Egy e-learning tananyagokat gyártó cégnél dolgozom forgatókönyvíróként. Izgalmas, kreatív munka, amit szeretek.
Szegedi komparatistaként csodálkoztam rá az irodalom végtelen szabadságára. Nagy hatással voltak rám Barthes, Eco tanulmányai. Azóta vallom, amit Elena Ferrante, hogy „a könyveknek, ha elkészültek, nincs szüksége a szerzőre.”

A szövegeim mindig érzésekből születnek. Voltak kérdések, amik foglalkoztattak, ezekből született a regény, amit tényleg minimum ötször átírtam. Eleinte nem is gondoltam kiadásra, csak a magam örömére írtam. Barátaim bíztatására 2020-ban elküldtem néhány kiadónak az akkori változatot. Kaptam ajánlatot, amit a Covid el is kaszált. Akkor szomorú voltam, de már örülök neki, mert a karatén hónapjai alatt sokat változott a szöveg.

Ezekről a témákról szerintem nem lehet eleget írni. A bántalmazó kapcsolat, a táplálkozási zavarok, a sérült énkép mind olyan témák, amik részben még mindig tabunak számítanak. A meetoo mozgalom ugyan kezdi bontogatni ezeket a falakat, de ha a nagy összképet nézzük, akkor még mindig inkább az elhallgatás, a szégyen jellemző és nem a beleállás. Szerintem azt is fontos minél többször elmondani, hogy az áldozat, amikor benne van egy bántalmazó kapcsolatban, helyzetben, ezt külső segítség nélkül nagyon ritkán képes észrevenni. A bántalmazó millió álarc mögé tud bújni, ezért olyan nehéz felismerni. Minden alkotás segíthet az olvasónak, nézőnek ráismerni a bántalmazóra, felfedezni olyan jeleket, amik esetleg csak a tudattalanjában zavarják. Ha A kerítés túloldala egy embernek segített, már megérte.
Nagyon fontos volt a szakszerűség is. Kukorelly Endre írócsoportjában megismerkedtem Botos Judit terapeutával, aki szakértő szemmel olvasta el a regényt még a szerkesztés folyamatának végén. Néhány helyen javasolt változtatást Máté karakterében, de azt írta, hogy szakmailag pontosak a leírások, értelmezések. A traumákból úgy gondolom, hogy sokkal könnyebb, vagy bizonyos esetekben csak úgy lehetséges felépülni, ha van mellettünk valaki, aki segít. Más kompetenciái, lehetőségei vannak és másban tud segíteni egy coach és egy több évztizedig tanult terapeuta. Pszichológus ismerőseimet faggattam, hogy mit lehet tenni ez ügyben, és nem sokat, de azért vannak kezdeményezések.

Nincs. Egyáltalán nincsenek témáim. Sosem jegyzetelek, csak figyelek, megfigyelek. Ha valami felkelti az érdeklődésemet, zsigerig hatol, akkor abból általában születik egy szöveg.

Megtisztelő és vicces. Ha nem hozod szóba, nekem biztosan nem jutott volna eszembe, hogy volt egy ilyen is. Egészen addig örültem, amíg olvasgattam a jelöltek könyveinek ajánlóit. A lista végére érve azt éreztem, hogy ez egy vicc. Értem én, hogy valakit jelölnek az első prózakötetével, na de több évtizednyi dráma, vers és esszékötet után nehéz pályakezdő prózaíróként gondolnom rá. Azzal a lendülettel bezártam az oldalt és el is felejtettem az egészet.

Általában szerencsére jókat. Nagyon hálás vagyok minden visszajelzésért, igyekszem tanulni belőle és önbizalmat gyűjteni. Volt, aki azért vette meg a könyvet, mert a lánya hasonló helyzetbe kezdett belecsúszni, mint Maja Mátéval. Többen írták, hogy hasonlóan szörnyű gyerekkoruk volt, mint Majának. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy egy kicsit értük is szóltam, akiknek alig vagy még nincs hangjuk.

Nem csak első körben. Amikor elindul bennem a történet, egyszerűen csak leírom. Az írás nekem maga a szabadság. Nem korlátozom magam semmivel. Nincsenek jegyzeteim, előre kijelölt írás-időm. Amikor írok, üres a fejem, miközben pontosan érzékelem, hogy mi történik körülöttem. De azt sosem tudom, hogy mi lesz a következő mondatom, hova fog kifutni egy-egy szál vagy a történet. Néha csak figyelem a szereplőimet. Elképzelem, hogy hogy reagálnának bizonyos helyzetekben, de nem irányítom őket. Többször pihentetem a szöveget. Hetekre, hónapokra. Mikor előveszem, sokszor rácsodálkozom, hogy mit írtam.

Az utolsó pihentetés után kezdődik a munka része, megkeresem az ellentmondásokat, megnézem, hogy jó-e az időrend, rendben vannak-e a nevek, mert hajlamos vagyok időnként átnevezni egy-egy karaktert. Ilyenkor általában sokkal többet húzok, mint amennyit átírok.
Szerencsére a Kalligramnál van egy zseniális szerkesztőm, Tóth Ramóna Mirtill, akivel nagyon izgalmas dolgozni.

Korábban csak drámákat írtam és gondban voltam a prózával, ezért is jelentkeztem Péterfy Gergely mesterkurzusába. Még a Covid előtt, hetente találkoztunk a Jurányiban. Meghatározó élmény volt és a sok megírandó szöveg által rátaláltam a nem párbeszédekben gondolkodó hangomra. Voltam egyszer Évu kisoroszi táborában, ahol csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, máig tartó batárságok szövődtek. Kukorelly Endre a pandémia alatt hívott meg a csoportjába. Nála a szöveg szikárságát csiszolgattam, csiszolgatom a mai napig. A kurzusokban az a legjobb, hogy a vezetőn kívül más szerzőtársak véleményét is halljuk. Ők az első olvasóink. Szeretem ezeket a beszélgetéseket, nagyon izgalmasak és inspirálóak.

Nem tudom ki hogy van vele, én imádok tanulni, felfedezni, megérteni, kísérletezni, megfigyelni. Az intézményesített íróképzésben nem hiszek, de ez az én véleményem. Nekem a műhelymunka az igazi tanulás, ami kikapcsolódás, kapcsolódás is egyben. Manapság sokszor látom, hogy akinek megjelenik az első könyve, már tartja is a kurzusokat. Nem minősítem, de szerintem elgondolkodtató. Az író szerintem az olvasással, a vélemények ütköztetésével, az írással tud a legtöbbet tanulni.

Leginkább az érzéstől, az élménytől, amiből a szöveg születik. Van, ami annyira tömény, hogy pár sornál többet nem bír el, mert nem akarom tovább írni, nem akarom, hogy tovább olvassák. A regény folytatásában is lesznek ilyen sűrű részek. De nem tudom megmondani. Mikor elkezdek írni, sosem tudom, hogy mi fog kikerekedni.

Erről az olvasóimat kellene megkérdezni.

Nagyon sok kedvencem van. Van, aminek a történetét, a stílusát, a hangulatát szeretem. Az irodalom Szophoklész Antigonéjával ejtett rabul 14 évesen. Hölderlin Hüperionját időről időre a kezembe veszem, olyannyira elbűvöl a nyelvezete, hogy nem is tudok a történetre figyelni. Baricco regényeit akkor olvasom, amikor nagyon szomorú vagyok. Nem tudnám megmondani miért, de mindig kibillentenek. Mágikusak. Csehov Sirálya, O’Neill-től az Utazás az éjszakába könyvben és előadásként is nagy kedvenc. József Attila és Radnóti-verseket gyakran mondogatok magamban. A tavalyi év kiemelkedő olvasmányélményei Kiss Judit Ágnes Egy nőalak szürke kontúrja, Molnár T. Eszter Hidegkútja, Légrádi Gergely Alkalomadtánja (alig várom a napokban megjelenő regényét!) és Bánhidi Lilla Sorsod Borsod könyvei voltak. Szeretem Rédl Zora és Bendl Vera szikár írásait és folytathatnám.

Készül. Körülbelül onnan indul a történet, ahol A kerítés túloldala befejeződik. Sokáig nem volt vége a regénynek, aztán Maja kapott egy ajándékba egy jó napot és itt lezártuk a történetet. Annyit elárulhatok, hogy a folytatásnak az elcseréltség lesz a központi témája. Az izgat, hogy a két lány szemszögéből mutassam meg a lehetséges feldolgozási stratégiákat. Eszter és Maja néz szembe a ténnyel, hogy talán elcserélték őket a kórházban. A folytatás egyelőre, mint regény pihen, a szövegrészekkel kísérletezem. Néhány lapban olvasható lesz ennek a kísérletezésnek egy-egy részlete, és ha minden jól megy, talán 2025-ben a folytatás is. Meglátjuk.