Magam sem gondoltam, hogy egyszer írni fogok, hiszen még egy novellát sem publikáltam a Kárpát Walzer előtt, ahogy az sem fordult meg a fejemben, hogy ebből valaha könyv születhet. Valószínűleg már a gondolat súlyától összeroppantam volna. Az indíttatás egészen máshonnan ered. A gyerekkori barátaimmal közel harminc éve játszunk egy különleges társasjátékot, hivatalos nevén szerepjátékot, amelyben már rengeteg történetet raktunk össze, és ami akaratlanul is a legjobb alapja lett írói pályámnak. Itt is karaktereket kell kitalálni, részletesen kidolgozni, a bőrükbe bújva, mint egy színész, hitelesen megformálva a személyiségüket, tulajdonságaikat, és eljátszani őket. A játék a saját karaktered helyes kijátszására (motiváció és háttér alapján), szituációs párbeszédekre, helyzetekre és helyszínleírásokra épül, a célja pedig, hogy megoldjuk az egyikünk által kitalált, néha igencsak csavaros kalandot, bűnesetet, talányt, illetve küldetést. Mintha egy könyv vagy film cselekményén haladnánk végig, a főszereplőket megszemélyesítve. A történet lehet fantasy, sci-fi, western vagy akár a mai korban játszódó; a variációk végtelenek. Vannak egyszerű kalandok, néhány órásak, de vannak hónapokig tartó, életút jellegű sztorik is. A szerepjáték színtiszta interakció, rengeteg dialógusra ad lehetőséget, miközben okoskodunk, agyalunk, próbáljuk megfejteni a rejtélyt. Az itt szerzett élmények, kaland- és karakterépítési tapasztalatok tereltek végül az írói pálya irányába.  

Csakis gondos tervezéssel működhet. Természetesen az elején még nem így volt, a tudatos építkezés valamivel később alakult ki. Amikor az első öncélú és saját szórakoztatásomra készült húsz oldalt bepötyögtem, még címe sem volt. Egyszerűen csak jött valamiféle belső késztetés, hogy kitaláljak és megrajzoljak egy nemesi házat, annak mindennapjait, kiváltképp a cselédség szemszögéből. Így született meg jó néhány központi szereplő, akik sorra felvonultak ebben a novellában, és akik még ekkor nem is sejtették, hogy később a Walzer főhőseivé válnak. 

Szűk körben kapott visszajelzések alapján úgy tűnt, egészen jól sikerült a sztori, mindenki kíváncsi lett, hogy miként alakul a későbbiekben Zsuzsanna, a titokzatos gróf vagy éppen Rudner Edmond sorsa. A reakciók felcsigáztak, tovább motiváltak, és meghozták a kedvemet ahhoz, hogy a már elkészülteket kissé átdolgozzam, és megszülessen az Erényes fejezet, a Kárpát Walzer magja és alapja. 

Valahogy a harmadánál kezdtem el kacérkodni a gondolattal, hogy talán még könyv is lehet belőle, és ennél a pontnál álltam meg először, hogy nagy levegőt véve nekilássak a tudatos szerkesztésnek, és a fő szálak megalkotásának. Felskicceljem a Kárpát Walzer vázát és fő irányvonalait, mind a könyv jelen idejében (1873), mind ettől hátrébb és előrébb is.

Megalkottam az egyes szereplők kulcsfontosságú pillanatait, a sorsfordító helyzeteket, amelyeket csak később, menet közben kötöttem össze spontán írással.  

Ahogy a kérdésedben is szerepelt, sok szereplőm van. Több kategóriába soroltam őket, főszereplők, szereplők, mellékszereplők, ezek a státuszok a történet folyamán folyamatosan változnak. Vannak, akik végigkísérik a teljes sorozatot, vannak, akik csak egy-egy résznél tűnnek fel, és vannak, akik az előbbi kettő között helyezkednek el. Ehhez egy bonyolult idő- és történettérképet kellett összeraknom, hogy ki kivel, mikor, hol találkozik, hol vannak az egyes szereplők jellemformáló próbatételei és a történeti csavarok. Rengeteg skiccel, vázlattal és táblázattal dolgozom. 

Ami fontos, karaktereim részletesen ki vannak dolgozva, mert egy jól összerakott szereplőnél nincs nagyobb kincs, és kérdések sincsenek, nem kell gondolkodni, hogy mit is fog csinálni, adja magát a következő lépése. Lehet, hogy jól dönt, lehet, hogy rosszul, de mindenképpen egyértelmű a reakciója, önazonos lesz. Nekem pedig mindössze annyi dolgom van, hogy figyeljek és írjak, minden mást ők csinálnak. Szuper érzés. 

Fiatalkorom nagy filmes élménye Coppolla Bram Stoker Drakulája volt, és amióta csak láttam, folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy miért ne lehetne egy ilyen misztikus kalandregényt magyar köntösbe bújtatva megírni. Hogy lenne néhány kiválasztott ember, akik tudatosan, vagy a sors viszontagságai miatt mindenüket feláldozva vakmerő küldetésbe kezdenek, és megpróbálják a lehetetlent, hogy megmentsék magukat, ezzel együtt pedig rengeteg más ember életét is. Akaratlanul is hősökké válnak, miközben lemondanak mindenről, ami emberi. Mert véleményem szerint a hősök élete cseppet sem irigylésre méltó, elveszítenek mindent, ami meghitté és élvezhetővé teszi az életüket. A karaktereim jelentős része hétköznapi ember, aki nem akart világmegváltó lenni, csak helyesen dönt, és hátrahagyja mindenét. Erről mindig eszembe jut egy filmes párbeszéd, meglepő módon a Die Hard 4 -ből. John McClaine (Bruce Willis) hadnagyot magasztalja a helytállásáért az egyik szereplő. Erre rendőr főhősünk így válaszol:

„ – Tudod mi jár a hősiességért? Semmi.

....

– Akkor miért csinálja?

– Mert, most épp nincs más, aki csinálja. Hidd el, ha lenne más, aki csinálná, örömmel ráhagynám, de nincs. Úgyhogy csinálom.

– Szóval, ezért lett hős magából.”

Valahogy így képzelem el a Kárpát Walzer hőseit is, a rájuk váró feladatokkal együtt. 

Pontosan, a Kárpát Walzer nem történelmi regény, bár sokszor sorolják ebbe a kategóriába, pedig a történet inkább történelmi helyszíneket és az adott korszak társadalmát felhasználó kalandregény. Nem egy valaha élt személy életét dolgozom fel, vagy valós eseménynek állítok emléket. Ebből a szempontból a Walzer egyedüli a piacon, mellé még sok zsánert is használ, szerintem ezért nem tudták eldönteni, hová is pozícionálják. 

Az 1873-as indulás tudatos volt, Budapest megszületése és a fiumei vasút átadása miatt lett ez az évszám, amely mindig is lámpásként vonzott. A főváros, hála a Közmunkák Tanácsának, iszonyatos erővel változott és formálódott, hogy Európa egyik gyöngyszeme lehessen. A választást tovább erősítette a korszakra jellemző öltözködés, a kosztüm, az építészet (imádom az ekkoriban emelt épületeket), a polgárosodás aranykora, a XIX. század bennem élő, sajátságos romantikája, illetve az, hogy véleményem szerint akkoriban még nagyjából egyensúlyban lehetett az ember és a környezete. Az éppen zajló ipari forradalom már megbontotta ezt a kényes és törékeny egyensúlyt. 

Eleinte nagyon sok. Hosszú hetekbe beletelik, amíg össze lehet szedni a szükséges anyagokat. Könyvtárazás, olvasás, dokumentumfilmek…, rengeteg munkát kíván a felkészülés. Az sem hátrány, ha a különböző témák mellé szakértőkkel is fel tudod venni a kapcsolatot. A belefektetett idő azonban megtérül, ezek az anyagok a későbbiekben is jól használhatók. A misztikus hátteret a hiedelemvilág, a mondavilág és a saját képzeletem erős elegye alkotja, ez is a Walzer egyik komponense. Megpróbáltam igazodni a fellelhető anyagokhoz, de mivel ez a saját univerzumom, ezért ha úgy gondoltam, bátran változtattam is a lények tulajdonságain, persze mindvégig szem előtt tartva, hogy mik is ők, és ne alkossak valami tőlük idegent. Nem akartam például a gonosz boszorkányokból jótét lelkeket varázsolni. Úgy formáltam őket, hogy közben hitelesek maradjanak, mint például a Garabonciás és annak szerepe, vagy a Kalamona. 

A hiedelemvilágot az első részben még óvatosan használtam, ám a másodiknál már kifejezetten bátran nyúltam hozzá, és idővel igyekszem még jobban kiszélesíteni a skálát. 

Bízom benne, hogy a képi világ fedi a szöveget. Sokat gondolkodtam rajta, hogy belekerüljenek-e az illusztrációk a regényekbe, hiszen mindenki másképpen képzeli el a hősöket. Tökéletesebbet annál, ahogy az olvasók magukban elképzelik a szereplőket, én nem igen tudok alkotni, mégis élt bennem a kényszer, hogy megmutassam és láthassák, hogy én nagy vonalakban mire is gondoltam. Meg hát ki tudja, egyszer még talán egy keménytáblás, szép, színes képregény is készülhet a történetekből.

Az első a Monarchia díszlete, ez egyértelműen elengedhetetlen. A kosztümök, az épületek és a korszak társadalmi berendezkedése mind olyan adalék, amely nélkül nem tudom, hogy elérte volna-e a könyv az eddig kivívott sikerét. 

A második a komor és borongós hangulat. Mindig is úgy képzeltem, hogy olyan világot kell alkotnom, ahol a hőseim döntéseinek súlya van, és mivel nagy tétekben játszanak, ezért a rossz döntések mellé rengeteg szomorúság és fájdalom jár. Ezekért pedig vállalniuk kell a felelősséget. A KW világában dicső a cél, ezért nagyobb és látványosabb lehet a bukás is. Gondoltam, lefestek egy olyan Monarchiát is, ahol nemcsak napfény van, békebeli aranykor, hanem előkerül a sötét oldal is. Mert a fénnyel együtt jár az árnyék is, a világ egyensúlyban van minden pillanatban.  

A harmadik pedig a női főhősök. Szeretem és tisztelem őket (ahogy a való életben is), valahol ők a saját gyermekeim, talán mert két fiam van, és ilyenkor kiélhetem egy lánygyermekes szülő minden örömét és fájdalmát. A legerősebb karaktereim mind a nők közül kerülnek ki. Egyikük jellemét, a szívemhez legközelebb állóét, éppen a feleségemről mintáztam meg. 

Egyértelműen a zene. Mielőtt belevetem magam az írásba, zenei tételeket állítok össze a különböző fejezetekhez, karakterekhez, amelyek az elképzelt figurához, szituációhoz a leginkább passzolnak a fejemben. Egy gondosan összeállított soundtrack az, ami segíti előcsalogatni az érzéseket, a szavakat, és a legjobban aláfesti a fejemben élő képet. Van itt klasszikus zene, hip-hop, jazz, népzene, rock, blues, stb. Szerencsére elég széles skálán mozog a zenei ízlésem, hogy legyen miből válogatni, de tagadhatatlanul a Depeche Mode volt az, amely a legtöbbet szólt írás közben. Az ő zenéjük hangulata fedi bennem a leginkább a Walzer világát. 

Véleményem szerint a helyzet cseppet sem rózsás, valahogy a külföldi szerzők nagyobb bizalmat élveznek, mint a hazaiak, az elsőkönyvesek szárnypróbálgatásairól már nem is beszélve. Minden talpalatnyi helyért maximális erőbedobással kell küzdeni, és többet kell letenni az asztalra, mint mondjuk egy angolszász írónak. Bár, talán ez a helyzet már változóban van…

Az olvasás sem olyan népszerű, mint régen. Annak idején az emberek sokkal nagyobb hányada olvasott, mint manapság. Tele voltak könyvvel a strandok, a vonatok, a buszok és az otthonok. Ma már a vizualitás az úr, és az okos eszközök. 

A fontossága megkérdőjelezhetetlen, és illik használni, ha már van. Még csak kapiskálom a működését, de egyértelmű, hogy az online teret nem lehet kikerülni, és nem is szabad. Nyersen fogalmazva, el kell adnom magamat, és ebben senki sem tud hitelesebben képviselni, mint én. A kezdetekkor azt gondoltam, hogy az írás lesz a legnehezebb része a könyves megjelenésnek, ám ma már tisztán látom, hogy melyik is az emberpróbáló feladat. A jelenlét alapvető, hogy ne felejtsenek el, hogy folyamatosan fenntartsd az érdeklődést, és soha egy pillanatra sem szabad pihenni, mert hiába jó egy könyv, attól még közel sem biztos, hogy eladja magát. A választék széles, az író néhány könyve szinte elvész a boltok polcain. Lehet, hogy ebben a percben még érdekes vagy, ám hamarosan jön egy újabb impulzus, és könnyen a feledés homályába kerülsz. Ma már jóval több feladat hárul az íróra, és nem elégedhetsz meg azzal, hogy kitalálod a történetet, a szereplőket, még a menedzseléshez is kell konyítanod. Nem lehet pihenni, folyamatosan posztolni kell ezeken a felületeken.

A kommunikációt is fontosnak tartom. Elég gyakran végignézem a különböző fórumokat, és igyekszem reagálni, ha valahol feltűnik valamelyik könyvem. Megköszönni a visszajelzéseket, okulni a hibákból, vagy megfogadni az építő kritikát. Nyilván célom van a történettel, a szereplőkkel, de ha módomban áll, igyekszem az olvasói kéréseket figyelembe venni, és a kedvükben járni. 

Egy zárt rendszerben élünk, miközben hamis illúziókba ringatjuk magunkat, amelynek a mottója a „fenntartható fejlődés”. Ez az egyik legnagyobb önámítás. Évről évre többen élünk a bolygón, egyre többen szeretnénk jobban élni, kényelmesebben, holott az elosztandó dolgok mennyisége mind kevesebb lesz, vagy rosszul van szétosztva. Környezettudatosság, karbonsemlegesség, szelektív hulladékgyűjtés, faültetés, szemétszedés. Ez mind szuper, de amikor elmész például erdőket vagy közterületeket megtisztítani, másnapra ismét telehordják szeméttel. Az ipari mértéket öltő halászat tönkreteszi az óceánok ökoszisztémáját, lassan leáll a Golf-áramlat az olvadó sarkkörök hűvösebb vizétől, metángáz szabadul fel a fagyott földekről, hatalmas tavak és folyók száradnak ki, részben a gátak, szabályozások közepette, részint a csapadék hiánya miatt. A bolygó megmentésére szervezett klímakonferenciára magángépen utaznak, és hevesen tiltakoznak a brazil őserdők égetése ellen, de a steaket félig átsütve kérik. Mintha nem lenne világos, hogy manapság mi történik körülöttünk, és hova jutunk hamarosan. 

A Földet ellenben nagyon is érdekli, hogy mi folyik a hátán. Próbál reagálni, tenni a dolgát, egyensúlyba kerülni… A kiáltásai egyre hangosabbak, földcsuszamlás, melegedő éghajlat, erdőtüzek, olvadó és eltűnt gleccserek. Egyre kevésbé találja meg azt az utat, amely számunkra is tetszetős. Egyszer, amikor már elege lesz, kifullad, és megnyomja az újraindítás gombot. Ő valószínűleg igen, de hogy mi is túléljük-e, azt nem tudom. 

Kárpát Walzerre fordítva a dolgot, ezek a folyamatok valamikor a XIX. században zajló ipari forradalmak hatására indultak el, én pedig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha már akkoriban reagált volna a természet. Az emberek, a vigilisták szembe találtak magukat a föld hatalmával, és ennek csak az egyik tényezője a Kalamona. Ám ő csak a kezdete, a nyitánya a megpróbáltatásoknak…

Sosem felejtem el az érzést, amikor befejeztem az első könyv, a Kárpát Walzer kéziratát. 2 millió karakteren keresztül kísértem a szereplőket, a magam teremtette hősöket, miközben hű krónikásként lejegyeztem minden tettüket. Velük keltem, velük feküdtem, együtt örültünk, együtt szomorkodtunk, és ismertem a legbelsőbb, legtitkosabb vágyaikat is. Olyan szintű függőségi viszony alakult ki bennem, hogy szabályosan rosszul éreztem magamat a végén, amikor befejeztem a regényt. Emlékszem, napokig céltalanul ténferegtem, mire ismét magamra találtam valahogy. Egy második család ők nekem, és borzasztóan ragaszkodom hozzájuk. Nem is sejtettem, hogy ennyit jelentenek majd nekem. Döbbenet volt szembesülni a ténnyel. Hogy mi az írás? Szabadság, teremtés, az alkotás öröme és varázsa. Létrehozni egy világot, amelynek a szabályait te határozod meg, ahogy a hőseit is, miközben lehetőséged nyílik feldolgozni és közvetíteni a saját érzéseidet, az értéktendedet, még akkor is, ha kalandregényt írsz. Feltárni az olvasó előtt egy gazdag univerzumot, saját magadat, és megmutatni a képzeletedet. Szórakoztatni és kikapcsolni, adni valamit az olvasóidnak, amelytől jobban érzik magukat, és esetleg elgondolkoznak egy kicsit. 

Két nagyon nagy szerelmem van, Krúdy Gyula és Jókai Mór, most mégis egy harmadikat fogok ajánlani, mégpedig Rejtő Jenőt. Számomra ő a legnagyobb karakteralkotó, aki néhány tollvonással úgy dobálja papírra az egyedi jellegzetességgel megálmodott karaktereit, hogy csak ámulok. A légiós regényeit egyszerűen imádom. A 14 karátos autó, az Elátkozott part, a Három testőr Afrikában mind hatalmas kedvencem, imádom ezeket a történeteket. Zseniális regény mindegyik, jók az ötletek, sziporkázók a karakterek, és valamennyit nyakon öntötte azzal a párját ritkító humorral, amellyel egyedi és sajátságos stílust teremtett. 

A Kárpát Walzer folytatódni fog, ez egyértelmű. Én is meglepődtem azon, hogy bár lassan terjed a híre, mennyire belopja magát az olvasók szívébe. Ki a Monarchiát szereti benne, ki a magyaros vonalat, ki a fantasyt, ki a kalandokat, éppen ezek miatt elég vegyes az olvasóközönsége, széles körből tud meríteni. Mindenki megtalálhatja a neki tetszőt benne. 

Van egy másik regényötletem is, az alapja egészen jól kidolgozott, és nagy meglepetésre szintén a XIX. századi Magyarországon játszódik. Ez is kalandregénynek készül, de nem kapcsolódik-e a Walzerhez, Ízig-vérig evilági történet lesz, amolyan kardozós-romantikus. 

Van még egy fiókban elrejtve egy kötetnyi novella is, amelynek központi és összekötő eleme szintén a XIX. század. Nagyon egymásra találtunk ezzel a korszakkal. Itt már csak néhány írás hiányzik. Van benne walzeres írás, amely apró kiegészítője a nagy sorozatnak, de akad közöttük hagyományos dráma is, amely mellőzi a misztikumot. Sőt lesz igazi történelmi alapokon nyugvó írás is.

Plusz még dolgozom egy saját világon is, itt már több dolgot lejegyzeteltem, formálom az univerzumot. Nagyobb a szabadságfok, az ember igazán elengedheti a fantáziáját, nem kötik a szabályok, a hátránya azonban ugyanez. Nekem kell a rendszereket kitalálnom és működőképessé csiszolnom.