A magyar szerzőkért oldalhoz kapcsolódó legelső könyvértékelés Bóna-Monok Petra blogján is olvasható (bit.ly/45wzovp).

A magyar szerzőkért elnevezésű közösség azzal a céllal jött létre, hogy a kortárs magyar szerzők műveit ismertesse a hazai olvasókkal. Kis csoportunk (B.: Tapodi Brigitta, Á.: Schmidt-Czetli Ágnes és P.: Bóna-Monok Petra) e kezdeményezés égisze alatt választott egy könyvet az ajánlottak közül, s erről vitattunk meg pár felmerült gondolatot.

P.: Mi lenne az első szó, illetve kifejezés, ami eszetekbe jut B. Czakó Andrea regényéről?

B.: Az első szó: kifinomult, az első kifejezés: történelmileg úgy hiteles, érzelmileg úgy simogat, hogy közben kiemel a valóságból.

Á.: Az első (kettő) szó: lázadó, lüktetés; az első kifejezés: a tiszta érzelmek göröngyös útján való utazás.

P.: Számomra az első kifejezés: a szerelem ezer arca; a szelíd, az elemi, a tiltott és a viszonzatlan, hogy csak egy párat említsek „az ezerből”. Mert a kirajzolódó emberi viszonyok közül – a szülő-gyermek kapcsolat mellett – itt tagadhatatlanul a szerelemé a főszerep. Szerintetek is?

B.: Így van, a szerelemé a főszerep! A kanyargós, a kitérőkkel teli, az elbénázott, végül a felnőtt, beteljesült szerelemé. Az egész regényt áthatja, minden sorából kiérződik a szenvedély, az érzékiség. Ami nagyon tetszett: a főszereplők jellemfejlődése, illetve a nagyon eltérő társadalmi rétegek között kibontakozó szerelem bemutatása – gondolok itt pl. Albert és Cinka kapcsolatára.

Á.: Egyet értek. Azé az érzésé a főszerep, ami bebizonyítja, hogy az igaz szerelem nem ismer határokat. Talán ez leginkább ebből az idézetből értékelhető:

…Szeresse legalább annyira, mint ahogyan én szeretem, de ha tudja jobban, akkor jobban szeresse. Csak örökké szeresse. Tina olyan ember, aki csak egyet tud szeretni egy életen át. Becsülje meg, miszerint maga az a kitüntetett.

A különböző, egymástól a legtávolabb álló társadalmi rétegek egyesítése a szerelemben is tökéletes megoldás volt ennek bemutatására.

P.: Ha már Brigi a jellemfejlődést említi, különösen tetszik, ahogy Andrea bemutatja az esendő ember zsigeri reakcióját. Azt, amikor jelek híján levonja a következtetést, s meghoz egy olyan döntést, ami az egész életét befolyásolja, ha jó a következtetése, ha nem…

Vajon hányszor derül ki, hogy elhamarkodott a döntés? Hogy elfelejtett hinni abban, ami addig megkérdőjelezhetetlen volt számára…

Szerintem ezt még sokan tanuljuk, s örülök, hogy újabb figyelmeztetést kaphatunk e regény által…

B.: Úgy vélem, egy ember mindig az aktuális szellemi-lelki-érzelmi szintjének megfelelő döntést tudja meghozni.

Hogy jól döntött-e? Egyesek később döbbennek rá, hogy hibáztak, mások aszerint élnek, hogy semmit sem bántak meg, ergo mindig jó döntést hoztak.

Ez jutott erről eszembe, és szerintem nagyon igaz:

Hinni annyi, mint nem tudni biztosan, hová, de mégis menni – bizalommal. Egy utazás térkép nélkül. /Frederick Buechner/

P.: Ági, Te mit gondolsz minderről?

Á.: A jellemfejlődés különösen fontos a regényben, hiszen a gyermekből fiatal lánnyá, majd nővé érő Tina minden életszakaszában másként kell, hogy értelmezzen az érzelmek színterén. Ezeknél a döntéseknél azt gondolom, hogy az olvasók is magukra ismernek. Ki ennél, ki annál. Ettől lesz az olvasó tökéletes szereplője is a könyvnek.

P.: Nem is tudok szó nélkül elmenni Tina személyisége mellett.

Valóban változik a világ, de nem olyan gyorsan, ahogy mi az életünkben szeretnénk megtapasztalni.

Róza asszony szájából hangzik el e mondat, s azt hiszem, ő maga, aki változást hoz az életben, hiszen szerves része van abban, hogy unokája szertelenül, szabadon nevelkedhetett. Nem kellett szigorú hagyományokat követnie, élhetett, játszhatott, lélegezhetett kint a szabad ég alatt, ahelyett, hogy az etikett szabályai a négy fal között gúzsba kötötték volna. Többet tapasztalt és látott, mint a kortársai. Lehet ennek köze szívének természet adta erejéhez? Hogy a rengeteg csapást mind átvészeli… egyiket a másik után…

Á.: Az, hogy Tina ilyen erős, sok tényező együttesének köszönhető, szerintem. Egyrészt már kislányként meg kellett küzdenie az apja gyűlöletével, ami már gyermekként megkeményítette, egyben  meg is erősítette. Mindemellett a nagyanyja szabad nevelése is formálta őt, főképp a jellemében. Az, hogy egy teljesen más társadalmi réteg életét ismerte meg, és szinte élt is benne, egy jóval szélesebb világképet adott neki a kor megszokott eszméinél. Tulajdonképpen ő pont a két társadalmi réteg határmezsgyéjén egyensúlyozott: az elit szigorú szabályai és a vándorcigányok szabad élete között. És mindegyikből a legjobb jegyeket hasznosítva vált kivételes felnőtté. Bár egyetlen személy volt, aki soha nem tudta őt szeretni, rengeteg bölcs ember vette körül élete során. Ezek mind-mind együtt tették azzá, aki lett és olyan erőssé, hogy mindent túléljen.

B.: Számomra pont ezek miatt nagyon szimpatikus Tina karaktere. Ugyanilyen kis vadóc, fiús kislány voltam gyermekként, ezért elég könnyen azonosultam vele (azóta kinőttem ezt a szeleburdiságot). Szerintem, részint születésünkkor hozunk magunkkal bizonyos tulajdonságokat, jellemvonásokat, részint a gyermekkori neveltetés hat ránk. Róza asszony szabadságot nyújtó mégis biztonságot sugalló személyisége határozottan formálta azt a Tinát, aki árvasága dacára erős, céltudatos és talpraesett felnőtt nővé érett. Nem babusgatva, nem féltve-óvva, nem birtokolva, nem ráakaszkodva, de mégis mindig ott állt mögötte erős bástyaként, ha Tinának szüksége volt rá.

P.: Ha már szóba került, mi a véleményetek egyébként Tina apjáról és a kitagadott gyermek kérdéséről?

B.: Sokáig nem értettem, vajon mi vezethetett odáig, hogy megtagadta a saját lányát, Tinát. Mikor azonban világossá vált a történetből, úgy éreztem, hogy az apa elkövetett bűne megbocsáthatatlan. Gyermeke, Tina reflexiója az apja bűnére, teljesen természetes. Sőt, nem kívánt házasságában mutatott rideg magatartása egyenes következménye az apja múltbéli viselkedésének.

Á.: Az, ahogy Tinával az apja bánt, méltatlan egy gyermekhez, aki semmiről sem tehet. Csupán az apai gyengeség, a saját bűnének szőnyeg alá söprése az, hogy megpróbálta a gyermekét kiiktatni az életéből. Ez mégsem sikerült neki, mert Tina szinte pontos mása volt az édesanyjának, és ez még jobban mérgezte belül Radomért. Boldog élete azonban neki sem volt, hiszen a tette és a lánya iránt érzett gyűlölete örökre megkeserítette azt.

P.: Mit gondoltok arról, hogy általában a női alakok azok, akiknek az érzéseit erősebbnek, kitartóbbnak és mélyebbnek tartják, miközben a férfiszív pontosan ilyen állhatatos tud lenni. Nem biztos, hogy látványos a szenvedése, de kitartóan tud szeretni… Erről egyébként Anne Elliot és Wentworth kapitány karakterei jutnak eszembe a Meggyőző érvekből…

B.: Nagyon tetszik a felvetésed, örülök neki! Mivel én a saját regényeimben is érzelmes férfi karaktereket alkotok, ezért nehezen tudom elkülöníteni a női és a férfi érzelmek állhatatosságát.

Szerintem érzelmek tekintetében maga az ember van, a beteljesült szerelem, a teljesség utáni vágyakozással.

A férfiak ugyanúgy küzdenek a veszteséggel, a csalódással, ugyanúgy padlóra kerülnek egy szerelmi csalódás után, és ugyanúgy dédelgetik mélyebb érzelmeiket, mint a nők. A különbség nem a megélésükben, inkább a kifejezésükben, a kimutatásukban van. Az évszázadok alatt rárakódott, s a családokban örökölt férfiminták – egy férfi nem sír, magabiztos, nem mutatkozik gyengének, nem beszél a problémáiról – nem változnak meg egyik napról a másikra.

Á.: A regények nagy férfi karakterei mindig „magukban szenvedő” típusok. Erre sok példát lehet hozni a világ- és a magyar irodalomból egyaránt. A nők a férfiakkal szemben sokkal jobban ki tudják mutatni az érzéseiket, így egy regényben is könnyebb az ő érzéseiket ábrázolni, pláne, ha a szerző is nő…

Persze ez nem kötelezően és következetesen van így, de az esetek döntő többségében igen. Azonban van, ami ezt befolyásolja: ha a főhős a férfi, nyilván az ő érzései kapják a főszerepet, ilyenkor talán „látványosabb” egy-egy férfi karakter lélekábrázolása.

Ha egy regény váltott szemszögű, akkor a két fél érzéseinek egyenes arányban „illik” megmutatkozni, illetve ha a szerző férfi, el tudom képzelni, hogy a férfi karaktert hangsúlyosabban tudja átélni, megírni…

P.: Mit szóltok a címhez? Számomra a Pitypangtánc kifejezés annyira kedves, mégis olyan rejtélyes… Töredelmesen bevallom, ez volt, ami elsőnek megfogott, mikor olvasmányt választottunk, utána jött csak a tartalom.

Ehhez kapcsolódik amúgy az egyik kedvenc idézetem is a könyvből:

A rétet sárga gyermekláncfű pöttyözte, leszakította az egyik elnyíltat, és belefújt a fátylas gömbkoronába. Nézte az apró magvak pihefejes szárnyalását: némelyik rögtön a füvön landolt, de volt, amely a napot vette célba. A többség azonban hosszan táncolt a lágy légáramlatban, és látott közöttük kettőt, amelyek összekapaszkodva szárnyaltak. Felállt, és követte őket, de egyszer csak az egyik magocska egyenesen a földre zuhant, míg a fenn maradó, amely követni igyekezett, ereszkedése közben összetalálkozott egy másik kócos fejű maggal, amely lendületesen emelte egyre feljebb és feljebb, amíg a nap fényében láthatatlanná nem váltak.

Hát nem tökéletesen leírja ez a gondolatsor, miről is szól a regény?

B.: Találó címválasztás! Nem könnyű ugyanis egy olyan könyvcímet választani, amely sejtelmesen, felkeltve az érdeklődést, mégis találóan lefedi a könyv tartalmát, mondanivalóját.

Ugyanezt a részt jelöltem meg magamnak, megragadta a képzeletemet, és rögtön a címre asszociáltam általa.

Számomra a pitypang a szabadságot, a korlátok nélküli életet jelképezi; bárhová is repítse a szél bóbitáját, mindenhol boldog életre lel. S ki tudja, talán egyszer a messze földre keveredett gyermekei hazatalálnak?

De eszembe jutott róla a saját gyermekkorom is, mikor óriási lelkesedéssel vadásztuk a pitypangokat, és fújtuk egymásra az apró pihe-puha bóbitákat. Felejthetetlen élmény volt..

Á.: A cím mindig meghatározó egy könyvnél. Fontos, hogy közvetítsen és gondolatokat indítson el bennünk, olvasókban, hogy vajon miről is szólhat a regény. Kíváncsivá tegyen, hogy aztán legyen dolga a borítónak és eljussunk a fülszövegig, a történetig.

A Pitypangtánc egy játékosan romantikus címválasztás. Egyből elkezdünk asszociálni, hogy milyen is a pitypang tánca, amikor a pihék bukfencezve szállnak a levegőben. Ez lehet egy vidám, kacagással teli pillanat, de az elmúlás, elengedés bánatos, szomorú jelképe is. Pontosan olyan, mint a regény, mint az élet. Összetett és varázslatos.

P.: Azt hiszem, az már nyilvánvaló, hogy számtalan érzést és gondolatot ébreszt e regény. Szerettem még azt is, ahogy Andrea Tina utazásain keresztül a síkságokat dombvidékekkel és hegységekkel szabdaló magyar látképet, a magyar tájat jellemzi. Különös hangulatot ébresztett az a rész is, mikor a magyar népdal hazánktól távol szolgáló katonákra fejtett hatását említi…

B.: Igen, Andi nagyon érzékletesen ábrázolja a magyar vidéket, és szeretettel ír a magyarságról. Kevés ember van, akinek ne dobbanna meg a szíve egy magyar népdal, a magyar himnuszunk hallatán, ezért különösen szép az általad kiemelt párhuzam.

Rám ez a rész hatott, ezt jelöltem meg magamnak a könyvben, s ide kapcsolható:

A magyarságnak az lenne a dolga, hogy egybeolvasszon, azért terülnek el hosszan a mezői. Ezen a földön nincs különválás az egyetemestől. Ahol nem lát már tovább az ember, ott a gömb görbülete összeforr a magyarsággal, és úgy fordul bele az Isten szívébe. A magyar puszta az Isten szíve, a nemzet lelke, az ország közepe, a világ köldöke.

P.: Ági?

Á.: Amikor egy regényben a „magyarságot” kapod meg képekben, élményekben, egy dalban, az mindig hatással bír. Ez ugyanolyan, mint amikor – ahogy Brigi is említette –, meghallod  a Himnuszt, kizárt, hogy ne legyen rád hatással.

Andrea pedig különösen jó érzékkel szemléltet. Legyen az táj vagy érzés.

Nekem még egy gondolat jutott eszembe, ami lehet, hogy kettő. 🙂

Az egyik az, hogy mennyire szeretem, amikor a borító értelmet nyer a könyvet elolvasva. Tehát nemcsak szép, hanem van köze a könyvhöz. És itt jön a második gondolat. A borítón a lány a széttárt karokkal gyönyörűen szimbolizálja Tina „szabadságát”. Azt a neveltetést, amiben a nagyanyja részesítette. Azt a gondolkodásmódot, amit magába szívott a cigányok között és azt a női szabadságot, amit Félix oldalán megtapasztalt, megélt. Azt a minden tekintetben szabad nőt, akivé a történet végére vált.

Találtam  is a jelleméhez egy nagyon jó idézetet, tulajdonképpen ezt próbáltam elmagyarázni:

A csönd és a nyugalom nem fejleszti a jellemet. Csak a szenvedés és a megpróbáltatás nyomán erősödik a lélek, tisztul az éleslátás, támad fel az ambíció és jön el a siker.

Helen Keller gondolatával zárjuk most e beszélgetést. Reméljük, felkeltettük érdeklődéseteket a mű iránt.