül össze a sztori: alapvetően minden a világítótoronnyal indult, az kezdte el piszkálni évekkel ezelőtt a fantáziámat, aztán amikor eljátszottam a gondolattal, hogy ki lakna abban a toronyban, már jött magától a többi. |
| Antikvárium, világítótorony, Pécs. Hogyan kapcsolódnak ezek hozzád, és hogyan kapcsolódtak össze egy történetben? | A történet Pécsen kezdődik, ez pedig tudatos választás volt a részemről: szerettem volna, ha elsősorban olyan helyekről írok, ahol otthonosan mozgok a valóságban, így majd fejben is... és mégiscsak pécsi volnék ugyebár! Az antikvárium egy jóbarátom szüleié, így kötődöm hozzá, de az a helyszín nem volt például eredetileg a „kalapban”, csak később jött be a képbe. A toronyról sokan kérdezik, hogy létezik-e: és igen, nagyon is valós helyszín, viszont sosem jártam még a belsejében. Régebben viszont sokszor hajóztunk el mellette a családommal. |
| Sokak számára jelenti a pihenés, az önmaguk felé fordulás lehetőségét a „világtól való elvonulás”, az egyedüllét, vagyis tulajdonképpen az, amit a te főhősöd, Éva is tervez Horvátországban, egy világítótoronyban. Mi teszi vonzóvá ezt a fajta egyedüllétet, magányt napjainkban? | Nem hiszem, hogy a legtöbbünknek, - akik ebben a rohanó tempójú világban próbálunk nap mint nap helyt állni -, túlzottan be kéne mutatni azt az állapotot, amikor úgy érezzük, hogy „kiégtünk, túlhajszoltuk magunkat, elfáradtunk, elhidegültünk, depressziósak vagyunk...” stb. Ezek ma sajnos mind népbetegségek. Én azt látom egyébként, hogy van egy társadalmi réteg (ebbe például az én szakmámban dolgozók is beletartoznak), akik pontosan tudják, hogy amit csinálnak, az nem vezet jóra, mégis 200%-on égnek minden nap. Aztán eljön a pillanat, amikor egy-két hét kényszerszabadságtól várják a „megváltást”, majd folytatják elölről. Igaz, nem sokan tehetik meg, hogy váltanak... vagy csak nem merik megtenni. Évek óta foglalkoztat egyébként, hogy miért félnek ennyire az emberek a biztos rosszat a bizonytalan „nem tudni milyen-re” cserélni. Pedig néha nagyon is meg kéne tenni: önmagukért. A főszereplőm megtette, bár ő nem túl mindennapi módon fordított hátat az addigi életének, munkájának: erről valóban sokan csak ábrándoznak. |
| Rengeteg mai aktuális és fontos téma sorakozik egymás után a regényben, például az újrakezdés, az idősotthon világa vagy a korai vetélés megélése. Mindről tudtad, hogy szeretnél róluk írni, vagy egyszerűen adták magukat a történet során? | Ezek abszolút tudatosan kerületek bele a történetbe. Az volt az elképzelésem, hogy ha már több generációról írok, akkor a szereplőkön keresztül bemutassak néhány olyan életszagú tabu-témát, amivel igenis foglalkozni kell, amiről nagyon is beszélni kell. Az a tapasztalatom, hogy az emberek történeteken keresztül könnyebben befogadják a nehezebb dolgokat is, így nem volt kérdés, hogy ebben a sztoriban nem (csak) rózsaszín szemüvegen át fogják látni a világot a főhősök. |
| A regény igazi érzelmi kavalkád, tulajdonképpen pontosan olyan, mint az élet. Az egyik percben hangosan nevet az olvasó a jól megformált karaktereid humoros szócsatáin, a másikban pedig a könnyeit törölgeti. Mitől tud bárki kötődni ehhez a történethez? | Szerintem meg is válaszoltad a kérdést, aminek nagyon örülök, hiszen pont ez volt a célom: olyan történetet átadni, ami a való életről szól. Mert az rendben van, hogy nem minden 50-es, elvált nő költözik le a tengerpartra és botlik bele (talán) élete szerelmébe, mégis úgy érzem, hogy Éva és a többi szereplő megmozdulásaiban is ott volt az a bizonyos „ez akár velem is megtörténhet” érzés. |
| Van olyan téma, ami nagyon érdekel, amiről mindenképpen szeretnél még írni? | Van egy-két fix tervem, amiről tudom, hogy bármi áron végig viszek majd, ha közben vért izzadok is – képletesen szólva. De egyébként nagyon változó, hogy épp mi fog meg, vagy mi foglalkoztat. Azt hiszem, hogy az „idősebb” korosztályról szóló sztorikban érzek még például potenciált... de erről egyelőre nem mondhatok többet. ;-) |
| Valószínűleg sokak számára már az első pillanatban megkapó volt a kötet külseje. Mesélj egy kicsit, hogyan született, alakult a cím és a borító? | Most szívem szerint itt átadnám a szót Szép-Bíró Erika illusztrátornak, aki minden bizonnyal valamilyen varázserővel bír, mert nagyjából egy novella hosszúságában taglalt, általam írt dokumentumból kellett megalkotnia ezt a csodát. A borító készítés folyamatáról egy rövid interjú keretében beszélgettem is vele a Szívkikötőkhöz készült ingyenes, online elérhető magazinom, a ’The Bookworm’ nyári számának hasábjain, szerintem érdemes elolvasni kulisszatitkokért. Annyit kötöttem csak ki a borítóval kapcsolatban, hogy a könyvesbolt legyen rajta fókuszban, mert nem szeretnék klasszikus nyári grafikát. Azt hiszem ez maximálisan teljesült is. A cím pedig igen nehezen született meg, bevallom, hogy a mai napig túl sziruposnak is érzem és nem feltétlenül vagyok vele elégedett. De az én ötletem volt: egyik nap erre a szókapcsolatra ébredtem, és mivel be kellett látnom, hogy jobb ihlet nem jön, hát megtartottam. Ebben még nagyon sokat kell fejlődnöm úgy hiszem. |
| „A világítótorony különös „hajósokat” vonzott az életem kikötőjébe: jóakarókat, segítőket, igaz barátokat, új és régi, ám egyre gyarapodó családot és a minden határt, életkort vagy akár félelmet figyelmen kívül hagyni képes szerelmet.” – Talán ez a rövidke idézet is képes láttatni a regényed mondanivalóját. Neked melyik volt a legmeghatározóbb rész a történetben? | Őszintén? (nevet.) Amikor kitaláltam, hogy egy kecskét mentsen meg a főhősnő és hogy ehhez miként fog kapcsolódni az ő megmentője...már tudtam, hogy imádni fogom írni ezt a sztorit. Nagyjából ez volt az első fix jelenet a fejemben és iszonyúan vártam, hogy végre eljussak odáig a cselekményben. |
| Mi az a három dolog, amit biztosan megkap olvasó ettől a regénytől? | Sok nevetést, néhány elmorzsolt könnycseppet és az érzést, hogy valamely szereplővel nagyon, de nagyon tud azonosulni. |
| „Tudom, hogy miként működöm, és azt is, hogy min kéne változtatnom, mégis borzasztó nehéz. Nehéz, mert jóval többször kell tükröt tartani magamnak, mint szeretnék, pusztán azért, hogy józanul tudjak cselekedni.(...) Tartozom magamnak annyival, hogy végre felnyissam a saját szemem és azt mondjam magamnak: „Élned kell még! Úgy, ahogy neked tetszik, a saját szabályaid szerint!” – Ezek nagyon erős gondolatai a regénynek, amik kortól és nemtől függetlenül is elképesztő erejű üzenetet hordoznak. Magukra tudnak ismerni bennük az olvasók? | Sokszor van úgy az ember, hogy pontosan tudja, hogyan kéne, vagy kellett volna egy adott szituációban viselkednie, mégsem úgy cselekszik. Nem csak azért, mert utólag vagyunk okosabbak, hanem mert egyszerűen valamiért nem megy. Mert ahhoz, hogy menjen, dolgozni kéne magunkon is, változtatni kéne valamin az életünkben. Ez pedig azért annyira nehéz, mert a felelősség felvállalásával jár: vagyis nem háríthatjuk másra a lépést, a döntést – az a miénk, ahogy majd a következmény is az lesz. Szóval szerintem igen, magukra ismernek ebben, mert azt gondolják: „hát igen, nekem is ezt kéne csinálnom!” |
| Van egy már hagyománnyá vált kér(d)ésem. Ha író-olvasó találkozón lennénk, akkor azt kértem volna, hogy hozd el az egyik kedvenc könyved és mesélj róla az olvasóknak. Így most virtuálisan tedd meg ezt, kérlek! | Azért nehéz ez, mert újra és újra rá kell jönnöm, hogy nekem nincs egy „kedvenc” könyvem. Inkább azt mondanám, hogy vannak olvasmányok, amik adott életszakaszban nagyon meghatározók tudnak lenni nálam. Remélem nem rúgom fel a szabályt, de akkor mondok inkább kettőt. Az egyik, életem egyik nagyon korai olvasmányélménye: Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk. Ez azért maradt meg ennyire az emlékezetemben, mert miután kiolvastam, szerettem volna folytatni a sztorit. Ekkor jöttem rá azt hiszem, hogy én is szeretnék történeteket elmondani. A másik könyv pedig egy viszonylag friss élmény, Elizabeth Gilberttől a The Big Magic. Ez is erősen kapcsolódik az írói léthez: a kreatív életről, az alkotásról szól. Egyik pillanatban felnyitja a szemed úgy általánosságban az élet nagy dolgaival kapcsolatban, a következőben pedig jól odacsap az asztalra, hogy szedd össze magad és helyre teszi az épp kialakulóban lévő imposztor szindrómádat. J |
| Végül pedig mesélj kicsit a jövőről? Mit várhatnak tőled az első regény, egy sikeres debütálás után az olvasóid? | Jelenleg több íráson is dolgozom párhuzamosan, - ilyet még sosem csináltam, úgyhogy meglátjuk mi sül ki ebből a helyzetből -, így nagyon remélem, hogy valamelyik jövőre olyan fázisba ér majd, hogy esetleg az év végére könyv kerekedhet belőle. Annyit mondhatok, hogy még most karácsonyra készülök egy kis meglepetéssel az olvasóknak a Szívkikötőkhöz kapcsolódóan, a már említett online magazin téli számában. Úgyhogy azt igazán érdemes lesz majd elolvasni... ;-) |
Azt nem tudom megítélni, hogy mennyire volt ismerős a nevem, alapvetően évekig nem igazán „bújtam ki” a képernyő mögül és mutattam meg, hogy ki van valójában a magazinos cikkek mögött. Egy regény megjelenése azonban erre is egy jó alkalom, és egyre inkább úgy érzem, hogy jó döntés volt belevágni. Amióta az eszemet tudom, szerettem volna, ha jelenik majd meg könyvem, így csak ki kellett várnom, hogy úgymond eljöjjön az ideje, hogy megérjek rá.
Szerintem mondhatom azt, hogy rengeteg apró élményfoszlányból állt végül össze a sztori: alapvetően minden a világítótoronnyal indult, az kezdte el piszkálni évekkel ezelőtt a fantáziámat, aztán amikor eljátszottam a gondolattal, hogy ki lakna abban a toronyban, már jött magától a többi.
A történet Pécsen kezdődik, ez pedig tudatos választás volt a részemről: szerettem volna, ha elsősorban olyan helyekről írok, ahol otthonosan mozgok a valóságban, így majd fejben is... és mégiscsak pécsi volnék ugyebár! Az antikvárium egy jóbarátom szüleié, így kötődöm hozzá, de az a helyszín nem volt például eredetileg a „kalapban”, csak később jött be a képbe. A toronyról sokan kérdezik, hogy létezik-e: és igen, nagyon is valós helyszín, viszont sosem jártam még a belsejében. Régebben viszont sokszor hajóztunk el mellette a családommal.
Nem hiszem, hogy a legtöbbünknek, - akik ebben a rohanó tempójú világban próbálunk nap mint nap helyt állni -, túlzottan be kéne mutatni azt az állapotot, amikor úgy érezzük, hogy „kiégtünk, túlhajszoltuk magunkat, elfáradtunk, elhidegültünk, depressziósak vagyunk...” stb. Ezek ma sajnos mind népbetegségek. Én azt látom egyébként, hogy van egy társadalmi réteg (ebbe például az én szakmámban dolgozók is beletartoznak), akik pontosan tudják, hogy amit csinálnak, az nem vezet jóra, mégis 200%-on égnek minden nap. Aztán eljön a pillanat, amikor egy-két hét kényszerszabadságtól várják a „megváltást”, majd folytatják elölről. Igaz, nem sokan tehetik meg, hogy váltanak... vagy csak nem merik megtenni. Évek óta foglalkoztat egyébként, hogy miért félnek ennyire az emberek a biztos rosszat a bizonytalan „nem tudni milyen-re” cserélni. Pedig néha nagyon is meg kéne tenni: önmagukért. A főszereplőm megtette, bár ő nem túl mindennapi módon fordított hátat az addigi életének, munkájának: erről valóban sokan csak ábrándoznak.
Ezek abszolút tudatosan kerületek bele a történetbe. Az volt az elképzelésem, hogy ha már több generációról írok, akkor a szereplőkön keresztül bemutassak néhány olyan életszagú tabu-témát, amivel igenis foglalkozni kell, amiről nagyon is beszélni kell. Az a tapasztalatom, hogy az emberek történeteken keresztül könnyebben befogadják a nehezebb dolgokat is, így nem volt kérdés, hogy ebben a sztoriban nem (csak) rózsaszín szemüvegen át fogják látni a világot a főhősök.
Szerintem meg is válaszoltad a kérdést, aminek nagyon örülök, hiszen pont ez volt a célom: olyan történetet átadni, ami a való életről szól. Mert az rendben van, hogy nem minden 50-es, elvált nő költözik le a tengerpartra és botlik bele (talán) élete szerelmébe, mégis úgy érzem, hogy Éva és a többi szereplő megmozdulásaiban is ott volt az a bizonyos „ez akár velem is megtörténhet” érzés.
Van egy-két fix tervem, amiről tudom, hogy bármi áron végig viszek majd, ha közben vért izzadok is – képletesen szólva. De egyébként nagyon változó, hogy épp mi fog meg, vagy mi foglalkoztat. Azt hiszem, hogy az „idősebb” korosztályról szóló sztorikban érzek még például potenciált... de erről egyelőre nem mondhatok többet. ;-)
Most szívem szerint itt átadnám a szót Szép-Bíró Erika illusztrátornak, aki minden bizonnyal valamilyen varázserővel bír, mert nagyjából egy novella hosszúságában taglalt, általam írt dokumentumból kellett megalkotnia ezt a csodát. A borító készítés folyamatáról egy rövid interjú keretében beszélgettem is vele a Szívkikötőkhöz készült ingyenes, online elérhető magazinom, a ’The Bookworm’ nyári számának hasábjain, szerintem érdemes elolvasni kulisszatitkokért. Annyit kötöttem csak ki a borítóval kapcsolatban, hogy a könyvesbolt legyen rajta fókuszban, mert nem szeretnék klasszikus nyári grafikát. Azt hiszem ez maximálisan teljesült is. A cím pedig igen nehezen született meg, bevallom, hogy a mai napig túl sziruposnak is érzem és nem feltétlenül vagyok vele elégedett. De az én ötletem volt: egyik nap erre a szókapcsolatra ébredtem, és mivel be kellett látnom, hogy jobb ihlet nem jön, hát megtartottam. Ebben még nagyon sokat kell fejlődnöm úgy hiszem.
Őszintén? (nevet.) Amikor kitaláltam, hogy egy kecskét mentsen meg a főhősnő és hogy ehhez miként fog kapcsolódni az ő megmentője...már tudtam, hogy imádni fogom írni ezt a sztorit. Nagyjából ez volt az első fix jelenet a fejemben és iszonyúan vártam, hogy végre eljussak odáig a cselekményben.
Sok nevetést, néhány elmorzsolt könnycseppet és az érzést, hogy valamely szereplővel nagyon, de nagyon tud azonosulni.
Sokszor van úgy az ember, hogy pontosan tudja, hogyan kéne, vagy kellett volna egy adott szituációban viselkednie, mégsem úgy cselekszik. Nem csak azért, mert utólag vagyunk okosabbak, hanem mert egyszerűen valamiért nem megy. Mert ahhoz, hogy menjen, dolgozni kéne magunkon is, változtatni kéne valamin az életünkben. Ez pedig azért annyira nehéz, mert a felelősség felvállalásával jár: vagyis nem háríthatjuk másra a lépést, a döntést – az a miénk, ahogy majd a következmény is az lesz. Szóval szerintem igen, magukra ismernek ebben, mert azt gondolják: „hát igen, nekem is ezt kéne csinálnom!”
Azért nehéz ez, mert újra és újra rá kell jönnöm, hogy nekem nincs egy „kedvenc” könyvem. Inkább azt mondanám, hogy vannak olvasmányok, amik adott életszakaszban nagyon meghatározók tudnak lenni nálam. Remélem nem rúgom fel a szabályt, de akkor mondok inkább kettőt. Az egyik, életem egyik nagyon korai olvasmányélménye: Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk. Ez azért maradt meg ennyire az emlékezetemben, mert miután kiolvastam, szerettem volna folytatni a sztorit. Ekkor jöttem rá azt hiszem, hogy én is szeretnék történeteket elmondani. A másik könyv pedig egy viszonylag friss élmény, Elizabeth Gilberttől a The Big Magic. Ez is erősen kapcsolódik az írói léthez: a kreatív életről, az alkotásról szól. Egyik pillanatban felnyitja a szemed úgy általánosságban az élet nagy dolgaival kapcsolatban, a következőben pedig jól odacsap az asztalra, hogy szedd össze magad és helyre teszi az épp kialakulóban lévő imposztor szindrómádat. J
Jelenleg több íráson is dolgozom párhuzamosan, - ilyet még sosem csináltam, úgyhogy meglátjuk mi sül ki ebből a helyzetből -, így nagyon remélem, hogy valamelyik jövőre olyan fázisba ér majd, hogy esetleg az év végére könyv kerekedhet belőle. Annyit mondhatok, hogy még most karácsonyra készülök egy kis meglepetéssel az olvasóknak a Szívkikötőkhöz kapcsolódóan, a már említett online magazin téli számában. Úgyhogy azt igazán érdemes lesz majd elolvasni... ;-)
Az interjúban említett könyvek
