Egy átlagos testvérpár vagyunk civil munkával. Az írás kezdetben csak mókának indult, csak a saját magunk szórakoztatására kezdtük el. Alkotás közben azonban valami átfordult bennünk, és azt éreztük, érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy nem csak magunknak csináljuk.

Virág már több mint tizenöt éve marketingvezetőként dolgozik, míg Dóri a mindennapokban sminktetoválóként keresi a kenyerét. Mindketten munka mellett csináljuk az írást, most már több mint két éve ezzel töltjük a szabadidőnk nagy részét. Szeretünk utazni, világot látni, és gyakran tesszük ezt együtt, négyesben a párjainkkal. Rengeteget olvasunk, krimi és thriller rajongók vagyunk. Annak ellenére, hogy az ízlésünk nem teljesen egyezik, nagyon sok könyvet cserélgetünk egymás között. Mindkettőnk elméje folyamatosan pörög, és egy percre sem hagy bennünket unatkozni, így hobbiból még különféle kreatív tevékenységeket is végzünk.

Egy őszi, tesós elvonuláson, a kibérelt házikó padlóján fekve azon kezdtünk gondolkodni, hogy kellene csinálnunk valamit közösen. Dóri mindig is szerette a közösségi platformjain megosztani a gondolatait, meglátásait, valamint számtalan edukatív tartalmat készített a követőinek. Sok visszajelzést kapott, hogy szeretik olvasni, amiket ír, így nem állt távol tőle a gondolat, hogy papírra vessen valamit. Virág pedig a szakmájából kifolyólag egész életében szövegeket írt, korábban még kézműves blogot is vezetett. Tehát valamilyen formában mind a kettőnk életében jelen voltak a történetek, még ha kicsit más módon is.

Nem emlékszünk, melyikünk dobta be az ötletet, hogy írjunk egy könyvet együtt, de azonnal egyetértettünk abban, hogy ez jó ötlet. Ezt követően jó pár hónapra elfelejtettük az egészet, nem történt semmi, mígnem egy külföldi kiruccanáson a kocsi hátsó ülésén zötykölődve újra feljött a téma, ám ismét elaludt egy pár hónapra, míg végül egy tavaszi estén Dóri felcsapta a laptopját, és írt egy teljesen random, egyoldalas történetfoszlányt, amit átküldött Virágnak, hogy onnan folytassa. Virág felvette a fonalat, de mivel ő nem ilyen regényt képzelt el, azonnal fordított a cselekményen. Így kezdődött minden.

A Félszív egy különleges módszerrel íródott regény, melyet közösen formáltunk. Nem dolgoztuk ki előre a történetet és a karaktereket, sőt, semmilyen szinten nem beszéltünk róla, és nem is terveztünk előre, hiszen a kezdetekkor mi magunk sem tudtuk, mi lesz a sorsa, pusztán a saját magunk szórakoztatása volt a cél. Aztán valahogy mégis beszippantott minket az a világ, melyet spontán létrehoztunk. A könyv egyharmadánál járhattunk, amikor komolyan elkezdtünk azon gondolkodni, hogy akár ki is adhatnánk. De nem tudtuk, hogy elég jó-e ahhoz, hogy szeressék az olvasók. Ekkorra már egy különös és bonyolult egyveleggé vált a történetünk, de még ezen a ponton sem volt fogalmunk arról, hogy a cselekményt illetően mi jár a másikunk fejében, csak sodródtunk az árral, és mindig ott folytattuk az írást, ahol a másikunk abbahagyta.

Nem titok, hogy minden egyes fejezetben igyekeztünk jó alaposan borsot törni a másikunk orra alá, hogy lehetőleg nehéz legyen folytatnia, ezért folyamatosan atombombákat dobáltunk be az egyes fejezetek végén. Olyanokat, amiknek mi sem tudtuk, mi lesz a megoldása. A cél a másik megbotránkoztatása és kiakasztása volt. Ennek egy idő után az lett a következménye, hogy utólag kellett logikai szálat felfűznünk az addig elkészült irományunkra, és muszáj volt finomhangolnunk ahhoz, hogy folytatni tudjuk, ugyanis annyi nyitott atombomba volt már, ami magyarázatra szorult, hogy mi magunk is elvesztünk benne. Nem vettünk ki belőle semmit, de pl. az időutazás hogyanját, és az ereklyék funkcióját egy idő után már kénytelenek voltunk egyeztetni. Ez nagyon nehéz szülés volt, mivel meglévő történésekre kellett utólag valamilyen magyarázatot adni. Azt azonban továbbra sem beszéltük meg, hová fog kifutni a történet, mit csinálnak a szereplők.

Sosem tudtuk, miről fogunk írni, mindig az aznapi kedvünk határozta meg, közben alakítottuk felváltva, mert mindenképpen szerettük volna megtartani az írásmód egyediségét. Hozzáértők azt mondták, hogy lehetetlen tervezés nélkül könyvet írni, és felejtsük el, hogy ebből normális regény lesz. Így ez valahol kihívást is jelentett számunkra. Azt pedig mindketten szeretjük. 😊

Ahogy fentebb is említettük, felváltva írtuk a könyvet, nem előre megbeszélve, hogy mi fog történni és hová fog kifutni. Rövid fejezeteink voltak, sokat ugráltunk, térben és időben, ami egy elég komplex történetet, és egy számunkra is érdekes rendszert eredményezett. Ez rengeteg nehézséget okozott, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogy a másiknak mi zajlik a fejében, de sokszor még az adott fejezet írója sem tudta, mit is akar majd kihozni abból a szálból, amelyet megalkotott.

Sokszor csak bedobtunk egy-egy szereplőt, cselekedetet, nyomot, amit utána a másiknak kellett folytatni. Például volt, hogy úgy végződött egy fejezet, hogy “Ekkor belépett az ajtón egy férfi.”, viszont egyikünk sem tudta, ki volt az, még az sem, aki leírta. Ilyenkor számba kellett venni, hogy egyáltalán ki volt szabad abban az időben a többi szereplő közül, aki beléphetett, és ha megvolt, kik lehettek, ott helyben kellett kitalálnunk, mit akarhatott az a valaki, aki belépett, és kreatívan be kellett illesztenünk a cselekmény korábbi fonalába.

Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem voltak nehéz pillanatok. Sokszor akadtak vitáink abból, hogy valamelyikünknek nem tetszett, amilyen irányba a másikunk vitte a sztorit, de gyakran előfordult, hogy logikailag nem stimmeltek az egyes fejezetek, vagy esetlegesen olyan dolgok lettek máshogyan leírva, amelyeket korábban már tisztáztunk egymás között. Nehéz ketten írni, mert az ember sokkal jobban emlékszik a saját maga által írt fejezetekre, mint a másikéra, valamint a mozi, ami fut a fejünkben az egyes cselekményeket illetően, az sem mindig azonos, mert számtalanszor gondolunk valamit, ami nincsen leírva, de mi evidensnek vesszük, míg a másik nem. Ezek okoztak fennakadásokat.

És nemcsak a módszerünk miatt akadtak problémáink, hanem amiatt is, hogy úgy írtuk ketten a regényt, hogy teljesen más a személyiségünk, mindketten határozottak és akaratosak vagyunk, mindketten azt akarjuk, hogy úgy legyen, ahogyan mi elképzeltük. És természetesen nem ugyanúgy képzeltük. “A két dudás nem fér meg egy csárdában” mondás, ránk sokszor igaz. Azonban nagyon sokat formálódtunk az írás során, és igyekeztünk türelmesebben állni egymáshoz, megérteni a másik működését, viszont ez nem mindig könnyű. Két év után még mindig tanuljuk az elfogadást és a kompromisszumképességet. De meglepő módon egyre többször van olyan, hogy egyszerre írunk le egy ötletet, ami ugyanaz, és egyre kevesebbszer hangzik el a „Nekem ez nem tetszik.” mondat.

Nemcsak az időbeli ugrálás nehezítette meg a munkát, hanem az is, hogy a helyszínek között is sokat váltakozott a történet, valamint minden szereplő saját szemszögéből is sokat írtunk, hogy világos legyen az olvasók számára mindenki motivációja. Szem előtt kellett tartanunk, ki, mikor és hol van, és lehet-e ott egyáltalán, ahol szeretnénk, hogy legyen. Erre egy idő után muszáj volt egy idősík táblázatot készíteni, hogy átláthatóvá váljon az egész, valamint arra is kellett gondolnunk, hogy London és New York között mennyi az időeltolódás. Hiszen Amerikában és Angliában játszódik a történet. Az első kb. százötven oldalt úgy írtuk meg, hogy a fejezeteink elején se dátum, se helyszín nem volt, így mi sem tudtuk már, hogy hány nap telt el, és mi hogyan van egyáltalán. Mostanra eljutottunk már odáig, hogy születési dátumokkal együtt vannak meg a szereplőink, mert lassan már kétszázötven évet ölel fel a történet, így olyanokra is kellett gondolnunk, hogy valaki lehet-e XY ük-ük-ük unokája. 😊

Hogyha az olvasó kicsit eltávolodik a könyvtől, és elkezd azon gondolkodni, hogy mik történnek az egyes fejezetekben, és később hogyan lettek azok magyarázva, és mindemellett figyelembe veszi azt a váltott írásmódos munkamódszert, amelyet mi alkalmaztunk, akkor meglátja, hogy milyen mennyiségű agymunkát igényelt ennek az egésznek a megalkotása, pont azért, mert semmi nem volt benne tervezve, és az összes történetszál szét volt darabolva. Azt szoktuk mondani, hogy olvasás közben simulnak össze a szálak, érnek össze a kis morzsák, és csak a cselekmény végére áll össze az olvasó fejében a teljes kép.

Egy-egy teljesen evidensnek tűnő megfogalmazás is tudott kutatómunkát igényelni, hiszen 1800-ban nem feltétlen tudott egy sört kinyitni magának valaki, vagy felvenni a karóráját. Ezeket az ember automatikusan leírja, majd később elgondolkodik azon, hogy ez nem is biztos, hogy abban az időben már lehetséges volt. De nem kell ehhez időben olyan messzire menni, mert például olyan dolgoknak is utánanéztünk, hogy van-e maciméz Amerikában, vagy az csak egy magyar őrület.

A múlttal kapcsolatban előfordult, hogy leírtunk valamit, de kiderült, hogy csak pár évvel később találtak fel ahhoz képest, mint ahol éppen mi jártunk az időben. A második kötet kapcsán talán még több ilyen eset volt. Például megtudtuk, hogy az örökbefogadás intézménye jelen formájában még nem létezett az 1800-as években, vagy hogy klasszikus formájában még nem volt olyan WC a kocsmákban, mint most. Minden ilyen esetben javítanunk kellett a korábban leírtakat.

De serényen kutattunk a Google-ben az angol nevek után is, vagy helyszíneket keresgéltünk, többször előfordult, hogy korabeli újságokat lapozgattunk, és helyenként referáltunk történelmi eseményekre is. Például a Devil’s Tavern kocsma, ahol sok jelentős cselekményszál történik a könyvben, az valóban létezett abban az időben.

Egyetlen dolog van, amit nem tartottunk meg korhűnek: a könyv nyelvezete, amelyet kissé modernizáltuk, mert nem éreztük magunkhoz közel azt a feszes és modoros világot, ami azt az időszakot jellemezte. Mivel gyakran játszottunk a humor eszközével is, így nekünk nem jöttek természetesen a korabeli dialógusok, mert annál sokkal lazábbak vagyunk mi is, így maga a történet is. Például pontosan tudjuk, hogy Emilynek magáznia kellene az édesapját, lord Evergreent, de számunkra ez teljesen elképzelhetetlen volt, illetve modernebb szófordulatok is előfordulnak benne.

Mi éltünk az írói szabadság eszközével, így magunkra formáltuk az egészet. Valakinek pont a történelmi hűsége tetszett, míg mások pont azt kifogásolták. Ez nehéz kérdés, mert mindannyian mást képzelünk el arról a világról. Ha elolvasunk egy 1800-ban íródott verset, akkor látjuk, hogy annyit változott azóta a nyelv, hogy képtelenség lenne olyan mívesen megírni egy regényt, pláne elsőkönyvesként. És sajnos nagy valószínűséggel olvasótábora sem lenne, vagy csak nagyon szűk.

A borító esetében szerettük volna, ha harmóniában van a regény tartalmával. Nem volt egyszerű menet, mert három különböző grafikus dolgozott rajta. Az első terveket nem éreztük a regényhez illőnek. Valahogy nem kapta el a tervező azt, amit mi közvetíteni szerettünk volna. A végén kezünkbe vettük az ügyet, és moodképeket csináltunk, amelyekből lejött az a világ, ami a fejünkben volt. Ebben egyébként az első pillanattól kezdve egyetértettünk, nagyjából ugyanúgy képzeltük el a szereplőinket. Végül az egyik főszereplőnk, Emily Evergreen, a vörös hajú szépség került a borító fókuszába, valamint a szívmedál, amely egy kulcsfontosságú tárgy a könyvben.

A címünk szinte attól a pillanattól megvolt, hogy a kettétört szívmedál belépett a történetbe. A borító hátterén mindenképpen szerettük volna megjeleníteni a korabeli Londont, a másik oldalon pedig New Yorkot, a történetünk két fő helyszínét. Letisztult, de figyelemfelkeltő fedlapot álmodtunk meg, az pedig nem volt kérdés, hogy az éldekoráció elengedhetetlen. Amikor ezt kitaláltuk, akkor még sokkal kevesebb ilyen könyv volt a piacon. Mi nagyon kedveljük ezt a kreatív megjelenési formát, még annak ellenére is, hogy sokan felesleges nagyzolásnak tartják. Azok számára, akik nem rajongói az éldekornak, készült egy basic kiadás is, ezzel próbáltunk kedvezni az egyszerűséget preferáló olvasóknak is, akik nem akarnak többet költeni egy olyan dekorelemre, ami amúgy sem látszik a polcon.
A beltartalmat illetően egy pörgős, letehetetlen kalandregényt szerettünk volna megalkotni, hiszen mi is ezeket szeretjük. Olyat akartunk alkotni, amelyet még olyanok is szeretnek olvasni, akik egyébként nem könyvmolyok. Próbáltunk olyan világot alkotni, amelyet egy sorozatnak is el tudtunk volna képzelni, hiszen ma már inger kell az embereknek ahhoz, hogy ebben a rohanó világban lekösse valami a figyelmüket. A legnagyobb visszaigazolást akkor kaptuk, amikor olyan olvasók írtak ránk, akik évek óta nem vettek könyvet a kezükbe, de a Félszív visszahozta őket a regények világába, és azóta falják a könyveket. Vagy például Virág barátnője, aki soha nem olvas, de megkapta szülinapjára a könyvet, és minden este írt egy üzenetet, hogy aludnia kellene, de nem bírja letenni, mert filmként pörög előtte a cselekmény, és tudni akarja, mi történik a szereplőkkel. Ennél több szerintem nem kell egy írónak.

Óriási hozadéka ennek a történetnek az a közösség, amely beállt mögénk, és az Evergreen család rajongója lett. Hihetetlen szeretet kapunk az olvasóktól. Soha nem gondoltuk volna, hogy ennyien fognak bennünket támogatni. A legtöbb olvasónk nem a családból, és nem is a barátok közül kerül ki, hanem napról napra olyan emberek kísérnek minket az utunkon, akik valamely videónk vagy posztunk kapcsán találkoztak a Félszívvel, vagyis nem tudtak rólunk semmit, így minden elfogultság nélkül olvasták a regényünket. A tőlük kapott visszajelzések és a lelkesedés az, amely hajt minket. Ezek azok a momentumok, amelyek kihúznak minket a gödörből akkor, amikor kicsit tele a puttonyunk a tartalomgyártással, az algoritmusok kedvezőtlen működésével, valamint akkor is, amikor a saját magunk által sz egekbe szökő magasságba felhelyezett lécet próbáljuk meg sikertelenül átugrani.
Tudatos döntés volt, hogy nem tettük be a regényt könyvesboltokba, szerettük volna letesztelni, meddig jutunk enélkül, és most kezdjük csak felismerni azt, hogy az olvasóink meddig repítették el ezt a könyvet, és kezdjük elhinni, hogy nem csak mi lelkesedünk az alkotásunkért. Nem tudunk elég hálásak lenni nekik azért, hogy ez a csoda megtörténhetett.

Dóri: A történetben Iris háza valójában az én otthonom, így én minden nap a regényünkben élek, csak nem Newarkban, hanem Érden. Nagyon szívesen visszamennék az 1800-as évek londoni miliőjébe, de csak akkor, ha Archibald és Grayson nem tartózkodik a helyszínen. 😊 Azt hiszem Alfred bőrébe bújnék, kíváncsi lennék arra, milyen lehet egy ilyen bölcs elmével gondolkodni és cselekedni.

Virág: Én a lelkem mélyén az 1800-as években élek, és óriási korabeli ruhákban vonulok nap mint nap, és a fél életemet a könyvtárban töltöm. A Sissi sorozaton nőttem fel, ami olyan meghatározó nyomot hagyott bennem, hogy nem is volt kérdés, hogy ha egyszer kikerül egy könyv a kezem közül, akkor abban benne lesz ez a korszak. Ezért is született meg a regényben az Evergreenek világa. Ha már a való életben nem lehetek ott, legalább addig éljem át, míg a karaktereinket mozgatom. Én Emily Evergreen lennék, mert pontosan tudom, hogy én is elmennék a falig, hogy csillapítsam a kíváncsiságomat, és kiderítsem, mit rejteget előlem az apám által elzárt szoba. Engem sem tántorítana vissza semmi, még egy támadás sem. Nagyítóval a kezemben keresném a nyomokat, és pillanatok alatt összeraknám a képet.

Mindketten elmondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy sokkal többet veszekedtünk, mint korábban (előtte nem tartottuk ilyen minőségben a kapcsolatot, így nem volt min veszekedni), mégis sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Most már nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk, míg korábban előfordult, hogy hetekig nem is tudtunk róla, mi van a másikkal. Szóval a testvéri kapcsolatunkat megerősítette az, hogy közösen írtunk egy könyvet. Ez egy nagyon fontos hozadéka a folyamatnak. Már nem is tudjuk elképzelni, hogy ne tudjunk arról, mit csinál éppen a másik.

A videóink forgatása miatt rengeteget találkozunk. Régen, amikor egyetlen köpetre laktunk egymástól, akkor sem jártunk össze annyit, mint most, pedig most már 100 km választ el minket egymástól. A regény egyik kulcsmondata a “Bármi is történjék, a szövetség örök”, illetve a hozzá tartozó összekulcsolt kisujj-mozdulat azóta már a mi életünk részévé is vált. Olykor egy vita után, mikor makacsságból egymáshoz sem akarunk szólni, pedig békülni akarunk, akkor csak oda dugjuk a másik orra alá a kisujjunkat, és szavak nélkül is szent a béke, mert mind a ketten tudjuk, hogy milyen mondat kíséri ezt az aprónak tűnő, de mégis óriási horderejű gesztust.

Tudjuk, hogy ez sokkal több mint három dolog, de így három sorba szedve kicsit megtrükközzük a rendszert. 😊

• Gazdag képi világot, moziszerű élményt, és szerethető karaktereket
• Megdolgoztatott agytekervényeket, logikai játékot
• Izgalmakat, fordulatokat.

Több, mint egy hobbi, mégsem munka. Egy olyan különleges világ tárult fel előttünk, ahová elmenekülhetünk a mindennapi gondok és problémák elől. A karaktereink számunkra szinte létező emberek, és mint egy második család vannak jelen az életünkben. Természetesen vannak velük konfliktusaink, és nem értünk egyet minden cselekedetükkel, de próbáljuk őket elfogadni úgy, ahogy vannak. 😉

Nem mindig leányálom az írás és van, hogy nem jön az ihlet. De ezért is jó, hogy ketten vagyunk, mert olyan még nem volt, hogy mind a kettőnknek egyszerre legyen mélypontja, így általában mindig van, aki kicincálja a másikat a dagonyából, amiben éppen elsüllyedni készül.

Dóri: Bármilyen elcsépelt is, nekem a Harry Potter sorozat, hiszen általa szerettem meg olvasni, amit előtte elképzelhetetlennek tartottam.

Virág: Nekem mindig is Agatha Christie volt a krimik királynője, az ő művein nőttem fel. Minden regénye minimum három példányban csücsül a polcomon. Azonban a Félszívhez nekem az Ambrózy báró esetei sorozat adta az inspirációt, és bár tudom, hogy Böszörményi Gyulához képtelenség felérni, de kicsit annak a sorozatnak a hangulatához tudnám hasonlítani a mi 1800-as években játszódó részeinket. Az ő könyvei számomra a hazai kortárs irodalom legmeghatározóbb darabjai, hidegrázós olvasási élményt adtak akkor, amikor jó pár évvel ezelőtt a kezembe kerültek. Minden egyes mondata és a történet egésze is érték. Kicsit olyan nekem, mint Szabó Magda Abigélje, amin anno egy nemzedék felnőtt (én is). Számomra ez a jó könyvek ismérve: beszippant a történet, de mellette van mélyebb mondanivalójuk is, és bármely korban megállják a helyüket.

Trilógiát tervezünk, melynek a második része, az Iránytű már el is készült. Jelenleg az utómunkálatok zajlanak, november végén adtuk át szerkesztésre. Ezt a könyvhét előtt szeretnénk megjelentetni. A harmadik részt pedig jövő év elején kezdjük csak el írni (mert most kicsit pihenünk), és meglátjuk, hogy mikorra végzünk vele, de az egészen biztos, hogy nem 2026-ban várható a megjelenése.