Üdvözlöm a kedves olvasókat! Egyetemi éveim alatt történelmet és esztétikát hallgattam, később az eszmetörténet és a filozófia irányában tanultam tovább. Az írás mindig is az érdeklődésem fontos részét képezte. Ugyanakkor engem az irodalom sohasem csak, mint írástechnika vagy történetmesélés érdekelt, számomra mindig nagyon fontos volt az is, hogy egy adott irodalmi mű kapcsolódik-e, és ha igen, miként más érdeklődési területeimhez. Ezek mindenekelőtt – nem meglepő módon:  a történelem, a filozófiai gondolkodás története és a vallástörténet/vallásfilozófia (a nyugati teológia és a keleti vallások eszmei háttere egyaránt). Irodalom és tudomány tehát az én esetemben szorosan összefüggenek egymással.  Úgy gondolom, a múlt (jobb) megismeréséhez elengedhetetlenül szükség van képzelőerőre, a múlt ugyanis nem statikus és merev adathalmaz, hanem egy olyan sajátosan élő valóság, amelyet mindenekelőtt a múlttal foglalkozó emberi elme „elevenít meg.”

Az írásaim ritkán reflektálnak a világ aktuális eseményeire – az ilyen fajta irodalmi kifejezésmódot tudatosan is igyekszem magamtól távol tartani – illetve a saját életesemények is csak nagyon áttételesen jelennek meg bennük, ha egyáltalán megjelennek ilyenek. Ugyanakkor természetes, hogy mindkettő hatással van rám: a saját személyiség sorsa befolyásolja az érdeklődési területek változását (szélesedését), de nem vagyok közömbös a világ sorsa iránt sem.  Habár mindig igyekszem kerülni a túlzott aktualizálást, a többnyire parttalan „politizálást”,  az emberi társadalom jelenlegi állapota élénken foglalkoztat.  Ugyanakkor az irodalmi alkotásaimban talán kevésbé jelenik meg az a társadalomkritikai attitűd, amely egyébként, más jellegű írásaim szerves részét képezi. Az, hogy az írásaim gyakran foglalkoznak a modernitás előtti múlttal, és általában jellemző rám egyfajta (nem naivan idealizáló) múlt iránti tisztelet, hogy fontos szerepet kap bennük a spiritualitás, részben a kapitalizmus jelenlegi formájának gépesített tömegtársadalom-jellege elleni tiltakozás jele.

Érdekes, hogy a történetek megírására nagyon gyakran más történetek olvasása inspirál. Néha van egy olyan érzésem, hogy egy adott mű annyira megtetszik, hogy nem nyugszom addig, amíg valami „hasonlót” nem tudok létrehozni. Részben ezzel is függhet össze, hogy viszonylag későn kezdtem el keresni az egyéni hangomat: korai írásaim nagy része, kis túlzással inkább a fan-fiction kategóriájába sorolható, hiszen elsősorban mások, főleg Lovecraft vagy Poe történeteit próbáltam utánozni. Az utóbbi 2-3 évben – a visszajelzések szerint  – jelentős elmozdulás tapasztalható az egyéni hang irányában, amelyet tudatosan is próbálok előre mozdítani azáltal, hogy egyre szélesebb körben és egyre több szerzőt olvasok.

Az eklekticizmust össze nem illő elemek halmozása helyett inkább szeretném „szintézisként” felfogni. Ez elsősorban abból fakad, hogy rendkívül sok minden érdekel, irodalmi, történelmi és társadalmi-kulturális vonatkozásban egyaránt. Történeteim általában (de nem mindig) a régmúltban játszódnak és jelen van bennük egy racionálisan nem megoldható rejtély, vagy egy misztikus-természetfeletti elem. A hangulat többnyire borongós, melankolikus, egy-egy írásomban kimondottan horrorisztikus is lehet – ugyanakkor a thrillerek, krimik, sőt, olykor a drámák stílusjegyei is megjelennek itt-ott. Ha a sokféle elem között mégis egyezést, összefüggést keresünk, akkor az talán az ismeretlen előtti „szent borzadály” kifejezést megragadva lehetne leírni. A világ, nézetem szerint sokkal rejtélyesebb, összefüggései sokkal kiismerhetetlenebbek annál, mint azt a kortárs természettudományos gondolkodás (leegyszerűsített) modellje sugallja. A korlátolt személyiségükből kilépő szereplők tapasztalata általában a rejtély megoldását is segíti: még akkor is, ha ez a megoldás gyakran az ő személyes pusztulásukkal is együtt jár. Egyszerűen arról írok, olyan elemeket, hangulatokat és stílusjegyeket helyezek el az írásaimban, amelyek egyébként is közel állnak hozzám, igyekszem elrugaszkodni a hétköznapi trivialitásoktól, a banális helyzetektől, a szürke „mindennapiság” irodalmi ábrázolásától.

A weird szó szerint egyszerűen furcsát, bizarrt, különöset jelent. Sokféle dologra mondják manapság, hogy „weird.” Ezek csak bizonyos vonatkozásaik szerint függenek össze. Az én esetemben a weird iránti érdeklődés elsősorban a klasszikus weird szerzők – ezeken belül mindenekelőtt H. P. Lovecraft, Clark Ashton Smith, és kisebb mértékben E. A. Poe és Lord Dunsany iránti érdeklődést jelent.  A weird definíciójában lényegében egyetértek Fekete I. Alfonzzal, hozzátéve, hogy szerintem a weird egy sajátosan modern jelenség, amely mindenekelőtt a modernitás kríziséből származik. A modernitásban a vallási alapú világképek elbizonytalanodnak – ez tulajdonképpen a modernitás lényegi meghatározása is lehetne –  és tulajdonképpen ez az, ami azt az egzisztenciális szorongást létrehozza, amely a weird irodalomban is megjelenik. Ernst Jünger írja egy helyütt rendkívül találó hasonlattal, hogy a modernitás olyan, mint egy jéghegy felé száguldó luxushajó, egy globális Titanic: elképzelhetetlen luxus a egyik oldalról, a megsemmisüléstől való irtózatos félelem a másikról: és mindez, egyszerre. Az isteneitől megfosztott, „varázstalanított” világegyetem hirtelen furcsának, bizarrnak, idegenszerűnek tűnik fel, ha az ember valóban ráeszmél arra, hogy nincsenek többé támaszok. (Általában persze nem eszmél erre rá.) A modernitás tapasztalata sokak számára nem elsősorban a korábbi világképek „bilincseiből” való kiszabadulást jelenti, hanem inkább mindannak a krízisszerű elbizonytalanodását, ami valaha az életet egyáltalán értelmessé és élhetővé tette. Ez a – Nietzschével szólva – „Isten halála utáni” állapot, amelynek egyik lehetséges megfogalmazása a weird irodalom.

Igen, a pályázatok sokszor jó lehetőségeket jelentek arra, hogy egy ismeretlen alkotó valamilyen publicitást kapjon. Vannak pozitív és negatív tapasztalataim egyaránt ezen a téren. Jelenleg több kiadó is indított pályázatot – nagy örömömre szolgál, hogy weird, horror, történelmi és fantasztikus zsánerekben is, amelyek közel állnak hozzám, ezért több pályázaton neveztem is.

Az egyik előző válaszomban Nietzschét említettem, jelezve, hogy Nietzsche számomra egy rendkívül fontos, tulajdonképpen meghatározó gondolkodó, úgy, hogy magam Nietzsche legtöbb tételével egyáltalán nem értek egyet.  Szerintem ő fejezte ki, ragadta meg először és talán a legmélyebb értelemben a modern egyén léthelyzetét, és mi valóban egy „nietzschei korszakban” élünk. Ez tulajdonképpen: drámai kimozdítottság, „világba vetettség”, válság és az egyén önmagába záródása, a nagy összefüggések széttöredezése. Ezt a fajta válságtapasztalatot, szinte bizonyosan megtalálja az olvasó, szinte bármely írásomban. A horrorisztikus illetve félelmetes vagy bizarr, amely a novelláim részét képezi elsősorban erre a – többnyire történelmi díszletektől eltérően – nagyon is modern krízistapasztalatra reflektál. Ugyanakkor, hozzá kell tennem, hogy az írásokban nem csupán és nem csak a negatív pólus, az emberi természettel és a világ helyzetével szembeni pesszimizmus, vagy a lét  értelmetlensége jelenik meg. Ugyan a válságot nem mindenki képes pozitív módon megoldani, mégis ki kell egészítenem a felsorolást: ez leginkább a heroikus aspektus, amely a harcos és kutató/kereső karaktereknek egyaránt sajátja lehet. Ez leginkább az önfelülmúlás vágyát jelenti, az adott személyiség korlátjainak mégis-meghaladását. Az ember válságos léthelyzetéből kivezető utakat keres – és néha – talál. Még akkor is találhat, ha esetleg eközben elveszíti a testét, a lelkét még megmentheti: a test halálával ugyanis – nézetem szerint – még nincsen vége mindennek. Egy harcos irodalmi karakter esetleg a szó köznapi értelmében meghalhat a csatában, de a középkorban néha az efféle halált nevezték „diadalmasnak.” (például a kereszteslovagok esetében.) Gyakori nálam a lírai hangvétel, a természet nem pusztán sötét aspektusának hangsúlyozása – ellentétben pl. Lovecrafttal – szintén írásaim részét képezi: nagyon szeretem például, ahogyan Wass Albert – egy teljesen másféle szerző – ábrázolja a természetet, és ebben a vonatkozásban igyekszem tőle is tanulni.

Ez leginkább attól függ, hogy az adott téma mit igényel. A novella alkalmasabb a weird-hez, mivel ott egy feszültségaspektus megteremtéséről egy helyzet/lény/jelenség minél hatásosabb ábrázolásáról van szó. A regény alkalmasabb egy történelmi szituáció ábrázolásához, amely komplexebb és árnyaltabb karakterábrázolást igényel. A vers személyesebb, leginkább érzelmek és hangulatok sűrített ábrázolására alkalmas, bizonyos képek szuggesztív kifejtésére: az én esetemben a versírás ritkán saját jogú alkotás, általában csak prózai írásaim alkalmankénti színesítésére szolgál. (Van ennek ellenére néhány hosszabb, nem publikált versem.)

Hatással van, sőt úgy is fogalmazhatnék, hogy a kettő egymással szorosan összefügg. Az eszmetörténészi munkásságom leginkább a történetek hátterének kidolgozottságában érhető tetten: amely minden a szereplő világnézetének, ideológiájának mind az adott kor materiális kultúrájának részleteire is kiterjed.

Lehetne ars poetica is, kis kiegészítésekkel. A weird tulajdonképpen csak egyik eleme az írásaimnak, de az alkalomszerű horrorisztikusság, a feszültség-askeptus hangsúlyozása nem merül ki – reményeim szerint – a puszta borzongatásban és félelemkeltésben.  Az, hogy a novellák szereplői sokszor az általuk keresett misztikus megvilágosodás helyett esetleg halált, vagy egy természetfelettibe hajló negativitást találnak, nem azt jelenti, hogy számomra a valódi természetfeletti valami negatív (esetleg nem létező) dolog lenne, éppen ellenkezőleg! Sokkal inkább azt jelenti, hogy a mai ember krízistapasztalata egy „negatív transzcendenciát” hoz létre. Éppen azért, mert a (tág értelemben vett) modernitás elszakította gyökereit a szimbolikus Égtől, és mindent leszűkített egy – ismét Nietzschét idézve: „túlságosan is…” emberi dimenzióra, negatív örvénybe zuhan. A valódi Istent – azt az örökkévalóságot, amely misztikusok egybehangzó tapasztalata szerint minden múlékony és változó valóság mögötti alapként megtalálható – természetesen nem lehet csak úgy „megölni.” Csupán az emberi lélekben lehet azt „semmissé tenni.” Az ezzel ellentétes előjelű tapasztalatot a weird irodalom ritkán közvetíti, ez azonban nem jelenti azt, hogy ennek elérése egyáltalán ne volna lehetséges.

Az írás számomra leginkább életformát jelent ma már. Nem feltétlenül „regényírást” – habár ezt teszem a legnagyobb kedvvel – hanem napi tevékenyégi formát jelent, amely természetesen kiegészül a szinte állandó olvasással. Tulajdonképpen ez az, ami egy olyan tevékenységet jelent, amelyet szeretek is végezni – nagyon sok más tevékenységgel ellentétben, amelyeket egyszerűen „meg kell” csinálni az életben maradáshoz.

Nagyon nehéz lenne egyetlen szerzőt, pláne egyetlen művet is kiemelni. Ha mégis ezt kellene tennem talán azt, mondanám, hogy Hamvas Béla Karneválja – hibáival együtt is – az egyik legtökéletesebb irodalmi alkotás, amelyet valaha olvastam, és mivel a hamvasi gondolkodás egyébként is közel áll hozzám, talán az ő regényét tenném az első helyre, habár én teljesen másféle stílusban alkotok.  De a szorosabban irodalmi hatásokat nézünk,  akkor mellette meg kellene említeni az orosz Merezskovszkíj történelmi regényeit, Szepes Mária A Vörös Oroszlán című könyvét, Ernst Jüngertől A márványszirteken-t, Gustav Meyrinket és természetesen Lovecraftot (valamit a hozzá hasonló szerzőket).

A jövőben szeretném kiterjeszteni az írásaimat a nagyregény irányába. A Morningstar Publishing, egy fiatal, elsősorban történelmi regényekre szakosodott kiadó révén sikerült végre eljuttatnom ilyen terveimet a várható megvalósulásig.  Az aranyjogar című, háromrészesre tetvezett misztikus-történelmi regény-sorozatom reményeim szerint náluk fog megjelenni, a 2024-es évtől. Nagyon szimpatikus volt számomra, a kevéssé ismert szerzőket támogató hozzáállásuk, az, hogy kedvező lehetőséget biztosítanak a megjelenésre. Érdemes figyelni az általuk eddig kiadott művekre is! A regények írása mellett a weird-hangulatú novellák írását sem tervezem abbahagyni, legutóbb egy „történelmi horror/weird” kisregény lehetséges megjelentetéséről is beszéltünk a Morningstar vezetőjével, Kantó Ferenccel.

A regényeimben egyébként is tovább viszem a novellákban megjelenő hangulatokat, szóval itt is számíthatunk alkalmanként bizarr, sőt ijesztő helyzetekre. Ugyan akkor új aspektusok jelennek meg. Amíg a novellák inkább, de nem kizárólag a rejtélyre, a misztikus élményre, az okkult vagy túlvilági jelenségekre fókuszáltak, addig a regényekben,  amellett, hogy az ilyen tapasztalatok, az anyagi síkon túlról érkező hatások komoly szerepet kapnak, a fókusz már sokkal inkább a cselekményen, a karakter és a korábrázoláson van. Néhol előtérbe kerül a nemzet, nemzetiség illetve a család, a férfi-nő kapcsolat, a politika fogalma. A harci jelenetek kidolgozottabbak, a háború, mint valóság – annak borzalmas és hősies aspektusában egyaránt – hangsúlyosabban megjelenik. A regényekben nem a szokványos időszakokat keresem fel.  Az Aranyjogar-sorozat például teljes egészében Kárpát-Medencében egykor létezett Avar Kaganátusban játszódik, de szeretnék még írni a honfoglalás koráról, az avarok mellett a hun-korról, a szarmatákról (szkítákról). Az őstörténettel kapcsolatos regényeknek fontos részét képezi a vallás és világnézet: az a jelenség, amelyet a vallástörténet és etnográfia „samanizmusnak” nevez. Ezzel kapcsolatosan nagyon sok dilettáns feltevés él manapság, pedig kellő utánajárással meg lehet tudni, hogy mik a „samanizmus” alapjellegzetességei.  A regényekben próbáltam elmélyültebben ábrázolni a sámánok (vagyis magyar szóval: táltosok) világát, a túlságosan elrugaszkodott feltevésekkel szemben reálisabb formában megragadni a spiritualitásnak ezen formáját.  Manapság, főként az újabb archeo-genetikai kutatások révén terelődött a figyelem a magyarság és rokon népei korai és őstörténetére, és a legendáinkban a középkor óta megjelenő hun-rokonság gondolata is ilyen módon nyert (részleges) igazolást a modern szaktudományok szempontjából is. Vannak olyan ideológiák, amelyek  a nemzetek eltűnésétől, lassú feloldódásától várnának egy állítólagos jobb jövőt. A regényekben, amellett, hogy semmi esetre sem szeretnék aktuálpolitikai mondanivalót erőltetni, arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez mennyire nem így van, és, habár nem  abszolutizálom a nemzetet, szeretném azt is hangsúlyozni, hogy mi az, amit az elődeinktől tanulhatunk.