Sosem egyszerű dolog a leggyengébb oldalunkat megmutatni másoknak, és talán csak azoknak van ehhez elég bátorságuk, akik mögött hatalmas küzdés áll, akik a legnagyobb csatát saját magukkal vívták meg. Szabó-V. Dóra második kötete a kényszerbetegség sötét labirintusába vezeti az olvasókat, megmutatva a legnagyobb mélységeket és béklyókat, az óriási harcokat, de a gyógyulás felé vezető utat, annak stációit és a szabadság semmivel sem összahasonlítható érzését is.

Ahhoz, hogy legyőzzem a kényszerek nélküli életemben a szorongást, pánikot, mélyen szembe kell(ett) néznem a problémáimmal, elakadásaimmal, sérüléseimmel. Ego nélkül – és komoly változtatásokra volt szükségem.

Akik nem küzdöttek, vagy kerültek kapcsolatba még a kényszerbetegséggel, valószínűleg pontosan nem is tudják, milyen módon képes beszűkíteni az emberek életterét, hogyan teszi pokollá a vele élők mindennapjait. Dóri a saját betegségével való harcot felhasználva most azok számára is pontos és hiteles képet ad erről, akiknek ez eddig ismeretlen volt. Fontos, hogy külső szemlélőként is megértsük, min megy át egy kényszerbeteg személy, mert ahogy Dóri fogalmaz, a segítő kéz nem csak a szakembertől nélkülözhetetlen, bárki állhat bástyaként a beteg mellett.

Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. (…) a kényszergondolatok szorongáskeltőek, a kényszercselekvések pedig a kényszergondolatok okozta szorongás enyhítésére szolgálnak. A félelmeknek általában nem sok köze van a valósághoz, és ezzel mi, kényszerbetegek is tisztában vagyunk – mégsem tudunk ellene mit tenni.

Dóri története igazi önismereti utazás, visszatekintés egy korlátokkal teli életre, elakadásokra, és egyben figyelmeztetés a mentális egészség fontosságára. Arra, hogy felismerni a problémáinkat az első, de a legnagyobb lépés a gyógyulás felé, segítséget kérni nem szégyen, hanem erő, és kiállni a nyilvánosság elé azért, hogy másoknak segíthessen a saját tapasztalataival, a legnagyobb bátorság.

Viszket a bőröm alatt az élet. Minden egyes pillanat emlékeztet arra, mennyi időt pazaroltam el a kényszerek béklyójában. Néha azt kívánom, bárcsak meglennének… akkor nem éreznék ilyen égető vágyat a tettekre. De ez hazugság. A korábbi zárt magány szertefoszlott, helyét az újdonság ismeretlen, olykor rémisztő sokszínűsége vette át. És a lelkem forrong. Éhes. A be nem pótolható, elvesztegetett időre szomjazik.

Ez a kötet azon túl, hogy egy őszinte vallomás, nem csak a kényszerbetegek számára jelenthet kapaszkodót. Olyan gondolatokkal, megfontolandó önértékelési tanácsokkal is találkozhatunk az olvasás közben, amelyek mindenki számára fontosak és hasznosak lehetnek, amelyeket elvihetünk, és vigyünk is el magunkkal.

El kéne fogadnia mindenkinek, hogy nem kell tökéletesnek lenni! Törekedjünk rá, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból, de ha néha hibázunk, veszekszünk, felemeljük a hangukat, netalántán elmondjuk az ellentétes véleményünket, attól még nem leszünk rosszak. Mindannyian külön személyiségek vagyunk, önálló akarattal, vággyal, elképzeléssel – ami nem rosszabb, mint másé.