Először is szeretném megköszönni a lehetőséget és az interjút. Nagyon kreatív jellemnek mondanám magam, mindig is foglalkoztatott, és több formájában is kipróbáltam. Általános iskolában rengeteg rajzversenyt nyertem, középiskolában kozmetikusként tanultam tovább, ahol szintén több sminkversenyen is részt vettem, és különböző helyezéseket értem el. Az utóbbi pár évemet a testtetoválás töltötte ki, most pedig lassan egy éve, hogy az írást is komolyabban kezdtem venni. Szeretek továbbá digitális formában is kreatívkodni. Lehet szó bármiről, amiben szabadjára engedhetem a fantáziámat.

Decemberi hónap volt, amikor is leültem a TV elé, hogy megnézzem azt a sorozatot, amit minden évben, amikor bejön a rossz idő: ez a Pretty Little Liars (Hazug csajok társasága). Ebben a sorozatban rengeteg titok van, borzongás, nyomozások és szerelem. Miközben néztem, eszembe jutott a mára elkészült könyvem záró jelenete. Egyből azt gondoltam, hogy ezt le kell írnom gyorsan, nehogy elfelejtsem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ebből lehetne egy nagyon jó történet, így elővettem a laptopom, és elkezdtem kitalálni, hogy mit és hogyan szeretnék. A jelenet, ami éppen akkor ment, egy elmegyógyintézetben játszódott. Tetszett a zárt közeg, így lett a helyszín egy árvaház.

Amikor elkezdtem megírni, még nem volt kész koncepcióm. Azt tudtam, hogy többrészesre szeretném, mert egy rész nem elég ahhoz, hogy elmeséljem a teljes történetet. Nem volt vázlatom, nem volt alapom, csak írtam. Visszagondolva könnyebb lett volna, ha leülök és kicsit átgondolom, mit hogyan szeretnék, de attól féltem, hogy ez majd megzavar. Így hagytam, hogy a történet magától keljen életre. Azóta természetesen a második és harmadik rész vázlata is elkészült.

Inspirációnak ismét azt a sorozatot tudnám írni. Természetesen nem hasonlít rá, de magát a hangulatot az adta. És persze a borongós idő. A karaktereket igyekeztem olyanra formálni, amilyenekről én is szeretek olvasni. A női karakterem bár rengeteg fájdalmat él át, és szenvedést, mégis rettentően erős. A férfi karakterem pedig pimasz és rosszfiús, ám a felszín alatt ott van benne a megsebzett kisfiú. Ezt a két koncepciót bármikor szívesen olvasom én is.

Sok tekintetben nehéz, mert még ha van is vázlatod a történetedről, a karakterek valahogy mégis életre kelnek, és van, hogy teljesen meg kell változtatnod dolgokat, amiket kitaláltál. Időközben eszedbe jutnak dolgok, amik jobbak, mint amit leírtál, és kezdheted elölről. A karakterek észrevétlenül változnak, fejlődnek, és mire észbe kapsz, már teljesen másról írsz, mint tervezted. Ebben a tekintetben nehéz, viszont amint összeáll, már sokkal könnyebb. Minden percét imádom.

Számomra ez a regény egy lelki utazás. A fájdalom és a gyász feldolgozása. A karaktereim egytől egyig megkapták ezeket az érzéseket. Eleinte nem tudtam, hogy ez a két dolog ekkora szerepet fog kapni benne, de ahogy fejlődött a történet, úgy bontakozott ki egyre jobban. Megmutatom, hogy a legnagyobb sötétségben is van gyógyulás. A teljes feldolgozás, úgy érzem, hogy a befejező résszel fog teljesülni.

Őszintén, számomra nem minden könyvben fontos, hogy legyen mondanivalója vagy üzenete. Olvasóként mindkét lehetőséget szeretem. Ha csak egy egyszerű történet, akkor élvezem anélkül, hogy gondolkodnom kellene rajta, ha pedig üzenete van, akkor igyekszem átérezni és érteni. Az én könyvem is egyszerű történetként indult, csupán azért, hogy megírhassam a fejemben megszületett világot. A végére ez megváltozott, mert mint írtam már korábban, a karakterek életre kelnek. Az üzenetem pedig az, hogy bármennyire is fáj, bármennyire úgy érzi valaki, hogy kilátástalan az élete, mindig van kiút, mindig jön egy új nap, új lehetőségekkel. Attól, mert valakinek érzései vannak, amit nem fél kimutatni/kifejezni, legyen az jó vagy rossz, nem jelenti azt, hogy gyenge. Épp ellenkezőleg.

Szerzőként leginkább az érzelmi mélység és a lélektani sötétség érdekel. Amikor a karaktereknek nemcsak a külvilággal, hanem saját magukkal is meg kell küzdeniük. Az már csak bónusz, ha ezek mellé társul nyomozás, borzongás, bizalom és árulás, jó és rossz közti határ elmosódása, tiltott vagy gyógyító szerelem és szenvedély.

Mindenkinek, aki szereti a hasonló stílusú könyveket. Ne féljenek belekezdeni azért, mert a karakterek tizenhét évesek, mert ettől függetlenül nem csak annak a korosztálynak íródott, és bőven van benne izgalom, borzongás és szenvedély.

Legközelebb természetesen a két fő karakterem áll, Ivy és Damien. Mindkettőjük szemszögét nagyon szerettem írni. Nem volt nehéz megtalálni a közös hangot velük, mert az ő érzéseik és fájdalmaik részben az enyémek. Meglepően könnyű volt a „gonosz” fejével gondolkozni is, illetve az ő cselekményeit megírni. Szerencsére nem volt olyan, akivel nehezen találtam volna meg a közös hangot.

Szerettem volna, hogy az olvasó érezze Ivy fájdalmát, Damien zárkózottságát, a borzongást, amit az árvaház légköre okoz, a feszültséget, hogy nem tudni kiben bízhat, hogy ne csak olvassa, hanem átélje őket.

Feszültség, szenvedély, nyomozás.

Hú, ez nagyon nehéz. Szeretnék egy külföldi és egy magyar írót is ide írni. Bár könyvet kértél, de ezeknek az íróknak egytől egyig minden könyvét imádtam. A külföldi írón nem gondolkodtam sokat, mert úgy érzem, hogy számomra őt és a történetét nem fogja semmi más überelni. Ő nem más, mint Chloe Walsh és a Tommen sorozata. Érzelmi hullámvasút volt, még soha nem sírtam ennyit egy könyvön. Magyar írón viszont annál többet gondolkoztam. Rengeteg csodás írónk van, és nagyon büszkék lehetünk rájuk! Diana Hunt könyve volt az, ami nagyon nagy hatással volt rám. A Prédák háza volt az első, amit huzamos olvasáskihagyás után a kezembe vettem, és napokig nem tértem magamhoz. Nem titok, hogy hatalmas függővéggel zárul, és onnantól, hogy ezt elolvastam, csak ilyen könyveket kerestem.

A folytatásban minden sötétebb, mélyebb és érzelmileg intenzívebb lesz. A feszültség még jobban jelen lesz, a határok pedig elmosódnak. Új szereplőket fognak megismerni, borzalmas titkokat, és bizony fájdalmas felismerés fog várni az olvasókra. Egy hatalmas kontraszt lesz a könyvben, amit a borító is tükrözni fog.