Talán az író mindig is bennem volt, de nem bánom, hogy akkor tört felszínre, amikor elérkezett az idő, és mindaz megtörtént velem, aminek az első regényem megírásáig meg kellett történnie. Gondolok itt a tanulmányaimra vagy akár a repülésre, hogy a légitársaságnál egy sok-sok lépcsős létrán jutottam feljebb és feljebb sok tanulás, tapasztalat és munka „árán”. Hogy előbb mentem férjhez, és előbb született meg a lányunk, alapítottunk fészket, mint hogy ráléptem az írói útra. Egyszer csak elfogott az az érzés, amit az ember akkor él át, amikor leül egy jó könyvvel, kávéval, pléddel. Én ilyen hangulatban kezdtem el írni az első „igazi” regényemet.

Ha végignézek az eddig megjelent regényeimen, azt kell mondanom, hogy már az elsőnél megtaláltam. Ugyanis mind én vagyok, minden regényemben otthon vagyok. A könnyed lektűrben is, de Az élet hangja című sokkal mélyebb regényemben is. Mindegyikben máshogy szólok, ahogy a történet és a szereplőim kívánják. A történelmi-romantikus tartalom valóban nagyon közel áll hozzám, de ha a jövőre vonatkozó terveimre gondolok, van közöttük lektűr, életrajz, történelem romantika nélkül, romantika történelem nélkül vagy éppen misztikum. Van, ami már nagyon kikívánkozik, de olyan is van, amire még nem állok készen.

Általában az írást megelőző kutatómunka egy kész koncepcióra épül. A fekete rózsa esetében viszont ez fordítva történt. Etyeken ebben az időben virágzó kulturális, szociális élet volt erre hivatott emberekkel az élén. Együtt dolgoztunk Etyek értékeinek megőrzése érdekében, és ez a szellemi munka több síkon is teret kapott. Többek között egy „Etyeki mesék” néven havonta megrendezésre kerülő helytörténeti fórum keretében, ahol a falu apraja és nagyja, székelyek, svábok, tótok és még sorolhatnám, új lakók és őslakosok, idősek és fiatalok, mind együtt hallgattuk nagyanyáink, nagyapáink történeteit. Nagyon hamar világossá vált számomra, hogy egy új regény születik, aminek a vázát ezeken az összejöveteleken a helyiek építik fel nekem. Persze sokat meséltek a szüleim és a nagymamám is, szóval alaposan benne van A fekete rózsában a saját családom története is.

Az ötlet mindig a semmiből bukkan fel. Megtalál. A fekete rózsa esetében a kulcskérdés egy etyeki, velemkorú szájából hangzott el: Miért nem beszéljük ki végre a kitelepítést és az azzal egyidőben történő betelepítést, azaz a lakosságcsere okozta feszültségeket? Mindig kell egy kulcskérdés, ami elindít. Az élet hangja kulcsmondata, ami aztán regényírásra ihletett, a következő volt: Ha valaki úgy nő fel, hogy még egészen apró gyermekként kiragadják a családjából, kultúrkörnyezetéből, vallásából, vajon felnőtt korában felmerül-e benne, hogy valami nincs a helyén? Vajon folyton keresni fog valamit, noha fogalma sincs, hogy mi az? Vagy a Még látlak odafenn esetében az érdekelt, hogy meddig vagyunk képesek várni, meddig tart ki a hit, a remény. Minden egyes történetemet egy-egy gondolat, engem foglalkoztató probléma indítja el, ami aztán nem hagy nyugodni, történetté növi ki magát, megjelennek a szereplők, de egy ideig még csúszkál az idő vonalán, mígnem megállapodik egy korban, egy történelmi szituációban.

Nagyon nagy felelősségnek élem meg. Mintha belebújnék valakinek a bőrébe, és néha úgy érzem, ha rosszul játszom a szerepet, akkor változtatok az események kimenetelén, ahhoz pedig nincs jogom. Ezzel együtt nagyon izgalmasnak is tartom, amikor hús-vér ember van jelen a regényemben, talán bizarr, ahogy fogalmazok: időnként meg kell vele beszélnem, hogy jó úton járok-e. Ugyanis ilyenkor nem csak az adott korba, hanem az adott személy életébe, gondolataiba, érzelmeibe is bele kell helyezkednem.

Mint bármelyik piacon, ezen is szükség van néhány dologra ahhoz, hogy elérjünk egy kitűzött célt. Van egy mondás, amit a saját önmegvalósításom útján magam előtt tartok: "Amihez értesz, és amiben jó vagy, abban igyekezz a legjobb lenni, és boldog ember leszel!" Ezt Demján Sándor mondta, és maximálisan hiszek benne. Hiszek magamban, nagyon sokat teszek az álmaim megvalósításáért, és úgy tűnik, hogy a mondat harmadik fele is beigazolódott, boldog ember vagyok. Ez is egy piac, akárcsak a többi, ahol teljesíteni kell ahhoz, hogy elismerjenek. De szerencsére egy olyan piac, ahol rendkívül hálás magyar olvasókkal találkozunk. A magyar ember tudásvágya és műveltsége szerteágazó, és a magyar kultúra, a magyar történelem kincsestárként szolgálja az írókat.

Nagyon fontos, de nem csak marketing szempontból. Sőt, nem is venném előre, ha a fontosságot alátámasztó érveket sorolnám fel. Máshonnan közelítek: az olvasók hálásak, ha az íróval találkoznak, beszélgetnek, és ezt mint olvasó mondom! Nagyon érdekes a történetek mögé látni. De íróként is óriási élmény találkozni az olvasókkal. A találkozás velük inspiráló, átsegít a megtorpanásokon, bizonytalanságokon, amik fel-felütik a fejüket minden egyes új regény megírása során. Nagyon feltölt egy-egy levél, személyes találkozó. Ez az oda-vissza érvényesülő tápláló hatás erősen befolyásolja az író-olvasó kapcsolatot, állíthatom, hogy minden egyes regényben benne is van, mint erő. Az olvasóim szeretete, támogatása nélkül az írás öncélú lenne, de így úgy érzem, nem csak a saját hangomon írok, hanem az élet súgja a gondolatokat, mások életei, hétköznapjai elevenednek meg. Mintha egyfajta sorsközösséget élnék meg tértől és időtől függetlenül az olvasóimmal. És ez az, ami erőt ad egy-egy regénynek, ez sugározhat belőle, teremt kapcsolatot köztem és az olvasóim között és igen, ennek már van PR-szerepe.

Az elmúlt évben rengeteg időm volt írni, ezzel a pozitívummal kezdem. Legalább két évre előre vannak kidolgozott témáim, sőt lassan a végére érek egy regénynek, ami egyelőre még nincs is beütemezve a megszokott tavaszi és őszi megjelenéseim közé. Mondhatnám, hogy ezt munkaidőn kívül, csak úgy a magam szórakoztatására írom, és nagyon élvezem! Egyszersmind leköti a felesleges energiámat, de a személyes találkozók így is nagyon hiányoznak. A Jaffa kiadó rendkívül rugalmas, az online térben megteremt számomra mindent, hogy ne szigetelődjek el, és gyakorlatilag zökkenőmentesen haladunk az úton, amiért nagyon hálás vagyok. És az olvasóim is kényeztetnek a leveleikkel, amiket reggelente szeretek elolvasni, mintegy napindítás gyanánt.

Ez nehéz kérdés. Ugyanis nem szeretek „célcsoportban” gondolkodni. Inkább a vágyamat mondom el: szeretnék mindenkihez szólni. A nagymamákhoz, akik a múlt felelevenítésével nosztalgikus hangulatba kerülhetnek, az én generációmhoz, akik a múlt idézésével megérthetik az előző generációk sorsát. A fiatalokhoz, akik már csak a történelemórán találkoznak azzal, ami a felmenőik életében a mindennapokat jelentette. Mind a három generáció mást talál a regényeimben, máshová helyezi a hangsúlyt, másra fókuszál és ez így van jól. Mindezt leginkább az olvasói visszajelzésekből tudom és nagyon hálás vagyok érte.

Utazást jelent. Hallgatom, látom, érzem, benne élek egy történetben, amikor írom azt. Ha tudnék nagy fotelben, hátradőlve, csukott szemmel írni, így tennék. Ez olyan, mint amikor mesélünk. Én csak figyelek, és elmondom, amit látok, hol járok, kikkel találkozom és mikor. Mintha egy film peregne előttem. Ez nem fogalmazásról, szerkesztésről, vázlatokról szól. Persze ennek egy része az írás folyamata előtt, egy része utána szükséges ugyan, de maga az írás folyamata egyfajta lebegés. Ami pedig a különlegessége, hogy bár az időm nagy részét egy íróasztalnál, egy laptop társaságában töltöm, amit akár egy beszűkült élettérnek is nevezhetnék szegényes kapcsolatrendszerrel, amikor írok, a világ kitárul előttem.

Bármennyire is szeretnék, erre nem tudok válaszolni. Mindet másért szeretem, mindtől kaptam valamit, mindhez köt valami egészen sajátos élmény. Mindig minden regényem írásakor nagy mélységeket és magasságokat élek meg, ami megnyilvánul lendületben, érzelmekben. Csalódás, szeretet, hit, bizonytalanság, eufória, fásultság... sokat sírok és nevetek írás közben. Van benne vajúdás, de katarzis is. Mindben, egytől-egyig egyedi és megismételhetetlen módon. Nem tudok választani!

Nagyon boldog vagyok, és büszkeséggel tölt el, hogy a kiadóm életműsorozattal állt elő Szabó Magda születésének 100. évfordulójára. Öt kötettel indítottak, azóta már 31 könyv került megújulva a könyvespolcokra, de vannak közöttük olyan korábban nem látott ínyencségek is, mint a Csigaház, Nyusziék, Egy meszely az fél icce. Ha egyetlen könyvet kellett volna magammal hoznom, biztosan Szabó Magdától választottam volna. Rajta nem fog az idő. 1958-tól a kilencvenes évekig alkotott, de mintha ma is köztünk lenne, köszönhetően a témáinak éppúgy, mint a szellemiségének.

Az íróasztalommal szemben áll egy cetlikkel tűzdelt tábla. Azon jelenleg kilenc regény ötlete szerepel. Ezek már nagyon konkrét elképzelések. Van közöttük történelmi-romantikus történet, életrajz, családregény, de könnyedebb, amolyan nyári olvasmány is. Ha ránézek a táblára, mindig nagyon izgatottá válok, mind egy-egy utazásra hív, amit nagyon várok. Szeretnék gyorsabban írni, szeretném megduplázni az időt vagy az ujjaim számát, esetleg az agyamat meghajtókra osztani, hogy ne kelljen áthangolnom magam az egyes történetek között, hanem párhuzamosan futhassanak a sztorik. De mindezt nem tudom megtenni, így szépen sorjában haladok, de egy biztos: évekre előre vannak terveim.