Kinek múltja legenda, annak jelene az élet maga. Ki büszke rá, az jó úton halad. Korábbi századok keresztjei őrzik halottjaink nyugalmát, ahol az ősök története hőseink emléke megpihen, ahol a jövő nemzedék ígérete mindig új útra talál.

Ha csak egy szót mondhatnék erre a regényre, akkor azt mondanám lebilincselő. Megfog az első mondattal és az utolsó gondolatig nem enged el. Első regény, amit Bauer Barbarától olvastam, de biztosan nem az utolsó.

Annus és Andris történetén keresztül nemcsak egy romantikus történelmi regény olvasói lehetünk, hanem egy falu, sokezer ember életének részesei. Ott állunk a háborúba induló vonat mellett, integetve, könnyeket hullajtva, várunk, miközben az élet olyan változásokon megy keresztül, amit talán soha nem lehet megérteni. Ülünk rémülten pincék mélyén, állunk dermedtem az ismerős mégis ismeretlenné vált házak között, elengedünk, búcsúzunk, gyászolunk, de a reményt soha nem adjuk fel, egymás kezét soha nem engedjük el, mert összetartozunk:

…akik mentek, akik maradtak, és akik itt találtak otthonra. Mind itt vagyunk.

Etyek csodás vidékeit barangoljuk be, a mesés szőlővel futtatott hegyoldalt, a takaros udvarokat, a főteret, boltokat. Rengeteg embert ismerünk meg, olyanokat, akiket talán már ismertünk is. A meleg, aranyló szőlőszemek és a kalácsok ízét szinte érezzük a szánkban.
Mert az első oldalaktól a regény részesei vagyunk, és amíg olvassuk ott élünk Etyeken a háború előtt, alatt és után.

A túlélés, az újrakezdés regénye. Minden sorában érződik a személyes kötődés, az otthon semmivel össze nem téveszthető érzése. Rengeteg olyan gondolattal, érzéssel, amiket viszünk magunkkal. Bauer Barbara egyik legfontosabb gondolata, amiért érdemes és szükséges, hogy ehhez hasonló regényeket olvassunk:

Ismerjük meg a múltat, hogy élhessük a jelent, és álmodhassuk a jövőt.