Vannak történetek, aminek már látatlanban is bizalmat szavazok, mert a szerzőjük minden újabb és újabb írásával megerősíti a belé vetett bizodalmam. Így volt ez Palotás Petra legújabb regényével, a Kékestetővel is, ami egy jól irányzott hóvihar erejével ragadja magával az olvasókat, hogy  elrepítse őket az 1930-as évek Mátrájába, egészen pontosan a Kékes Gyógyszállóba.

A Mátra tényleg lenyűgöző. Kevés helyén a világnak van annyi forma, szín, magasság, mélység, fény és árnyék, mint errefelé. (…) Az ember nem becsüli meg, ami számára magától értetődő. Maga szerint látja, aki itt él, azt a sok csodát, becézgeti az erdőt, a patakokat? Megáll olykor egy pillanatra, tisztelegni egy öreg bükk előtt? Hallgatózza az ágak susogását, bámulja a nyárutón a hullócsillagot?

Aki kezébe veszi a regényt, észrevétlenül csomagol össze, hogy maga is beköltözzön a Kékes Gyógyszállóba, tagja legyen a közösségnek, részese a kialakuló barátságoknak, mély és tiszta emberi kapcsolatoknak. Egy mesés időutazás, ahol domináns szerep jut a lenyűgöző téli tájnak, mely varázslatos levegőjével nemcsak a fizikai betegségek tüneteit képes enyhíteni, de a lelkeket is meggyógyítja. Jó benne andalogni, érezni a tél csípős, hideg, harapnivalóan friss levegőjét, lépdelni a friss, ropogós hóban, látni az erdő állatait, befészkelni magunkat a szálló kényelmes foteljeibe, sütkérezni a gyógyító, téli napsugarakban, megkívánni egy forró kakaót, és érdeklődve figyelni, hogyan is alakul a szereplők sorsa.

Petra a táj leírásában törekszik a legapróbb részletek bemutatására, és mindemellett a szálló alapos feltérképezése is végigfut a regényen, így nemcsak látjuk magunk előtt a társalgót vagy a szobákat, de ha jól figyelünk, meghalljuk a csészék koppanását a tányérokon, a lift csengőjét, az összekoccanó poharakat, vagy a kandalló tüzének duruzsolását is.

De aztán valahogy megváltozott a légkör, lépésről lépésre átjárta valami megfoghatatlan nyugalom. A talpuk alatt ropogó hó, a szikrázó, téli napsütés, a lomha fuvallatoktól rezzenő fehér gallyak, a tiszta, harapni való levegő… Bekebelezte a Mátra. Lehet, hogy mégiscsak szép az élet (…)

Fordulatokban sincs hiány, hiszen mindenki őriz titkokat a múltjából, melyek előbb vagy utóbb, de napvilágra kerülnek ebben a szűk mikrokörnyezetben, ahol sokszor nem várt megértéssel, segítő szándékkal fordulnak egymás felé az emberek. Különösen fontos szerep jut a kialakuló érzelmeknek, legyen szó a szerelemről vagy életre szóló barátságokról. Láthatjuk, hogy hogyan válik kamasz lányból felnőtté Ilka, hogy az egymáshoz tartozás és a remény képes felülírni az orvosi diagnózisban szereplő távlatokat, születnek új szerelmek, összetartozások, ahogyan az új esélyek, az új értelmet nyert életek is megmutatkoznak.

Mindenkinek van egy története, és minden történet mély tanulsággal szolgál nekünk, olvasóknak, ha képesek vagyunk olvasni a sorok között. Olyan emberséget, melegséget, lelassulást képes átadni ez a regény, amire mindennél nagyobb szükség van a rohanó hétköznapok zsongása után.

A múlton felesleges keseregni. Nem azt mondtam, hogy el kell felejteni, hogy is lehetne. Sem a szép, sem a fájó dolgokat. (…) De aztán valahogy csak meg kell kapaszkodni a mostban, csak megkeresni benne a szépet, a jót. Mert ha nem tesszük, nincs miért tovább.

Ez a regény nem sorakoztat fel tökéletes karaktereket, és nincs is szükség rájuk. A szereplők esendő emberek, hibákkal, tévedésekkel, néha túlzásokkal vagy harsány magabiztossággal, de mindannyian szerethetőek, és nagyszerű lenyomatai egy sokszínű közösségnek, aminek a tagjait egymás mellé sodorja az élet, majd a tiszteleten alapuló barátság szoros kötelékével ajándékozza meg őket.

Megható és szép részlete a regénynek a szenteste és a karácsony megjelenése. Ahogy egy hóvihar elzárja egymástól a családokat, mégis, a maga módján meghitté varázsolja azt egymásnak ez a kis közösség.

Különleges szenteste volt, de a maga módján meghitt, lelket melengető. Kint csitult a hófúvás, már csak inkább nagy pelyhekben esett. (…) Más volt ez a kékestetői karácsony, mint az eddigiek. De attól még ünnep volt. Fenyőfával, Mennyből az angyallal, mézes krémessel és a kinti világ didergését kirekesztő gyógyító meleggel. Ám Ilka egyre inkább úgy érezte, hogy ez a szívét átjáró melegség nem csak a fahasábok sercegésének köszönhető.

Palotás Petra Kékestetője olyan, mint egy puha, meleg, kötött takaró, amiből itt-ott kihúztak néhány szálat, hogy legyen mit visszasímogatni a helyére, cserébe jó beleburkolózni, benne élni ebben a történetben. Igazi léleksimogató, kedves és megható regény gyönyörű borítóba csomagolva. A történet végére érve pedig kicsit mindannyian úgy érezzük magunkat, mint Ilka a búcsú pillanataiban:

Ugyanakkor az elmúlt két és fél hónaptól nehezen búcsúzott, a Kékesen töltött hetektől, amelyek annyi mindent tanítottak neki: önismeretről, barátságról, türelemről, háláról és az elmúlásról, de az új esélyekről is.

Bár a történet és a főszereplők is az írói képzelet szárnyain születtek, a cselekménybe épültek valós szálak is, melyek csak abban erősítik meg az olvasókat, hogy ez a regény akár meg is történhetett. Ki tudja, lehet, hogy az 1932-es év végén valóban volt egy maroknyi ember, akik együtt gyógyultak a kékesen, és az ő életüket is hasolóképpen fonta össze a sors kereke?