Amikor egy könyv annyira magába szippant, hogy képtelen vagy letenni, sőt, hajlandó vagy kevesebbet aludni csak azért, hogy együtt élhess a történettel, az azt jelenti, hogy az írónak sikerült olyan regényt alkotnia, amiben együtt lélegzik az olvasó és az általa megalkotott karakterek. Schmöltz Margitnak sikerült!
A Botticelli szerelmei – Hársfakánon című kötet nemcsak a gyönyörű borítójával ragadja magával az olvasókat, de a történet vezetése sem mindennapi. Bevallom, többször próbáltam fogást találni, hibát keresni, de semmi értelme. A szerző úgy mozgatta a szálakat, úgy vitt a történet labirintusába, hogy nélküle sosem találtam volna ki onnan. Végig fenntartotta a figyelmem, és ami talán még fontosabb, gondolkodásra, újabb információk keresésére ösztönzött. A gyönyörű és kifejező mondatok, gondolatsorok megállásra, elmélyedésre késztettek olvasás közben, ezzel alkotva még szorosabb kohéziót az író, olvasó és a történet között.
Az olvasmányosan megírt történelmi regény főhőse négy különböző életszakaszban, élethelyzetben élő nő, akik tudtuk nélkül óriási hatással voltak egymásra és az őket összekapcsoló személyre, aki nem más, mint a 15. század meghatározó festője, Sandro Botticelli.
(…) mennyi, de mennyi történet kavarog egymás mellett, egymásba gubancolódva.
A történet szálait azonban nemcsak Botticelli, hanem a címben felsejlő hársfák folyamatos jelenléte fonja össze. Sokszínűségük, illatuk, látványosságuk, állandóságuk és gyógyítókészségük megelevenedik, szinte kézzel foghatóvá válik a cselekmény előrehaladtával. Emellett pedig számtalan érdekesség és játék van elrejtve a regényben, melyek megtalálása mosolyt csal az olvasók arcára. (Az enyémre legalábbis biztosan 🙂 !)
Különleges ez a fa (…) Nem csupán a teája, a törzse elszenesedett szilánkjai is gyógyhatásúak. (…) A lombkoronára nézve szívek hullámzó tengerét látta, mintha az egész fa csupán arra szolgálna, hogy a szerelem erejét hirdesse, mintha minden ágát, gallyát azért teremtették volna, hogy emlékeztesse az embereket, szeressék egymást.
A ma még restaurálás alatt álló freskót, mely Botticelli keze nyomát viseli, Schmöltz Margit ecsete színezte, formálta, tette számomra már most csodálatosan kifejezővé. Ahol kellett hangsúlyozott, ahol úgy kívánta meg, árnyalt, s tette mindezt úgy, hogy a Mátyás király korabeli Esztergom megelevenedett előttem. Ízek, illatok, az érseki konyha nyüzsgése, a fürdőházak fülledt párája, a tudomány iránti vágy és az etikett páncélja minden oldalon érzékelhető és átélhető volt.
– Mindegyiket egy-egy asszony formájában. Hiszen a sarkalatos erények erkölcsi tartást adnak, szépségesek, és sebezhetőek, éppen, mint az asszonyok.
Hogy hogyan is került Botticelli Esztergomba, az még ma sincs ténylegesen bizonyítva, azonban a rendelkezésre álló adatok, és az írói képzelet most egy új megközelítést adott a korabeli történéseknek. A Vitéz János érsek esztergomi dolgozószobáját ékesítő freskó, mely a négy reneszánsz erényt, az igazságosságot, mértékletességet, erőt és bölcsességet hivatott hirdetni, Schmöltz Margit és az általa megalkotott nagyszerű karakterek – legyenek azok valósak, vagy a képzelet szülöttei – révén biztosan kiemelt érdeklődésnek fog örvendeni, ha a nagyközönség számára is megtekinthetővé válik.
Sosem lesz már ugyanaz, aki leírta ezeket a szavakat, de az sem marad többé önmaga, aki befogadja őket. Titkos szövetségre lépnek, el nem múló kötelék szövődik köztük, amelyet nem koptathat szét még az emlékezet csalóka, kivagyi játéka sem.