A felmenőim között akadnak művészek, bár ők a színészetben (édesanyám színésznőként és rendezőasszisztensként dolgozott annak idején, 1901-es születésű nagyapám szintén színészként a nagyváradi és a győri színház igazgatója volt a negyvenes évek végén) és a képzőművészetben (apai ágról a nagypapámat sajnos nem ismerhettem, őt szobrászművészként tartja számon a szakma, többek között a Fővárosi Állatkert egyes madárszobrait köszönhetjük neki) mozogtak otthonosan. Úgy tűnik, ha létezik ilyen, örököltem egyfajta önkifejezési vágyat, hajlamot – persze a félsz néha ott van bennem, hogy nem érhetek a nyomukba.

Nem feltétlenül sorolnám a Young Adult kategóriába mindhárom kötetemet, az Utánadot és a Visszatérünket pedig semmiképpen, hiszen azok főként a középiskola utáni évben/években játszódnak, így nem is felelnek meg a klasszikus YA követelményeinek; bár tizenhat éves kortól olvashatóak, a visszajelzések alapján szerencsére a felnőtt korosztály is élvezi őket.
Elgondolkodtatott most a kérdés (ebből látszik, hogy betalált), de azt hiszem, valójában nem írok másképp fiataloknak, mint felnőtteknek; épp csak a feldolgozott téma vagy az elbeszélői hang tér el, amit részben a karakterek életkori sajátosságai határoznak meg.

Minden érdekel, ami változásra készteti a főhőst, ezért a komoly témák különösen izgalmasak számomra.
Mindannyiunk életében előfordulhatnak hasonló kihívások, mint amilyenek megjelennek a történeteimben (a sehova nem tartozás, a kiközösítettség, egy szerettünk elvesztése, a szülői szerep nehézségei, az első munkahely, egy család szétszakadása), ezért talán a könyv lapjain átszűrődve is segítség lehet az a bizonyos hogyan tovább; egyedül vagy akár a családtagjainkkal, barátainkkal, volt osztálytársainkkal közösen. A lényeg, hogy elkezdjünk kimászni a gödörből.

Inkább a mondanivaló. Olyan regényeket olvasok szívesen, amelyek nem szájbarágósak, a legkevésbé sem didaktikusak, és semmiképpen nem akarják megmondani a tutit, az egyetlen üdvözítő utat. Azt hiszem, elég távol áll tőlem a “megmondóemberség”. Ha egy könyv elgondolkodtat, kikapcsol, kézen fog, esetleg érezteti, hogy az olvasó nincs egyedül, de nem határozza meg, pontosan merre menjen, akkor célba ér. Ezek a dolgok indirekt úton működnek, kéne működjenek, mert a népnevelői szándék visszatetsző és erőltetett hatást kelthet, nem beszélve arról, hogy befogadótól függően minden könyvnek más és más olvasata van, és nem biztos, hogy mindenki számára egy és ugyanaz az üzenet.

Valóság. Én magam ugyan nem állok mindig két lábbal a talajon, de a könyveim realista kötetek; mindig jó érzés fog el, ha az olvasók azt írják, bizonyos fordulatok akár velük is megtörténhettek volna, a könyv akár róluk is szólhatna.
Hús-vér szereplők. Ez a fentiekkel jár; a kívül-belül igazi karakterek híve vagyok, akik rávilágítanak arra, mekkora illúzió a tökéletesség. Különbözünk egymástól, de abban mind hasonlítunk, hogy nem vagyunk makulátlanok. És nem mindig döntünk helyesen.
Érzelmek. Nem kizárólag a szerelemre gondolok; a paletta szinte végtelen. Sok érzelem pedig olykor nem is rózsaszín. A jókedv is érzelem, a megkönnyebbülés is. Persze a megvalósítás sem mellékes; a nyelvi megformáltságot majdhogynem többre tartom, mint magát a történetet, és ez az, amiben az igazi kihívást látom.

Ihletet adhat egy zeneszám, egy újságcikk, egy álom; bármi, ami elindítja bennem a késztetést, hogy márpedig én ezt meg akarom valósítani, márpedig én ezt könyv formában szeretném az olvasók elé tárni. Ihlet vagy inspiráció nélkül nem tudok dolgozni, bármennyire is tisztában vagyok a rendszeres gyakorlás előnyeivel. Ha azonban megvan az ihlet, és tényleg megvan, általában hűségesen vissza is tér; ilyenkor már nincs gond a rendszerességgel, legfeljebb azzal, van-e elég estém, hétvégém, finom, növényi tejes kávém és némi nyugtom, hogy formába önthessem az elképzeléseimet.

Kiadóhoz kerülni szakmai elismerés – én is jelentettem már meg könyvet magánkiadásban, tudom, milyen hosszú onnan az út a szélesebb olvasóközönségig, a könyvesboltokig. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan kiadók karoltak fel, mint a Ciceró és az Erawan. De a szerzők feladatainak itt még nincs vége; benne kell maradni a köztudatban. Nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű, mint ahogyan esetleg kívülről látszik. Emögött is kemény munka van, nem beszélve arról, hogy több olyan magyar szerzőt ismerek, aki világszínvonalon ír ugyan, mégis viszonylag ismeretlen az olvasóközönség előtt, mert a rengeteg külföldi megjelenés, a nagy könyvdömping és az éppen aktuális trendek miatt nem irányul rá annyi reflektorfény, amennyit megérdemelne.

Az író nem mindig marketingzseni, és sok közülük az introvertált lelkialkat, de az vitathatatlan tény, hogy a mai világban különösen fontos az olvasókkal való kapcsolattartás, mind személyesen, mind online; az arc a sorok mögött, a személyiség, a szerző által képviselt értékek.
A marketing ugyan egy külön szakma, de azért jó, ha az író nem fél vállalni magát, megosztani bizonyos gondolatait, akár idézeteket, és nem tart attól, hogy a személyét összekapcsolják az írásaival. Hülyén hangzik, de ezen is túl kell lépni, ezt fel kell tudni dolgozni.

Egyedül a mindennapos home office-t viselem nehezen, szerencsére már nem kizárólag otthonról dolgozom; van, hogy bemegyek az irodába. Volt jó oldala is a bezártságnak: tavaly ősszel kezdtem és idén tavasszal befejeztem a legújabb regényemet. Időm és energiám is volt rá, hogy komolyabban utánajárjak a témámnak és többször átdolgozzam a szöveget. Több időt töltöttem el saját magammal összezárva, mint korábban, és ennek ez az új történet a gyümölcse. Soha rosszabb karantén-mellékhatást!

Az, hogy szakmai zsűri méltatta a könyveimet, ráadásul több alkalommal, mindig erőt ad, valahányszor az eszembe jut, mert ez azt jelenti, hogy egykori magyar szakosként talán sikerült úgy megírnom ezeket a regényeket, hogy valóban hassanak az olvasók nagy részére. Ezt egyébként annak is köszönhetem, hogy egy olyan kifejező nyelven írhatok, mint a magyar; annyiféle mód van játszani a különféle stíluseszközökkel, szinonimákkal, és olyan sok lehetőséget ad a fejlődésre. Azért pedig mindig hálás vagyok, ha más is észreveszi a befektetett munkát; így már megéri egy-egy fontos jelenetet bemutató A4-es oldal felett három órát tipródva gubbasztani.

Amikor éjnek évadján érkezik egy üzenet, amiben az addig számomra ismeretlen olvasóm jelzi, milyen mély benyomást gyakorolt rá egyik vagy másik könyvem. Vagy amikor az a visszajelzés érkezik, hogy a könyveimnek „lelke” van. Ezt történetesen egy fiú olvasóm küldte, és valamiért a legkedvesebb vélemények között tartom számon. Ha van lelke a könyvnek, akkor oké, akkor tényleg megérte. Nagy ritkán hajlamos vagyok a befordulásra, és egy-egy pozitív értékelés a hajamnál fogva rángat ki, hogy van értelme annak, amit csinálok, ahogyan csinálom.
Az írás számomra egy megváltozott tudatállapot; olyankor minden kiszínesedik, az is, ami azelőtt szürke volt, és minden szóköznek és betűnek értelme van. Napi tizenkét-tizennégy óra pötyögés után sem vagyok ilyenkor fáradt, éhes vagy elgémberedett. Egyszerűen én így vagyok jól. Tényleg jól.

Egyetlen kedvencet nem tudnék mondani, de Gárdonyi összes könyvét ajánlom. Hogy miért? Mert nem csak az Egri csillagok köthető hozzá. Mert minden sorát élvezet olvasni. Mert a figurái szerethetőek. Mert egyszerűen nagyszerű a stílusa, megkapó a humora, és minden szava érték a mai napig.
A külföldi regények közül is nehéz választani, de Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című könyvét azért kiemelném, mert a történet maga lenyűgöző, a narráció pedig mindent visz. A tudományosabb érdeklődésű olvasókat is képes elvarázsolni, és egyszerűen nem lehet letenni; minden titkos összetevő megvan benne, ami egy ütős könyvhöz kell.

Egy Down-szindrómás kisfiát egyedül nevelő pesti apuka, Vozár Balázs hangján szólalok meg az Erawan kiadónál nemsokára megjelenő Belvárosi srácban, aki sajátos világlátásával és humorával vészeli át a hétköznapokat, amiről DownTown boy néven blogot vezet. Balázs egy nap a blogjának köszönhetően bekerül egy reggeli tévéadásba, de az interjú nem várt következményekkel jár.
Amit még így elöljáróban tudni lehet a főhősről, az az, hogy fut. Kitartóan. Rengeteget. De hogy mi célból, mi elől vagy ki elől, az derüljön ki a regényből. Hús-vér szereplőkből, valóságból és érzelemből nem lesz hiány, azt már most megígérhetem.