Az élet nem csatamező, hogy az ember páncélban masírozzon végig rajta, kikerülve minden sérülést.

Olvasóként számtalan életet élünk meg. Vannak, amik jobban belénk rögzülnek, vannak, amik kevésbé kerülnek közel hozzánk. Aelke és Jan története mindenképpen az első kategóriában tartozik.

Vlieland egy gyönyörű fríz sziget, ahol csodás színekben pompázik a naplemente, ahol a tenger és a part összemosódott illatával kínál meg mindenkit a szél, ahol lehetsz magányos, és ahol mégsem vagy soha egyedül. Nem jártam még itt, mégis tudom, hogy ez a valóság. Hogy honnan? Mörk Leonóra mesélte a Szentjánosfű című regényében. Ez a rendkívül izgalmas kultúrtörténeti utazás a felettébb érdekes és sokszor ámulatba ejtő holland aranykorba kalauzolja az olvasókat. A  festészet jelenléte olyan intenzív és kézzel fogható a regényben, hogy az alkotások és a művészet kérdésének kiemelkedő fontossága elvitathatatlanná válik.

Sokadik regényem volt ez Mörk Leonórától, mégsem csalódtam. Sőt, tudtam, hogy már az első oldalak után ugyanaz a kíváncsiság és megnyugtató biztonság köt majd a könyvhöz, ami mindig, amikor tőle olvasok. És persze most sem csalódtam. Ahogy felnyitottam ezt a mesés borítóba csomagolt kötetet, Nóra leültetett egy dombra, ahonnan jól lehet látni a tengert, ahol sűrű, aranysárga szőnyeget alkot Szent János virága, az orbáncfű, és elkezdett mesélni egy történetet 1634-ből, egy fiúról, aki egy gyerekkori betegsége miatt néma, és egy lányról, aki a nyári napforduló éjszakáján megtanulja, hogyan lehet beszélni és szeretni szavak nélkül.

A lány megtorpant, kezéből kicsúszott a finom faragású teknőchéj fésű. A férfi mosolya olyan volt, mint amikor kinyitnak egy ablakot és beárad a fény a szobába, neki pedig oda kell mennie, hogy benézzen és lássa, mi minden rejtőzik odabent.
Lehajolt a fésűjéért, de mire felegyenesedett, az ismeretlen szeme már újra a horizontot pásztázta. Aelke megmagyarázhatatlan csalódottságot érzett, mintha megfosztották volna valamitől, ami soha nem is volt az övé.

Aelke és Jan szépirodalmi igényességgel megírt története sokféle érzelmet vált ki a cselekmény alakulása során, és rendkívüli üzenete is van. Bár sorsuk alakulása fordulatos, jellemük szilárdsága példaértékű a mai ember számára is.

… a félig nyitva hagyott ajtót vagy ki kell tárni és belépni rajta, vagy végképp becsukni.

Amikor mérlegeled a lehetőségeidet, aszerint dönts, melyik visz közelebb ahhoz, amit el akarsz érni!

Volt ebben a történetben minden, pont mint az életben. Jó és rossz döntések, boldogság és fájdalom, napsütés és eső. És éppen ettől volt tökéletes. Ha valamit külön kiemelnék ebből a regényből, az a képi világ. Illatok, ízek, színek, végig szinte tapintható és érezhető minden leírás, és ez az, amitől annyira intenzíven megélhető és átélhető a történet. Ehhez jön bónuszként a szerző hely- és kultúraismerete, és máris kész a letehetetlen regény.

Rendkívüli még az elvégzett kutatómunka mennyisége és annak minősége is, amit a szerzői utószó csak megerősít. A konkrét tények bélyegként tapadnak a lapokhoz, bizonyosságot adva annak, hogy bár a történet fikció, néhány szereplője teljesen valóságos. Olyannyira, hogy ma is könnyen fellelhető rólunk néhány információ, amit minden olvasó ki is használ, amint a kötet végére ér.

Ahogyan valahol olvastam, a 17. századi holland festők meghívnak minket egy rég letűnt világba, amely számunkra ugyan ismeretlen, mégis azonnal otthon érezzük magunkat benne.

És hogy mennyire volt rám hatással a regény, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy az utazókönyvbe azt írtam: Ha egyszer Hollandiába megyek, megkérem Nórát, hogy jöjjön velem, és csak meséljen!