Ez a kérdés mindig zavarba hoz egy kicsit, nehéz magamról beszélni, és azt sem tudom, mi lehetne igazán érdekes, úgyhogy most néhány random tény rólam:

• két megjelent regényem van eddig, a Pillangólány és a Repülj, szitakötő!;
• a Wattpadról is sokan ismerhetnek, jelenleg tizenhat történetem olvasható az oldalon;
• életem párjával és két cicával – Bogyóval és Jackkel – élek együtt, a város szélén;
• nyolc évig színházban dolgoztam, most pedig itthonról, amit nagyon szeretek, olyankor is, amikor reggeltől estig csinálom, és a nap végére nagyon elfáradok;
• szeretem az esőt és a ködöt, bármelyik évszakban, a napkeltéket, különösen ősszel és télen, amikor a köd megüli a szántóföldeket itt a környéken, a langyos, tücsökciripelős nyári éjszakákat, szeretem ősszel a levélhullást, tavasszal a fák virágzását, és rajongva szeretem nézni a hóesést;
• az olvasáson és az íráson kívül nincs más hobbim, de szeretek rákattanni sorozatokra (jelenleg épp úgy harmadszorra vagy negyedszerre a The Walking Deadre, de ugyanígy rá tudok kattanni sokadszor is A Grace klinikára);
• rengeteget kávézom;
• a nagyobbik öcsém egyszer azt mondta, teljesen érti, miért szeretem a Wednesday című sorozatot, mert „a csajszi” pont olyan, mint én (ami egyébként azért nem teljesen igaz, pl. pár éve már vannak színes ruháim is :D), ugyanakkor egy barátnőm egyszer valahogy úgy fogalmazott, hogy a kis lelkem pillecukorból van – mindezt összevetve azt hiszem, elmondhatom, hogy tele vagyok ellentétekkel és fura végletekkel.

Inkább úgy mondanám, a publikálás egy nagyon vágyott álom volt, de nem volt könnyű az út, amely odáig vezetett, ahogy sokszor nem könnyű még ma sem.

Azt hiszem, alapvetően az életről szeretek írni, az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, arról, hogy nem minden fekete és fehér, hogy nem csak az lehet normális, amit a társadalom általában annak ítél, hogy a világ néha ijesztő, élni pedig olykor szörnyen nehéz, de ez nem jelenti azt, hogy ne érné meg.

Maga a pályázat nehéz, feszültséggel teli és hosszú időszak volt (aki nem ismeri a pályázat menetét, nem tudhatja, hogy egy többfordulós, hónapokig tartó válogatásról volt szó). Lelkileg nagyon megterhelő volt végigélni, ugyanakkor nyerni hatalmas boldogságot jelentett – és igazából alig tudtam elhinni, hogy sikerült. Egészen addig, amíg nem foghattam a kezembe a Pillangólányt, talán el sem hittem igazán, de még akkor is szükségem volt időre, hogy felfogjam: tényleg megjelent a könyvem. Nagyjából hét-nyolc éves koromtól álmodtam erről, a harmincegyet töltöttem abban az évben, amikor a Pillangólány megjelent, ami azt jelenti, hogy több mint húsz évig tartott, hogy valóra váljon az álmom, több mint húszévnyi szüntelen remény, küzdelem, botlás, kudarc, talpra állás, újrakezdés után igazából ez olyan élmény volt, amire még ma sincsenek szavaim.

A Repülj, szitakötő! születése hosszú és kalandos utazás volt. Vissza kellett keresnem, mert pontosan már nem emlékszem rá, de korábban azt írtam a Facebook-oldalamon, hogy az ötlet első, még igencsak kezdetleges felvillanásától a történet végleges formájáig két év és kilenc hónap telt el. Azt hiszem, nagyjából fél év kellett, hogy egyáltalán bele merjek vágni a történetbe, nem voltam biztos benne, hogy meg tudom úgy írni, ahogyan szeretném. Pár hónap után győzött is a bizonytalanság, megakadtam, és félretettem a kéziratot. Aztán nagyjából megint fél év telt el, amikor mégis újra elővettem, javítottam, ami addig elkészült, majd folytattam, és ugyan még mindig hónapok kellettek hozzá, de többet már nem tettem félre, megírtam – bár azt nem állíthatom, hogy többet egyszer sem bizonytalanodtam el, hogy képes leszek-e rá. De végül sikerült.

Bevallom, zavarba ejt ez a kérdés, nem igazán találok rá választ, leginkább azért, mert tudom, hogy az olvasókat más és más ragadta magával a történetben, illetve mást és mást keveselltek vagy sokalltak benne. Akad, akit a rejtély fogott meg igazán, és szeretett együtt gondolkodni Laurával, másnak azonban kevés volt így a „nyomozás”. Van, akinek túl sok volt a kibontakozó szerelem, megint más viszont ezt szerette a legjobban benne. Akad, akit a gyász leírása fogott meg a leginkább, más azonban nem találta kielégítőnek. És persze vannak olyanok is, akik pont így, mindennel együtt szerették a történetet. (Természetesen olyanok is, akik egyáltalán nem szerették.)

Szóval végül is azt hiszem, az egyensúly nagyon relatív. A célom alapvetően az volt, hogy a rejtély és annak feltárása előremozdítsa a cselekményt, hogy ez legyen az alap, amely által bonyolult, összetett, nehéz és akár zavaros érzéseket és emberi kapcsolatokat ábrázolhatok. Sok minden volt nehéz a regény írása során, de az, hogy épp melyik téma kerül előtérbe, hogy melyikre mennyi időt szánok, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz, igazából nem tartozik ezek közé, mert tudtam, mit szeretnék elérni, és egyszerűen csak az érzéseimre hagyatkoztam – de hogy van-e valódi egyensúly, azt nem tudom, talán ez csak attól függ, kit kérdezünk róla.

Olykor igen, olykor nem. Mindig meg kellett magamban találni Karinát ahhoz, hogy verseket tudjak írni, mivel azonban a regény főszereplője Laura, és az ő szemszögéből követjük az eseményeket, és ő nagyon más, mint a húga, én pedig Laura fejében és érzései közt töltöttem több időt, így Karinára néha nehezebben akadtam rá. A versek többnyire nem olyankor születtek, amikor magát a regényt írtam, hanem olyankor, amikor nem volt időm írni, de a történeten gondolkodtam. Így aztán sok-sok verset írtam, és amikor a történetben szükség volt rájuk, kiválasztottam azt, amelyik éppen passzolt – és ezért lehet, hogy őrzök egy dokumentumot olyan versekkel, amelyek végül kimaradtak a regényből.

Ha elvonatkoztatok a regénytől, és csak önmagában a sorokat nézem, akkor azt hiszem, leginkább a reményt – hogy bármilyen nehéz és kilátástalan legyen is egy pillanat, nem vagyunk egyedül, és valahol bennünk mindig ott van a remény, mindig megtalálhatjuk, és ez erőt adhat, hogy ne adjuk fel. Nem tudom, így van-e, nem tudom, tényleg minden helyzetben képes-e az ember reményt érezni, de szeretnék hinni benne.

Persze jelentheti azt is, hogy olykor azt a legnehezebb meglátni, ami az orrunk előtt van. Vagy hogy vannak olyan emberek az életünkben, akik észrevétlenül is mindig mellettünk állnak. Többek között azért is szeretem a verseket úgy általában, mert attól függően, milyen pillanatban olvassa őket az ember, adhatnak mást, jelenthetnek mást, csak azon múlik, hogy az olvasó hogyan szűri át magán a sorokat, hogy benne mi csapódik le.

Nagyon függ itt a válasz attól, hogy milyen visszajelzésekről beszélünk. :) A pozitív visszajelzések nagyon boldoggá tudnak tenni, ami pedig a negatív értékeléseket illeti, nos, az egy olyan összetett és bonyolult választ kívánna, amelynek ha minden mélységébe és árnyalatába belemennék, hogy biztosan ne adjak félreértésre okot, túl hosszúra nyúlnék. Szóval inkább csak annyit mondanék, hogy annak tudatában, hogy nincs olyan történet, ami mindenkinek tetszene, hiszen nem vagyunk egyformák, és ez így van jól. Igyekszem inkább a jóra és a hasznosra koncentrálni, azokra, akiknek tud mit adni, amit írok. De nem szeretnék hazudni, ez nem mindig megy, épp ezért vissza-visszatérő dilemmám, hogy való-e egyáltalán nekem a megjelenés. Úgyhogy talán az a pontos válasz, hogy nem tanultam bele a visszajelzések kezelésébe, csak igyekszem kezelni őket, és sajnos azt sem tudom, lehet-e egyáltalán tanulni, bár biztos vannak, akik nálam okosabban csinálják.

Ahogyan olvasni, úgy írni is jobban szeretek regényeket. Nagyon büszke vagyok a megjelent novelláimra, és nagyon sokat jelentenek nekem, mert nem hiszem, hogy jó novellaíró lennék, ezért mindhárom megjelent történet különleges helyet foglal el a szívemben, de nagyon ritkán fordul elő, hogy kifejezetten novellát akarjak írni.

Ehhez hasonló kérdést többször is kaptam már, és mindig elgondolkodom rajta, mit is kellene felelnem, mindig keresem magamban azt, ami valóban inspirál. Általában azt szoktam mondani, hogy bármi jelenthet inspirációt, egy zene, egy vers, egy film, egy jó beszélgetést, és ez mind igaz is, de azt hiszem, a legteljesebb válasz, amit erre a kérdésre adhatok, mégis inkább az, hogy egyszerűen csak szeretek írni. Szeretek belemerülni egy történetbe, szeretem megismerni a szereplőket, a kapcsolatokat, a mélyére ásni az emberi léleknek, szeretem, ahogy egy történet apránként kibontakozik előttem. Szeretem az érzést, ami olyankor önt el, amikor sikerül megírnom egy igazán jó jelenetet, vagy akár „csak” egy olyan mondatot, ami nagyon tetszik, vagy amikor megtalálom a tökéletes szavakat egy adott pillanat megragadásához. Talán az írás maga az, ami inspirál – és mindaz, amit írás közben érzek.

Az olvasók rendszeresen ki szokták emelni a lírai stílust, úgyhogy elsőként azt hiszem, maradnék is ennél. Aztán megemlíteném az erős hangulatot, amit szintén sokszor emlegetnek az olvasók. Harmadiknak pedig a szerelmet mondanám – a nem hétköznapi, nem egyszerű szerelmeket.

Ez bizony nem könnyű, mert több kedvenc könyvem is van, akad köztük külföldi és magyar szerzős is, klasszikus és kortárs, de a legtöbb olyan könyv, ami ismertebb, épp ezért ha már egyet kell választani, akkor legyen egy kevéssé ismert, mégpedig Alkyoni Papadaki A Hold színe című családregénye. Meg sem tudom számolni, hányszor olvastam már ezt a könyvet. Bár családregény, de rövidke kötet, pár óra alatt el lehet olvasni. Amiért én igazán szeretem, mert szerintem valami elképesztően magával ragadó és gyönyörű a stílusa, és tele van olyan gondolatokkal, amelyek huszonévesen nagyon mélyen megérintettek. Maga a történet nem könnyű, a szereplők nem kevés tragédiát élnek át, és mégis, akárhányszor becsukom a könyvet, reményt érzek, és azt gondolom, hogy élni mégiscsak szép.

Jelenleg egy romantikus-erotikus regényen dolgozom. Címszavakban nagyjából annyit érdemes róla elmondani, hogy álkapcsolatos történet lesz, de nem romkom, főnök-alkalmazott viszony és nagy korkülönbség van a szereplők között (ez utóbbi nem túl meglepő, ha valaki már olvasott tőlem, de megfogadtam, hogy egy jó darabig ez lesz az utolsó nagy korkülönbséges történet, amit írok), és ami talán a legérdekesebb a történetben: a főszereplő, bár nem így született, nem képes érzékelni a színeket, így az ő világa egészen más, mint amilyen a miénk. Hogy mi lesz a történet sorsa, a végére érek-e egyáltalán, az persze kérdéses, de bízom benne, hogy előbb-utóbb az olvasók is megismerhetik Violát és Alexet.