Tudod, vannak pillanatok, amiket nem kell sajnálni az életünk múlásából. Engedd megélni őket, és ne akard siettetni azokat. Ízlelgesd, mert ha sürgeted őket, még megijednek, és eliszkolnak mellőled. Ki tudja, nem akartak-e neked éppen valamit mondani…
Nos ezt a regényt is pontosan így kell olvasni: nem sietve, ízlelgetve, mert biztosan mindannyiunknak elsuttog valamit.
A múlt nagy titkok őrzője, ám nem mindig sikerül megtartania őket. Vannak ugyanis olyan kíváncsi és elhivatott emberek, akik több generációval később is képesek csatába szállni az idővel, és útnak indulnak kideríteni felmenőik talányos életét. Így tett Pálinkás Szilvia is, aki a családi legendáriumból ismert emléktöredék alapján felkutatta ükanyja, Bor Terézia cseppet sem hétköznapi életútját. S ez az élet nemcsak azért volt regénybe illő, mert az 1800-as évek végéig kellett érte visszanyúlni, hanem azért is, mert fordulatokban és érzelmekben rendkívül gazdag volt.
Nem kis feladat arra vállalkozni, hogy 120 évvel korábbra ássunk a múltban, ám minden bizonnyal nagyon izgalmas küldetés, hiszen olyan nem várt családi rejtélyekről is tanúbizonyságot kaphatunk, amelyekről korábban nemhogy tudomásunk, de még sejtésünk sem volt.
Vannak az életben sorsfordító pillanatok, s ilyenkor a másodpercek tört része alatt fordul meg a végzetnek az a bizonyos kereke. Ez a gondolat is már-már sablonos közhelyként kezelhető, de mégis igaz. Bor Terézia élete első tizenhat évében a gazdag és előkelő lányok nyugalmas mindennapjait éli, de egyetlen pillantás képes megváltoztatni az egész életét, és ezzel az utána következő nemzedékekét is. Ám minden döntésnek ára van, s idővel Terézia is megfizetett a sajátjáért.
Az olyan történetekről, melyekben a gazdag lány beleszeret a nincstelen fiúba, majd hátrahagyva a módos, úri életet, hogy a szerelmet, vele együtt pedig a szegény sorsot válassza, gyakran gondoljuk, hogy szép-szép, de ez csupán mese habbal. Nos, itt a bizonyíték, hogy a meséknek bizony van alapja.
A mezőn található virág és orvosság nem válogat. Nem nézi, hogy jó vagy rossz ember az, akinek a gyógyulását szolgálja.
Terézia a szívére hallgatva egyszerre veszít és nyer, hiszen a könnyű életet jelentő vagyonról és rangról való lemondások mellett rátalál arra a hivatásra, mely a saját lelkére és a szűkölködő, egyszerű parasztok gondjaira is enyhülést hoz.
Fiam, az élet néha olyan krónikát ír a létezésünk történetébe, amit magunk sem értünk meg teljességgel. Van, amit nem tudunk befolyásolni. Olyan utakra terel bennünket, amiken ha akarunk, ha nem, végig kell mennünk. Senki sem tudja, hogy jobbra vagy éppen rosszabbra fordul a sorsunk, de igyekeznünk kell emberként megállni a helyünket, bármilyen nehezek is a körülmények.
Feleleveníteni a múltat, élettel megtölteni a levéltári dokumentumokon szereplő neveket, helyszíneket igazán különleges vállalkozás, amit Szilvia nagyszerűen végzett el. Kétség nem fér hozzá, hogy a családi vonatkozás sokat hozzátesz az érzelemdús történethez, ám tehetség nélkül ez kivitelezhetetlen lenne. Hangja, elbeszélésének stílusa észrevétlenül olvad bele az általa újra életre keltett időszakba, s varázsolja maga mellé útitársnak minden olvasóját.
Mindenki a maga sorsát irányítja! A nehézség óráit pedig viselni kell a vágyott cél érdekében… Néha valamit el kell veszítenünk ahhoz, hogy nyert ügyünk legyen.
A regény végén, a kötetet becsukva azon gondolkoztam, hogy bár lehetnek sötét és fájó pontok a múltban, ha az igazságot felgöngyölíti egy rátermett leszármazott, talán minden vihar elcsitul, s békében nyugszik meg minden lélek: az elmentek és az ittmaradók is.