Kisgyerekkorom óta írok, de sokáig eszembe se jutott, hogy író legyek. Egyrészt nem tartottam elég jónak az írásaimat, másrészt nem gondoltam, hogy művészként meg fogok tudni élni. Ezért is választottam a jogi egyetemet: egyes jogterületek kimondottan érdekeltek, és még ha nem is éreztem különösebb elhivatást a jogászi szakmák felé, racionális döntésnek tűnt. Mire azonban harmadéves lettem, arra jutottam, hogy semmiképp sem szeretnék jogász lenni, írni viszont már elég jól tudok ahhoz, hogy ne csak az íróasztalfióknak írjak. Mikor befejeztem az egyetemet, azzal a céllal kezdtem munkát keresni, hogy bármit is csinálok a megélhetés végett, minél többet tudjak mellette írni. Nagy szerencsém volt: nagyjából fél évvel azután, hogy dolgozni kezdtem, a Kimondatlan kívánságok sikeresen szerepelt a Könyvmolyképző Kiadó pályázatán, illetve ösztöndíjasként bejutottam a KMTG íróakadémiájára. Akkor kezdtem többet publikálni és további lehetőségeket keresni, mára pedig eljutottam odáig, hogy íróként és szerkesztőként csak az írásból élek.

A próza sokkal közelebb áll hozzám: legszívesebben novellát vagy regényt írok, és a téma szabja meg, hogy ezek közül melyiket választom. Bár mindkettővel nagyon szívesen foglalkozom, egészen mást szeretek bennük. Egy novellában minden mondat számít, minden szónak jelentős szerepe lesz abban, hogy megteremtse a hangulatot, úgyhogy gyakran egyetlen jelenetre vagy gondolatra kell csak fókuszálnom, de azt nagyon intenzíven. Egy regény ilyen szempontból lazább, sokkal többet lehet vele úgy variálni, hogy még mindig ugyanazt üzenje, cserébe viszont sokkal bonyolultabb: nem egyetlen pillanatot kell megragadni, hanem fel kell építeni egy egész világot úgy, hogy minden része passzoljon a többihez. Még leginkább a fénykép és a film közti különbséghez tudnám hasonlítani a helyzetet, és ahogy azt a kettőt se nagyon lehet összevetni, a regény és a novella közül sem tudok kedvencet választani.

Verseket sokkal ritkábban írok, és teljesen másképp: azok inkább csak magamnak szólnak, segítenek, hogy elrendezzem az érzelmeimet és a gondolataimat. Emiatt aztán nem is szoktam különösebben igyekezni, hogy jól sikerüljenek, és nem is szeretném őket publikálni.

Köszönöm szépen! Nekem az igazodási pont ilyen helyzetben nem korlátot jelent, hanem segítséget: ha azt mondják, bármiről írhatok, borzasztó dilemmában lettem volna. Milyen hangulatot várnak, milyen stílust? Mi érdekli őket? Tényleg bármiről írhatok? Lehet benne szex és vérontás? Vagy egy raklapnyi nyakatekert jelző? De onnantól, hogy megvan a kulcsszó, a bőség zavarának vége: akkor már nem a világmindenség összes lehetséges témájából kell kiválasztani a legjobbat, hanem a felmerülő asszociációk közül. Az pedig egy pillanat alatt sikerül, már csak azért is, mert nem csak a művészi szempontokat kell figyelembe venni, hanem a gyakorlatiakat is, itt például, hogy az ötleteim közül melyiknek a megírásához elég egy óra. Innentől pedig ugyanúgy írok, mint mindig, és nem jelent semmi különbséget, hogy a novellát a kulcsszó ihlette, és nem egy fura alak, akit az utcán láttam, vagy egy kósza gondolat, amit érdekesnek találok.

Nem vagyok biztos benne, honnan jött az ötlet, hogy erről írjak. Először csak az első jelenet volt meg, szinte a semmiből: még nem tudtam semmit sem a szereplőkről, sem arról, miről fog szólni a regény többi része, de úgy éreztem, van itt egy történet, amit el akarok mesélni. Úgy döntöttem, még átgondolom, mit akarok kezdeni az ötlettel, kitalálom a folytatást, rendesen megtervezem az egészet, mielőtt nekiállok – aztán öt perccel később meggondoltam magam, leültem írni, és mikor vagy huszonöt oldallal később felnéztem, rájöttem, hogy közben beesteledett, egész nap itt ültem, és megvan a történet hiányzó része. Úgyhogy leírtam, és aztán persze sokat csiszolgattam, mire végre olyan lett, amilyennek szántam.

Mindenképpen valami gyakorlatias dolgot kérnék. Szeretnék úgy repülni, ahogy álmainkban repülünk, szeretném a világ összes nyelvét ismerni, szeretnék holtig tartó jó egészséget magamnak és mindenkinek, akit kedvelek, szeretném megnyerni a lottót… Olyasmit kérnék, ami könnyebbé és szórakoztatóbbá teszi az életet, de semmiképpen nem olyat, amit igazán fontosnak tartok. Mert szeretnék például tartalmas és mély emberi kapcsolatokat, és szeretnék egyre jobb és sikeresebb író lenni – de ha ezeket nem a saját erőmből érném el, hanem készen kapnám, minden értéküket elveszítenék a szememben.

Mert szerintem egy tett értékelésekor fontos nem csak azt nézni, mit tesz az illető, hanem azt is, miért teszi, és mik a körülmények. A jognak erre részletesen kidolgozott rendszere van, a filozófia szintén többször körbejárta már a kérdést, a hétköznapi életben azonban kevesen foglalkoznak vele, pedig szerintem nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy megértsük egymást, illetve a saját értékrendünket is átgondoljuk.

Manapság sokaktól látom, hogy csak a saját világnézetük és ismereteik alapján racionális gondolkodást fogadják el helyesnek, és nem tudják vagy akarják megérteni, hogy ha valaki más premisszákkal dolgozik vagy más rendszerben gondolkodik, az teljesen más végkövetkeztetésekre fog jutni. Aidan példáját azért érzem e tekintetben ideális gondolatébresztőnek, mert a mentális problémák és személyiségzavarok esetén különösen könnyű ráütni a bélyeget az emberre – „őrült, semmi értelme nincs annak, amit csinál” vagy „csak a betegség beszél belőle” – anélkül, hogy ténylegesen átgondolnák a nézőpontját. Egy regényben azonban egy természetfeletti jelenség és egy mentális probléma előfordulási esélye nagyjából egyenlő, az olvasó tehát nem tudja már eleve elvetni a lehetőséget, hogy Aidan életét nem egy rögeszme, hanem egy misztikus erő irányítja. Ennélfogva kénytelen csak a regény alapján következtetni, és  arra kényszerül, hogy mindkét nézőpont logikáját megpróbálja megérteni – aztán meglátja, hogy a maga rendszerén belül mindkettő tökéletesen megáll. És akármi is lesz a véleménye Aidant illetően, talán legközelebb, amikor egy számára érthetetlen viselkedéssel szembesül, eszébe jut, hogy annak is megvan a maga belső logikája, és megpróbálja felderíteni és megérteni.

(A megértést itt tágabb, szó szerinti értelmében használom. Nem akarok olyan naiv lenni, hogy thriller-indukálta szimpátiát és elfogadást feltételezzek az emberekről. Bőven beérem a kíváncsisággal vagy az „ismerd meg az ellenséged” elv hatékony alkalmazásával.)

Fiktív – mert még amikor valós helyekről vagy eseményekről írok, akkor is az az elsődleges számomra, hogy meséljek, hogy egy önmagában tökéletes kis világot teremtsek az olvasónak, és nem hagyom, hogy a puszta tények útját állják egy jó történetnek. Precíz – mert a végletekig maximalista vagyok, mind a tartalom, mind a forma tekintetében. Háromszáz oldalnyi szövegben egy elírást vagy egy teljes regényben egy tárgyi tévedést már túl soknak érzek, és mindent meg is teszek azért, hogy amit írok, hibátlan és hiteles legyen. Olvasmányos – legalábbis ez a célom, és úgy vélem, általában sikerül elérni.

Szinte bármiről. Vannak kedvenc témáim – gyakran írok például a misztikumról, ami együtt él velünk, vagy a veszteségről, amit nem tudunk elkerülni –, de minden érdekel. Írtam már fogadásból, és írtam olyan jeligére is, amire elsőre csak azt mondtam, hogy ez szörnyen hangzik, és egyáltalán nem akarok vele foglalkozni – aztán elkezdtem rajta gondolkodni, és felfedeztem, hogy igenis van itt egy történet, amit el akarok mondani. Gyakran egyáltalán nem az határozza meg, hogy miről írok, hogy melyik téma áll hozzám közel, hanem, hogy éppen milyen hangulatban vagyok.

Mint egy toxikus párkapcsolat: a végletekig ragaszkodom hozzá, és ennek néha a környezetem issza meg a levét. Minden apróságba belekötök, mert nem tudok nem megállni azon gondolkodni, hogy milyenek a dolgok, miért pont olyanok, jó-e ez így, és mi lenne, ha másképp lenne – egy teljesen hétköznapi kérdésből is órákig tartó filozófiai vitát tudok generálni, ha találok valakit, aki partner benne. Közben viszont úgy vélem, csupán gondolkodni valamin nem elég: tudni kell félretenni a filozófiát, a kifogásokat és a kötekedést, és cselekedni, amikor arra van szükség. Egyelőre azonban úgy érzem, hogy nem mindig sikerül megtalálnom a megfelelő egyensúlyt a kettő között.

Az életem értelmét, bár ez olyan giccsesen hangzik, hogy feláll tőle a szőr a hátamon. De ez a helyzet: az írás a legfontosabb dolog az életemben, és az egyetlen, amiről azt érzem, hogy igazán fontos. Olyan dolog, ami igazolja önmagát, amit nem kell megmagyaráznom, hogy miért jó és kinek jó, miért szeretem, miért szánom rá az időt és energiát. Ha egy sort se sikerülne publikálnom, akkor is írnék, és nem érezném úgy, hogy hiába teszem.

Több példaképem is van, különböző okokból. A teljesség igénye nélkül: Jonathan Stroud, J. R. R. Tolkien, Neil Gaiman, Terry Pratchett, Osamu Dazai és Mario Vargas Llosa. Hatást nagyon sokan gyakoroltak rám – tulajdonképpen mindenki, akinek az írásait olvastam –, de két írót tudok külön kiemelni: Jonathan Stroudot (mindig) és Stephen Kinget (a Kimondatlan kívánságok viszonylatában).

Az egyik nagy kedvencem a már említett Jonathan Stroud Bartimaeus-trilógiája. Ha személyesen találkoznánk, valószínűleg csak az első kötetet, A szamarkandi amulettet hoztam volna el – ez tizenéves korom óta nagy kedvencem. Amikor először találkoztam vele a könyvtárban, nagyon nagy hatással volt rám. Még nem tudtam semmit sem a könyvről, sem az íróról, mintegy véletlenszerűen akadt a kezembe, de amikor elolvastam az első oldalt, úgy éreztem, hogy ez a könyv nekem szól, ilyeneket akarok olvasni, és meg akarok tanulni így írni, így mesélni. Nem azért, amiről ír – azon az első oldalon nem történik semmi eget rengetően drámai –, hanem azért, ahogy ír: az első mondattól behúz a történetbe, egészen különleges hangja van. Az pedig csak hab a tortán, hogy bár elvileg egy ifjúsági regényről van szó, a történet egy felnőtt olvasó számára is szórakoztató és elgondolkodtató – most már nem csak lelkes olvasóként, de íróként és egy szerkesztő szigorú szemével nézve is mondhatom, hogy Stroud a maga műfajában tökéleteset alkotott. Miatta kezdtem el azon gondolkodni, hogy hibát követünk el, amikor drasztikusan szétválasztjuk a szépirodalmat és a szórakoztató irodalmat – mert a szépirodalom igenis lehet szórakoztató, illetve a szórakoztató műfajokban is lehet olyan színvonalon írni, hogy remekművek szülessenek. De az irodalomelméleti kérdéseket félretéve: szeretettel ajánlom a Bartimaeus-trilógiát mindenkinek, aki egy kicsit is nyitott a fantasztikus történetekre! Biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni.