A döntéseink valódi motivációja gyakran csak évtizedekkel később kristályosodik ki a saját magunk számára is. Nekem is hosszú idő kellett ahhoz, hogy megértsem, az irdodalomelmélet után miért éreztem úgy, hogy el kell végezem a jogi egyetemet is. Volt ebben sok minden, de legfőképp megfelelni akarás. Megfelelni akarás apám felé, megmutatni, hogy én is képes vagyok rá, kicsit ajándék is volt egy másik családtagomnak, valami, amit együtt értünk el és amire ő is büszke lehetett. Amúgy szerettem jogász lenni, a dolgokat az a világlátás szépen leegyszerűsíti, nekem is megkönnyítette azokat az időket, amíg a jog foglalta el az életem nagy részét. Most viszont bomlik le rólam az a fajta – kicsit páncélként magamon hordott – én, és ami alatta van, az egy jóval érzékenyebb, sérülékenyebb, de talán kreatívabb valaki.

A Légy/ott nem akart regény lenni, ahogy nem is ez volt a címe eredetileg: egy krimi-novella volt csupán, West coast címmel, ami arról szólt, hogy a györöki Soós öbölnél egy férfi megöl egy fiatal lányt. Kitettem az akkor frissen létrehozott írói oldalamra, a Facebookra, ahol akkor még csak néhányan voltak, nagyrészt amúgy ismerősök, barátok. Aztán egyre többen kérdezték, hogy hogyan folytatódik a történet, én meg mindig megválaszoltam, hogy sehogy, ez csak egy novella. Aztán azon kaptam magam, hogy engem is érdekel, ki ez a férfi és ki ez a lány, miért történt, ami történt, és mi lesz ezután. Végül egy 15 részes novella-sorozat lett belőle, amit minden péntek este tettem ki, és nagyon sokan szerették-várták-kommenteltek. Hihetetlenül intenzív 15 hét volt ez nekem, a végén pedig – anélkül, hogy egy kiadóhoz is elküldtem volna – kaptam egy felkérést Fejős Évától, akivel szembejött a neten, elolvasta, és azt mondta, hogy kiadná, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok neki. Az a közösség pedig, ami a péntek esték köré szerveződött, most is a magját adja a szerzői oldalam aktív olvasóinak.

A krimi a szakmai érdeklődésemnek is a középpontjában állt, ezért is írtam róla annak idején a szakdolgozatomat. Rendkívül kötött műfaj dramaturiailag és eszközrendszerében, mégis komoly teret ad a kreativitásra. Sok alfaja van, köztük olyan – a magyar krimiirodalomban is ritka – típus, mint amilyen a Légy/ott, ahol a kérdés nem az, hogy ki a gyilkos, hanem az, hogy miért. Ezt a szakirodalom whydunit kriminek mondja és talán a legnagyobb klasszikusa Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című zseniális krimije. Íróként sem érdekelt soha más, mint a krimi, talán a thriller az, ami még közel áll hozzám. A krimi egyik mai állócsillaga, Jo Nesbo nyilatkozta egyszer, hogy két dologról érdemes írni, és az a szerelem meg a halál, mert azok a legintenzívebb emberi érzelmek. Maximálisan egyetértek vele. Én egyelőre nagyobbrészt maradok a halálnál.

Nekem a Balaton a minden. Igazodási pont, mentsvár, inspiráció, stresszoldás: az új fókusz az életemben az utóbbi öt évben, amióta ide költözünk a tó mellé. Ha csak két percem van, hogy kimenjek két program között, akkor is megteszem. Az év minden szakában és időjárási viszonyai között álldogáltam már a partján magányosan: zuhogó esőben, tejködben, hózáporban és elviselhetetlen kánikulában egyaránt. Ami pedig a krimik cselekményét illeti, ott az alaphelyzetet nagyon gyakran megtörtént bűnesetek adják, de kivétel nélkül úgy, hogy a történetem már nyomokban sem emlékeztet a valóságra. Csak egy kezdőlökés: egy mondat egy áldozattól, egy karakter, aki valami szokatlan tulajdonsággal bír, egy fordulat, ami számomra meglepő, ilyenek mentén indul el a fantáziám, a helyszín pedig mindig a Balaton partja.

Maximálisan. A krimiírás nagyon szigorú figyelmet igényel, a nyomok elhelyezése a megfelelő helyen és időben, a jó arány megtalálása, hogy az olyan legyen, amire az olvasó csak utólag jön rá, hogy ott már kapott egy nyomot; a horgok a fejezetek végén, amik továbbolvastatják a történetet: ezek mind olyan dolgok, amik precizitást, tervezést, nagyfokú tudatosságot és figyelmet igényelnek. Aztán, ha a kézirat elkészül, ezeket újra végig kell követni, itt-ott kicsit elvenni, másutt egy-egy mondatot beszúrni, hogy a feszültség íve a megfelelő legyen. Imádom ezt csinálni, és biztos, hogy a jogászi agyam ebben rengeteget segít.

Kardos Júlia karaktere egy negyvenes, gyermektelen, egyedülálló nő, teli múltbéli, fel nem dolgozott traumákkal. A munkájában viszont a végletekig profi és maximalista, de az ösztöneire is hallgat és nagyon empatikus. A Paranoia című novellában használtam őt először, ami a PRAE Kiadó KrimiMa elnevezésű novellapályázatán első helyezést ért el 2020-ban. Azóta társak vagyunk és én nagyon kíváncsi vagyok rá, mert tudom, hogy még rengeteg titka van a számomra is, hiszen írás közben bontakozik ki a személyisége nekem is. Imádom beleengedni őt egy helyzetbe, és figyelni, mit is reagál, hogyan viselkedik. Sokszor meglep, és ezek az írói munka legjobb részei. Én eldöntöm, mit fog tenni, aztán ő ehelyett megy a saját feje után, én meg loholok utána. Remélem, még sokáig leszünk így együtt.

Borongós, baljóslatú balatoni helyszínek, erős, nagyon mai karakterek, és női nézőpont, a mai magyar valóságra reflektálva.

Gyanítom, hogy ezt a főhősöm, Kardos Júlia mondja valahol a Légy/ott-ban. A magam életére leképezve nekem azt jelenti, hogy amellett, hogy mindenért mindent meg kell tenni, amit csak képesek vagyunk, azt el kell tudni fogadni, hogy a külső körülményeket nem tudjuk befolyásolni, és azokkal meg kell tudni békülni, bárhogy is alakítja a sorsunkat. Ha magamba nézek, és őszintén azt tudom mondani, hogy én mindent megtettem például egy kézirat írása során, amit csak tudtam, akkor megnyugszom, és onnantól annak az útja már nem csak rajtam múlik. Mesterem, Péterfy Gergely tanította nekünk, hogy tegyünk meg mindent, használjuk a ma már elengedhetetlen social mediát is például, de ne felejtsük el, hogy végső soron úgyis minden a szövegen múlik. Hogy a szöveg kell-e az olvasónak. Hogy megérinti-e őt.

Komoly könyvzaj van, és végletesen kicsi a piac. Új szerzőként nevet szerezni, megvetni a lábad mondhatni a lehetetlenség határát súrolja. Talán az egyediség az, ami segíthet, ha olyat hozol a piacra, ami még nincs. Fontos még, hogy magadra egyfajta brandként tekints, találd meg azt a néhány hívószót, ami téged definiál, ami alapján felismerhető vagy. Használd ki az összes megjelenési lehetőséget, interjú megkereséseket, és igyekezz magadról és a szövegeidről koherens, jól beazonosítható képet festeni. Aztán imádkozz, hogy a dolgok összejöjjenek. És a legfontosabb: ne vedd túl komolyan. Ma Magyarországon néhány maroknyi ember él meg csupán az írásból. És ők nálam ezerszer fajsúlyosabb szerzők. Úgyhogy én a magam részéről ennek megfelelő súllyal igyekszem kezeli önmagam helyzetét a magyar könyvpiacon.

Az embernek mindig az itt és mostban kell megpróbálni érvényesülni. Lehet keseregni azon, hogy a social media szükséges rossz, hogy régen a szerzőknek ilyet nem kellett csinálni, stb., de a dolgok ettől még nem fognak változni. El kell dönteni, hogy az ember hajlandó-e, tud-e a most épp aktuális trendnek, helyzetnek megfelelően elindulni ezen a pályán, vagy átgondolja, és azt mondja, ez nekem nem fér bele, nem áll jól, utálom, nem csinálom, stb.

Én tudatosan használom a közösségi médiát, kifejezetten aktív, jószándékú és támogató közösség van jelen a Facebook-oldalamon és számomra nem jelent problémát a tartalomgyártás és -megosztás, sőt, én ezt nem tehernek érzem. Amellett, hogy a közösségi médiában látott valóság szükségképpen egy konstruált valóság, mégis fontos, hogy megtaláld a személyességnek azt a megfelelő fokát, ami elég közel tud vinni az olvasóhoz, de ne legyen túlságosan kitárulkozó vagy esetleg magamutogató. Imádom az olvasóimat és nagyon szívesen kommunikálok velük.

Az írás küzdelem. Az írás magány. Az írás félelmetes. Az írás megmerítkezés önmagad lesötétebb bugyraiban. Az írás keresztre feszít. 

De az írás szárnyakat is ad. Meg szabadságot. Meg lehetőséget a valóságról való leválásra. Úgyhogy, ha egyszer rákaptál, lehetetlenség elszakadni tőle. Ahogy Catullus örökérvényű disztichonja hangzik, Szabó Lőrinc fordításában:

„Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:
így van ez, és a szívem élve keresztre feszít.”

Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk. Aki persze nincs, hisz egy álnév, ami mögött a zseniális Esterházy Péter rejtőzködött. Csoda volt, ahogy a szakma találgatott, ki ez a friss hang, ez a nő, aki ilyen gyönyörű, archaizált nyelven tud ilyen hihetetlenül erős, női történetet elmondani, aztán emlékszem, ahogy a dolgok kiderültek, Esterházy előállt, hogy bizony ő volt, én, olvasó meg ledöbbentem. Egy középkorú férfi hogyan képes egy fiatal lány érzéseit, gondolatait, reflexióit megjeleníteni? Egyáltalán, hogy képes azokat tudni, ismerni?

Többek között azért sem merek férfi nézőpontba helyezkedni, mert sok-sok irodalmi mű mellett ez az a könyv, amihez képest én kizártnak tartom, hogy egy férfi érzéseit, gondolatait ilyen hitelesen le tudjam írni. 

Egyébként az életemet végigkísérő mottóm is ebből a könyvből származik:

„Gyakorló bárcás és gyakorló szűzike csalós szivárványa valék egyazon pillanatban: annak színe s visszája.”

Elkészült a következő Kardos Júlia krimi, az Utolér úgyis kézirata. Reményeim szerint hamarosan megjelenik. Ez egy klasszikus szerkezetű krimi lesz, ahol az a kérdés, hogy ki a gyilkos. A Balaton déli partján indul a történet, Siófok, Szárszó, Kőröshegy, aztán a végkifejlet felé rohanva a történet visszatér Keszthelyre és Hévízre egy kicsit, hogy aztán a finálé ismét Szárszón találja az olvasót: egy parthoz közeli régi kis nyaraló konyhájában, miközben odakinn tombol a vihar. 

Egyébként ahogy elkészülök egy szöveggel, másnap már tudattalanul keresem a helyszíneket és a cseleménykezdeményeket a következőhöz. Így van ez most is. Azt hiszem, legközelebb irány Tihany. Felső tízezer, fullpanorámás kúria, egy világraszóló esküvő...és reggelre egy hulla. Ez a terv. És én már most élvezem.