Köszönöm, kedves tőled, de nem tekintek magamra íróként. Egyrészt van civil foglalkozásom, másrészt nem alkottam még annyit, hogy írónak nevezzem magam. A Szárhegy öröksége regényt akkor írtam meg, mikor megszületett a lányom, és otthon maradtam vele. Hirtelen több szabadidőm lett, mint korábban volt, és kihasználtam ezt a hálás és boldog időszakot. Eme regény után elég sok évig kimaradt az életemből az aktív írás, melynek oka egy családi veszteség volt. Persze jelentek meg közben történelmi novelláim a TRT-antológiákban, de nagyobb lélegzetvételű, hosszabb írásom nem született. Két éve írtam meg A hajtűt, akkor újra elérkezettnek éreztem az időt az alkotásra, de ezt a regényt már család és a mindennapi munka mellett.

Nem akkorát, mint szeretném. :-) Őszinte leszek: nekem nem tett jót az elmúlt egy év karantén az írás szempontjából. Mi rengeteget túrázunk, kirándulunk, jövünk-megyünk, és én leginkább ilyenkor inspirálódom. Eléggé vizuális típus vagyok, a képi világ, az illatok, a színek, a formák ihletnek meg. Sokszor egy közös grillezés vagy baráti beszélgetés hat rám serkentően. Ezek mind elmaradtak. Így aztán még több könyv olvasásával pótoltam az inspiráció hiányát. Sokkal többet olvastam a karantén alatt, mint korábban.

Szeretem összegyúrni a különböző műfajokat, viszont ez inkább ösztönös, nincs mögötte elhatározás vagy tudatos építkezés. Olvasóként is az összetettebb regényeket szeretem, melyekben van történelem, hagyomány, népművészeti elemek, szerelem, fordulat, némi krimiszál, de a valóságos emberi sorsokat bemutató művek állnak legközelebb a szívemhez.

Valóban így van, viszont nem volt tudatos választás! Mikor sok évvel ezelőtt Szárhegyről írtam, akkor azért írtam róla, mert apám ágán oda kötnek a gyökereim, foglalkoztatott honnan származom, talán apámat is szerettem volna kicsit jobban megérteni, meg persze magamat is :-), illetve nagyon szeretem azt a vidéket, felnézek az ott élő, az ősi földhöz végtelenségig ragaszkodó, vendégszerető székely emberekre, akik a nehézségek ellenére is maradnak. Reméljük megmaradnak... A hajtű regény egyszerűen csak kifolyt belőlem, elég gyorsan elkészült, valószínűleg az évek óta tartó hallgatás, a gyász, a fájdalmak olyannyira összesűrűsödtek, hogy szinte kikövetelték maguknak a helyet egy új regényben. Szerintem a legautentikusabban egy magyar író tud Magyarországról írni. Az ember, aki ide született, aki ismeri szülőföldje minden zugát, aki itt gyűjtött tapasztalatokat, hisz úgy lesz hihető és valós a története.

Alapvetően befelé forduló típus vagyok, nehézséget okoz a szereplés. De nyilván én is szeretném, ha az írásaim, a könyveim eljutnának az olvasókhoz, ezért a magam eszközeivel megpróbálom felkelteni az érdeklődést, bevonni őket egy-egy poszt erejéig beszélgetésekbe, közelebb kerülni hozzájuk. Nagy öröm számomra, hogy néhány olvasóval baráti kapcsolat alakult ki. A hajtű kapcsán többször írtak nekem privátban, hogy a Fenyves-allénál, a Festetics-kastélynál jártak, és eszükbe jutott a regény, ezért küldtek egy fotót, egy cikket. Nemrég egy kedves lány Szárhegyre invitált író-olvasó találkozóra. Óriási öröm lenne! De például van olyan olvasóm, aki tudja, hogy imádok kertészkedni, és küldött nekem paradicsommagokat, legutóbb medvehagymát. Múltkor azt írta egy hölgy, reméli minél hamarabb találkozunk egy következő regény lapjain - ez nagyon meghatott, olyan beszédes, bátorító és bizalommal teli. Ezek azok a dolgok, amelyek megfizethetetlenek, és maradandó emlékeket adnak!

Nem leszek népszerű: küzdelmesnek. Kicsi a piac, és lassan sokkal többen írnak, mint ahányan olvasnak. Rohamtempóban készülnek, kerülnek kiadásra az újabb és újabb könyvek. Az olvasók pedig csak kapkodják a fejüket, elvesznek a mérhetetlen könyvkínálatban.

A bezártság erősen próbára tett. Legjobban az emberi kapcsolatok hiánya, a közös baráti beszélgetések, programok és a hosszabb túrázások hiányoztak.

Mindenkinek, akik szeret olvasni! Olvassátok a regényeimet, novelláimat! :-)

A pozitív, szeretettel teli visszajelzések, a jó és értékes emberek, akiket a könyveim által megismertem. Nekem az írás terápia, szabadon kiírhatom magamból, ami érdekel, foglalkoztat, hatással van rám, nincsenek földrajzi, érzelmi, időbeli határok, nincsenek gátak. Szabadon szárnyalhat a képzelet, az emberi lélek.

Nem szívesen emelnék ki egyet sem, lévén mindegyik közel áll a szívemhez, mindegyik a gyermekem, az akkori képességem, tudásom birtokában írtam meg őket.

Kate Morton: Az elfeledett kert. Írtunk róla egy hónapja Petrával (Fekete Macska Könyvklub). S ha magyar, akkor az elmúlt időszak egyik kedvence lett nálam: Helena Ladisla Villámok Endréd felett című regénye. Szándékosan nem egy felkapott, hanem egy kevésbé ismert regényt választottam. Annyi tehetséges, ügyes író él kis hazánkban, fedezzük fel a rejtett kincseket is. Szóval ez egy nagyon szépen megírt, mély emberi érzelmekkel átszőtt, ízig-vérig balatoni regény. Hiteles történelmi képet kapunk a II. világháború történéseiről, miközben végigjárjuk a Balatont és környékét. A történet sodró lendületű, fordulatos, a valós emberi sorsok még közelebb viszik az olvasót az akkori kor megértéséhez, átéléséhez, sok családnál a megemlékezéshez. Rendbe tesz múltat, mesél a döntések következményeiről, az igaz szerelemről. Kiemelném a csipkekészítést/csipkeszegélyes zsebkendő részeket, üdítő volt olvasni a balatonendrédi vert csipkéről, melynek több mint száz éves hagyományát az ott élők a mai napig őrzik. Tudtad, hogy a csipkeverés a tanterv részévé vált az endrédi iskolában?