Az írás, történetmesélés gyerekkorom óta az életem része, már általános iskolában álmodoztam arról, hogy megjelennek regényeim, sőt, hogy kiadói felkérésre írok :D
A kamaszkori novellák, kisregények után nekem a fanfiction világa volt egy nagy lépés egyetemista koromban. A Harry Potterhez írtam egy alternatív 7. kötetet, amíg vártunk az igazi megjelenésére, majd más történeteket is írtam ebben a fandomban. Én eközben tanultam meg történetet végigvezetni, karakterfejlődést írni, információt adagolni, no meg azt is, milyen jó az olvasókkal kommunikálni és visszajelzést kapni.
Közben írtam saját regényeket is – ez volt a Nalávia titka és a Szívből, színből, igazán –, mindkettő elég tekervényes utat járt be, mire a boltok polcára került, és mókás módon egyszerre jutottak idáig 2014-ben.
Így lettem végül publikáló író, és ezután kezdtem szerkesztést is tanulni 2015-től (akkor már sok évnyi bétázással, tanácsadással a hátam mögött).

Rengeteg helyről jöhet ötlet. Egy történet apró kis részletéből, egy ismert sztori kiforgatásából, egy beszélgetésből vagy akár egy olyan csoportos ötletelésből, aminek a célja, hogy történetalapokat adjunk egymásnak. Általában miközben dolgozom egy regényen, a háttérben ott van egy másik regény ötlete, amin sokszor tudattalanul töprengek, ötleteket gyűjtök hozzá. Ezért minden regénynek van egy „láthatatlan”, fejben írós időszaka is.
A novellák eközben lehetnek felvillanások, gyors csuklógyakorlatok. Néha megtetszik egy helyzet, stíluselem, probléma, és kipróbálom azt egy rövidke novella erejéig. A mai napig írok novellát úgy, hogy gyakorlásnak, játéknak tekintem. Szerintem nagyon jót tesz az embernek, ha nem felejt el élvezetből írni.

Többnyire visszatérő elem a romantikus szál, ami fontos szerepet kap a történeteimben. És eközben nehézségek elé állítom a szereplőket, meg kell küzdeniük magukkal és akár a világgal is a szerelemért és a boldogságért. Szeretem, ha kihívásokkal néznek szembe a hősök, de szeretem a happy endeket is.
A regényeim elsősorban realisták, de a novellák sokszor épülnek fantasztikus elemekre, és nem kizárt, hogy regényhosszan is kísérletezzek még ezzel.

Ez olvasófüggő. Van, akinek nagyon fontos a karakter, és hogy együtt tudjon lélegezni vele. Más a kalandot keresi a történetben vagy a különleges világépítést. Szerencsére vannak sokan, akiknek izgalmas a szereplők lelki rezdüléseit követni.
Mondjuk, mostanra már be kellett látnom, hogy amelyik karakter rosszat tesz, arra a legtöbb olvasó haragszik. De hát ha drukkolnak az egyik szereplőmnek, érthetően neheztelnek arra, aki keresztbe tesz neki...

Hatalmas a küzdelem az olvasói figyelemért. Szerintem sokan nem is sejtik, de valójában egy magyar szerzőnek mindenben 120%-ot kell hoznia, hogy egy átlagos angolszász szerzővel felérhessen.
Az olvasók közül sokan aggódnak a minőség miatti rossz tapasztalatok vagy régi berögződések miatt. Többen úgy érzik, ha egy regényt kiadtak külföldön és aztán megvették itthon, lefordították, akkor már annyi ember fektetett pénzt és munkát bele, hogy nagyobb az esély arra, hogy jó lesz. Most már itthon is nagyon alaposan megszűrik, megszűrjük, hogy mi jelenik meg, és néha bizony a magyar szerzőknek még jobban helyt kell állni.
Mindeközben külföldön évtizedek óta elfogadott az, hogy az írók fejlesztik magukat, és az ügynökök vagy szerkesztők sokszor már írás közben együttműködnek az ötlet kibontásában. Ráadásul a marketingben, olvasókkal való kommunikációban is sok külföldi író nagyon profi, így bár távol vannak, elérhetőnek, emberinek látszanak.
Na, ezzel kell mind „megküzdeni” egy sokkal szűkebb piacon, ahol sosem lesz annyi lelkes olvasója és ajánlója a magyar írónak, mert hát tényszerűen magyarul kevesebb embert érünk el. Éppen ezért nagyon értékesek egy magyar szerzőnek a bloggerek, vloggerek, bookstagrammerek ajánlásai – sok kiadó már nagyon szoros kapcsolatot tart fenn ezekkel az olvasókkal. Íróként is látjuk és érzékeljük az ő munkájukat, de a kapcsolattartásban egyensúlyozni kell, hogy az író ne legyen zavaróan nyomulós, de elérhetetlen se. Ez sokszor nehéz.

Az előző válaszomból már következik, hogy úgy gondolom, fontos – legalábbis a jelenlét és az elérhetőség fontos. Persze olvasófüggő is a dolog. Én mint olvasó nem érzek arra igényt, hogy megkeressek írókat, még dedikáltatni sem szoktam. Pár éve Jonathan Franzen volt a Könyvfesztivál díszvendége, nagyon kedvelem a könyveit, de nem éreztem úgy, hogy sorba szeretnék állni az aláírásáért. Ezért aki hozzám hasonló, az könnyen lehet, hogy érdeklődve elolvasgat néhány Facebook-posztot vagy megnéz képeket és alatta gondolatokat az Instagramon, de nem fog válaszolni, vagy végképp nem fog rám írni, hogy hú, de szerette a regényemet.
Viszont van olyan olvasóréteg, akinek fontos, hogy akár az írónak is elmesélhesse az olvasási élményét, és szerintem ez tök jó és nagyon értékes. Mivel fanfic-es közegből érkezem, éveken át kommunikáltam az olvasókkal napi-heti rendszerességgel, tehát valahol fontos nekem is a visszajelzés. (Én is látom ebben a kettősséget, hogy olvasóként nem, de íróként számít – éppen ezért sokszor olvasóként is adok visszajelzést, mert tudom, hogy a másik oldalnak számíthat.)
Szóval szerintem a jelenlét és az elérhetőség fontos. Aztán az olvasó eldönti, mennyire érdekli őt az író, megnézi-e egyáltalán az oldalait, és ha igen, reagál-e, kezdeményez-e beszélgetést.

Számomra nagyon hullámzó volt érzelmileg az elmúlt év. Tavaly ilyenkor minden frusztráció mellett volt valami egyedi, különleges, izgalmas hangulata annak, ami történt körülöttünk. Naplót vezettem a karanténbeli (nyilván tök egyforma) napjaimról, sokkal többet sportoltam, jobban figyeltem magamra.
Mivel a home office-ban van négy évnyi előnyöm, azzal már nem kellett megbirkózni, létezik kialakított rutinom rá. De az emberi kapcsolatok nagyon lecsökkentek, és nem volt miből töltekezni. Ősszel ennyiben fegyelmezetlenebb is voltam a saját lelki egészségem érdekében.
Az, hogy nem jelent meg az Aladdin retellingem, nagyon rosszul érintett. A sok bizonytalanságban és nehézségben ráadásul még mindig várakozunk, nem tudni, mikor lesz érdemes kihozni a könyvet. Sajnálom, mert nagyon szerettem volna erős élményt adni vele az olvasóknak.
Talán ezért is vágtunk ősszel bele az Akronim Magazinba Sereg Gittával és Sziács Violával, hogy élményt adjunk – novellákon és grafikákon keresztül (nem én rajzolok :D ), és ezért kezdtük el a havi Írózóna beszélgetéseket is Bessenyei Gáborral és Eszes Ritával, hogy egy kicsit egymással is beszéljünk, de egyben az olvasóknak is megmutassuk azt, milyen a kulisszák mögött. Ezeknek az elindulását mindenképpen pozitívnak érzem.

Valaki, aki szeret álmodozni, de többnyire nem más világokba vándorol el, hanem inkább a mi világunknak egy kicsit szebb, fényesebb, biztonságosabb változatába. Valaki, aki szereti, ha a történet vele marad olvasás után is, mert a hangulata megmarad benne, mert elgondolkodtatják egyes elemei. Valaki, aki élvezi akár az olyan játékokat is, hogy megkeressen kis utalásokat egy-egy műben.

Az írás nekem játék, álmodozás, akár menekülés is lehet rosszkedvből. Szeretem azt, ha a szereplőim megküzdenek a nehézségekkel, és végül elérik a boldogságot.
Emellett pedig szeretem, ha az olvasók boldog sóhajjal teszik le a könyvemet, fejezik be a novellámat – amit persze nem látok, de azért egy-egy értékelésből, visszajelzésből kiderül.

Szabó Magda. Ő gyönyörűen írt, az emberek lelkének mélyére látott, megszólított gyerekeket, kamaszokat, felnőtteket. Nagyon nagyra tartom.

Azt hiszem, a Szelídíts meg! a játékossága miatt. Habár nem minden történetem retelling, számomra van valami nagyon izgalmas abban, hogy fogunk egy ismert alapot, és áthelyezzük egy másik – ismert – környezetbe. Éppen ezért az előkészületben lévő Aladdin retelling történetemnél is nagyon izgatott ez a munka. És szeretnék még ilyet csinálni.
Szóval játékosság, érzelmek és két kamasz lassú közeledése, egymásra hatása. Ezt fogja kapni az olvasó.

Hú, ezzel mindig bajban vagyok, és ilyenkor topogok egy sort a könyvespolcom előtt... A Gyűrűk Urát negyedikes koromban olvastam ki először, nagyrészt egyedül, ami elég meghatározó élmény volt, ezért mindig említem. Franzent már mondtam, nagyon szeretem a Szabadság és a Javítások című regényét is. Szabó Magda, természetesen, talán a Katalin utcát és A pillanatot emelném ki. Egy időben sorra faltam Háy János műveit, nagyon tetszettek Tóth Krisztina novellái.
Általában az erős nyelvezet és az emlékezetes szereplők fognak meg egy szövegben.

Egyfelől itt van a megszerkesztett, megjelenésre váró új regény, ami Aladdin történetét helyezi át Budapestre, egy tehetségkutató-valóságshow tévéműsorba, ahova Dini bekerül játékosként (khm, hát nem teljesen tiszta úton...), Jázmin pedig ugyanennek a tévének a kamasz sztárszínésze...
Aztán ami a sorban következő „tennivaló”, az a Lélekfény-sorozat befejezése.
Ezután pedig vannak már tervek, amik érlelődnek a fejemben, de annyira ne rohanjunk még előre...