Sokáig kerestem azt a szót, amivel a legjobban jellemezhető ez a regény, és a bizarra esett a választásom. Groteszk, ám mégis teljesen valóságos. Hihetetlen és mégsem az.

Hogy miről szól? Az életről. Emberek, egy család életéről és hétköznapjairól. Érzésekről, melyek végig ott kavarognak minden olvasóban, és a legszélesebb skálán mozognak, ezt tanúsíthatom. Hol nevettem, bár az első 50 oldalon még nem mertem, de tényleg, hol zsebkendőért nyúltam, néha pedig legszívesebben földhöz vágtam volna valamit.

[…] olykor a válaszokat sokkal jobb nem firtatni.

Mindenkinek van egy világképe, ám amikor a rajta lévő fályol félrebillen, megcsillan a valóság. Ez az a valóság, amit a regény a szemünk elé tár. Mondhatnám, hogy nem egy hétköznapi család története bontakozik ki a lapokon, de vajon igazam lenne? Nem tudom… Azt minden esetre biztosan érzem, hogy minden leírt szónak súlya van, minden oldal nyomot hagy, mert a lavinaként görgetett generációs terhek soha nem maradnak láthatatlanok.

…és a fátylam ismét kicsit oldalra billent, mert véletlenül ráléptem a végére a fordulásnál, rájöttem: hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az életem.

Ozsgyáni Mihály kivételesen tehetséges író, ez nem kérdés. A regényében végig mérhetetlen érzékenységgel, higgadtsággal és fegyelemmel egyensúlyozott a humort és szarkazmust a rideg, kőkemény és könyörtelen  tényektől elválasztó vékony kötélen, és egyetlen egyszer sem billent meg. Egyenesen végigment, aztán visszanézett, és annyit kérdezett: na mit szólsz? És én gyakorlatilag szóhoz sem jutok.

Ez a történet egyáltalán nem bekategorizálható, nem sablonos, nem elcsépelt, ilyet még senki nem írt. Szókimondó, és jól áll neki, sőt, kell, hogy az legyen, mert a téma, amit feldolgoz, nem szükséges, hogy szépen be legyen csomagolva. Kíméletlen, de csak így éri el a hatást. Mert azt bizony eléri. Levisz a legnagyobb mélységbe és szennybe, de közben nem engedi el a kezed, nem hagy egyedül. Tűpontosan tudja, mikor kell egy jó szó, amivel kizökkent a borzalmak közül, hol kell a másik irányba mutatni.

Folyamatosan fenntartja a feszültséget, és nem engedi elterelődni a figyelmet.

Köszönöm az élményt, erre a könyvre még hosszú ideig emlékezni fogok!