Az élet ijesztő és csodálatos. Bonyolult és egyszerű. És igen, néha fáj. Elképzelhetetlenül. De ez nem jelenti azt, hogy nem éri meg.

A legnagyobb meglepetések mindig teljesen váratlanul érkeznek. Így volt ez nálam Chiara Repülj, szitakötő! című regényével kapcsolatban is. Na persze nem azért, mert nem gondoltam, hogy jó lesz, hanem azért, mert többször képes volt meglepni, oda és olyan csavarokat beépíteni, ahol sosem vártam volna.

 

Hogy mi rejtőzik a mosolyok és a nevetés mögött? Hogy hányféle fájdalom és titok lapul a mélyben…

Mindenki őriz titkokat, és így vagy úgy, de ezek egyszer napvilágra kerülnek. A történet főszereplője, Laura egy váratlan tragédia miatt kénytelen felismerni, hogy a családjában, a módszeresen felépített, láthatatlan falak mögött mindenkinek volt és van rejtegetnivalója, méghozzá olyan horderővel bíró, ami alapjaiban képes megrengetni a szeretteibe vetett hitét, bizalmát de még az irántuk érzett szeretetét is.

Ha egy szórakoztatóirodalmi regényt vesz a kezébe valaki, talán nem is sejti, micsoda érzelmek képesek visszaköszönni a lapokról. Chiara története pedig ezt hatványozva közvetíti, mert nemcsak a gyász, a veszteség fájdalma vagy a titkokat napvilágra hozó nyomozás sokszor meghökkentő fordulatai jelennek meg a regényben, hanem egy élet újraépítése, az útkeresés göröngyös, sokszor hajmeresztő nehézségei és a társadalom berögzött normáival való szembefordulás következményei is. De ott van még a leheletfinom romantika és az ezt megszínező erotika is, és ez a sokfajta érzelem tökéletes koherenciában működik, egyik sem akarja túlharsogni a másikat.

Egyszer mindannyian múlt idővé leszünk. Ma még itt vagyunk, ma még élünk, de mi lesz holnap?
Senki sem ígérheti meg a holnapot.

Chiara stílusa finom és érzékeny, a szavak könnyedén gördülnek mondatokká a keze alatt. Egyszerűen öröm olvasni a sorait. A szójátékok, a versek, a mély gondolatok megállásra késztetnek, miközben a szemünk falná a sorokat, hogy kirajzolódjon a történet, ami úgy hétköznapi, hogy mégsem az. Olyan képekkel fest, amikkel mi magunk észrevétlenül helyezkedünk bele a történetbe, abba a történetbe, ami sokszor fájdalmas, keserű vagy épp szívet tépő, mégis jó benne lenni. Hogy miért? Mert a karakterek kidolgozottak, élők, megvan a saját motivációjuk, és képesek hatni ránk, olvasókra. Tudjuk őket szeretni vagy épp megvetni, de legyen szó bármilyen kiváltott érzelemről is, teszik a dolgukat. Emberek, akiknek életét megannyi dolog befolyásolja, alakítja, és akik pontosan olyanok, mint mi: esendőek, gyarlók, de sokszor, sok helyzetben vétlenek. És a legnagyobb arculcsapásokat mindig ilyenkor osztja nekik az élet.

[…] szerintem igenis jogom van gyengének lenni. Mindenkinek joga van hozzá. Mert néha csak úgy maradhatunk egyben, ha engedjük magunkat szétesni.

Az egyes fejezeteket elindító vagy a bennük váratlanul felbukkanó versek meghökkentőek, rendkívül kifejezőek és ambivalens módon egyszerre sötétek és felszabadítóak. Lélekből, lélekről, lélekhez szólnak. Tisztán és kíméletlenül adnak minden érzelemből, amik egy megtört szívből menekülnek, hogy bennünk új életre keljenek.

mekkora különbség ez
hogy a szeretet nem egyforma
hogy egyszer ég és máskor föld
és egyik sem több vagy
kevesebb a másiknál
csak más
mert ösztönösen szeretjük
aki hozzánk tartozik
és hozzánk tartozóvá tesszük
akit szabadon választunk
és nem értem miért nincs
több szavunk arra hogy
szeretlek
mert így nem tudom elmondani neked
hogy hányféle módon tartozom hozzád
és te hozzám
és hogy nem csak egyféleképp szeretlek

– M.-nek

Aki ismer, az tudja, hogy minden olvasmányomban megjelölöm a számomra fontos részeket, és ez a regény csak úgy falta a céduláimat. Mert vannak olyan mély gondolatok, amikről nem minden nap elmélkedünk, de ha szembe jönnek, bizony megállítanak. És ezeket idővel jó újra elővenni, mert segítenek megérteni, mennyiféle olvasata, mennyi színe, magyarázata és tanulsága van egy-egy történetnek. Még akkor is, ha mindez csupán fikció, hiszen a fűszerezést mindig a való élet adja hozzá.

Azt hiszem, mindannyian hatással vagyunk a világra, sokszor fel sem fogjuk, mekkora mértékben.

Talán maguk a szerzők nem is sejtik, mi mindent indítanak el, amikor egy történetet az olvasóik elé tárnak; ki mit visz majd belőle magával, ki mivel tud azonosulni. Egy biztos, minden történet nyomot hagy, még akkor is, ha ezt nem rögtön érezzük. A Repülj, szitakötő! pedig észrevétlenül kúszik a bőrünk alá, hogy aztán még sokáig velünk legyen, gondolkozzunk rajta, meséljünk róla vagy csak szeressük, mert van, amikor csupán erre van szükségünk,  ennyi is éppen elég.

„Repülj, szitakötő!”
(…)
„És ha félsz is a zuhanástól, csak ne felejtsd el, hogy vannak szárnyaid.”