Újságíró-szerkesztőként dolgozom most már több mint húsz éve női magazinoknál. Most éppen a Családi Lap főszerkesztése az egyik feladatom. De dolgoztam vezetőszerkesztőként hosszú éveken át a Nők Lapjánál és a JOY magazinnál is. Szeretem a munkámat, szeretem végigkísérni a folyamatot, ötletelni az újságírókkal, menedzselni, szerkeszteni, ha szükséges, akkor cikket is írni, tehát összességében megtölteni az üres oldalakat, hogy azok végül egy tartalmas, szórakoztató, (szerencsés esetben még szép is) magazinná álljanak össze.
Az első regényt kiadói felkérésre írtam még 2011-ben, de az asztalfiókban (számítógépen) persze ott lapult néhány kezdemény. Szerencsésnek tartom magam, hogy a 21. Század Kiadó tíz évvel ezelőtt meglátta bennem a lehetőséget, bizalmat szavaztak, hittek bennem, és elkészülhetett első regényem, a Szerdán habcsók.

Nem gondolkodom műfajban, én úgy érzem, hogy nagyjából hasonló típusú könyvek születnek a tollamból. Mindig csak az vezérel, hogy elmondjam azt a történetet, ami a fejemben már ott van, amit hagytam annyit érlelődni, hogy végül le tudjak ülni a számítógép elé. Aztán persze úgyis változik menet közben a sztori, de az alapvető mondanivalóm nem.
A fő célom a szórakoztatás, hogy az olvasó ki tudjon kapcsolódni a hétköznapok mókuskerekéből. De nyolc könyv és némi önismeret folytán úgy vettem észre, hogy én eredendően nem a történettel igyekszem szórakoztatni, hanem azzal, ahogyan megpróbálom bevonni az olvasót a közös gondolkodásba. Szeretem, ha a hőseim, az olvasóm és én együtt élünk lelki életet.

Aki van olyan mázlista, hogy gondolkodva éli az életét, az ezekben az időkben, járványtól függetlenül is, nem ritkán szorong, keresi a helyét a világban, próbál alkalmazkodni a változó helyzetekhez. Nem vagyok ez alól én sem kivétel, így nyilván ezért is jelennek meg a könyveimben olyan helyzetek, amikor a szereplőim arra kényszerülnek, hogy szembenézzenek eddigi életük alakulásával, hibáikkal, erényeikkel; el kell fogadják, meg kell szeressék magukat, hogy könnyebben vegyék a hétköznapi élet bárki elé odavetett akadályait.

Amikor kitaláltam, hogy Olaszországban fog játszódni a történet egy része, még nyoma sem volt a világjárványnak. De amikor írtam, akkor már mindenki életében jelen voltak a korlátozások. Jelen helyzetben nyilván a legkevesebb, hogy nem tudunk utazni, de jó élmény volt nekem is gondolatban Zsuzsival utazni a szikrázó tengerhez, együtt válogatni a piacon a cukkinivirágot, és az újonnan megismert olasz matrónával üldögélni a citromfák alatt, és hallgatni a történeteit. 😉
És valójában annyiban volt szándékos, hogy külföldre repítsem az olvasót, hogy akkoriban olvastam több cikket is arról, hogy számos olasz városka még fizetni is hajlandó, ha valaki hozzájuk költözik. Ez akkortájt és most is nagyon foglalkoztatott. Így ha én nem is, Zsuzsi, a főhős odaköltözött.
Egyébként a regény ugyanúgy játszódik a kilencvenes években, Egerben, mint ahogy a szívünkben, mert én A vasárnap délutánok lélektanát az itáliai kiruccanáson kívül legfőképpen egy önismereti utazásnak gondolom.

Figyelek, jegyzetelek, aztán legtöbbször azok az ötletek csak abban a pillanatban tűnnek jónak, másnap, vagy ha arra kerül a sor, már nem tudnak életre kelni egy fehér papíron. Sokat olvasok, filmeket nézek, meghallgatok történeteket. Békeidőben sok a program, próbálunk utazni. De a gyulai piac presszójában ugyanolyan könnyen el lehet csípni egy inspiráló jelenetet, mint egy párizsi kávéház teraszán.

Mindenkinek más a határ. Én például nem rajongok a túlzott jelenlétért. Nem érzem magam komfortosan benne, mert alapvetően introvertált ember vagyok. Egy szűk közegben érzem jól magam és nem egy színpadon. A közösségimédia-jelenlétet színpadnak élem meg, és nem fér a fejembe, hogyan is alakult ki ez a szokásrendszer, hogy egy írónak tulajdonképpen saját magának kell eladnia a könyveit. Ki-ki vérmérséklete szerint vállalja be mindezt, szerencsés esetben marketinges vér is csörgedezik az ereiben, így zsigerből érzi a mértéket.
Én azt hiszem, nem képviselem magam kellőképpen a közösségi médiában, de egyelőre ennyi telik tőlem, és csak remélni tudom, hogy más csatornákon is eljutnak a könyveim a lehetséges olvasókhoz.
Egy pozitív velejáróját látom a facebookos jelenlétnek: az élőbb kapcsolatot az olvasóval. Nagyszerű érzés látni, hogy amikor megjelenik az új regény és az én példányom még meg sem érkezett hozzám a könyvkiadómtól, vannak olvasók, akik már megrendelték, kifizették (ezért egy író szintén nem győz elég hálás lenni manapság), megkapták és úgy örülnek neki, hogy lefotózzák, mutatják és már olvassák is. Ezek szívmelengető visszajelzések.

Nem túl rózsásan. Nem mellesleg említem meg, hogy ennek a rendkívül jó kezdeményezésnek az indulásakor szembesültem én is azzal, hogy ennyire sok a magyar szerző. Ennek csak töredékét látni a médiában, a közösségi oldalakon és a könyvesboltokban is.
Az olvasónak nincs könnyű dolga ennyire sok szerző és cím közül választani, ezért sokszor a legegyszerűbb, hogy leveszi a sikerlistás tíz könyv közül az egyiket a bolt polcáról, vagy a csekély számú véleményvezér által felvállalt címeket, esetleg ha semmi elképzelés, akkor egy szép borítójú külföldit.
Nagyon sokan nem mernek magyar könyvet választani, mert a külföldi az csak jobb és szebb lehet, ahogy jobban szeretjük az Ariel mosóport is, mint a Tomit. Egy magyar szerző, egy magyar könyv megvásárlása az már tulajdonképpen egy döntés felvállalása is, hogy nem sodródom az árral, önállóan, és még csak nem is az irodalmi kánon könyveiből választok, hagyok lehetőséget a felfedezésre, egy izgalmas találkozásra.

A nagy baráti társaság, a szabad jövés-menés, a kisvendéglős vasárnapi ebédek, az utazás hiányoznak. De úgy érzem, jót tett, hogy így lelassultunk. Hogy otthon jutott idő régóta halogatott dolgokra. Hogy a fejemben-lelkemben jutott idő régóta halogatott dolgokra.

Minden nőnek, aki szeretne szebb, tartalmasabb életet élni, és hajlandó is tenni érte.

Az írás, ha bekopog a múzsa vagy elkap a flow, akkor egy csodás folyamat, ami sokat ad nekem. De természetesen egy regény megszületéséig sok monoton, kötelező, fegyelmezett munkaórára is szükség van. Továbbá gyötrelmes napokra, amikor a múzsa szabadságon van, és fogalmam sincs, hogyan tovább, lesz-e az épp aktuális kéziratból valaha megjelent regény.
A legtöbbet talán az jelenti, amikor azt érzem, hogy valóban én vagyok a könyv, önazonos az elkészült regény. Se több-se kevesebb, mint amit épp el szerettem volna mondani. És persze a kedves, őszinte, kitárulkozó, bizalmába avató olvasói visszajelzés, az mindig megdobogtatja a szívem.

A vasárnap délutánok lélektanát, vagyis a legfrissebb regényt. Nem állítom, hogy Zsuzsi én vagyok, de sok mindent kiírtam magamból, ami foglalkoztat egy negyvenedik életéve környékén lévő nőt.

Nem tudok egyet kiemelni, sok kedvenc könyvem van, így örülök, hogy csak az “egyiket” kell elhozzam. Khaled Hosseini És a hegyek visszhangozzák című regénye. Amúgy is megmagyarázhatatlanul érdekelnek a közel-keleti történetek, de Hosseini könyvei mindig elementáris erővel hatnak rám. Brutális, őszinte, lélekfacsaró, érdekfeszítő, gyönyörűen megírt, minden benne van, amiért magával tudja ragadni az olvasót. És minden benne van, amitől az ember azt érzi, hogy még többet kell tanulnia, olvasnia, érnie, írnia, hogy ő is egyre jobb, ha nem is ilyen jó író lehessen.

Konkrét ötlet nincsen egyelőre, egy hangulat viszont már régóta. Hagyom érlelődni, olvasok és inspirálódom, aztán ha össze kell állnia a váznak, akkor összeáll. Semmit nem erőltetek, majd, ha a főhős készen áll, úgyis bekopogtat az ajtómon, és akkor együtt gondolkodunk tovább.