Egyszer, nagyjából gimnazista koromban, egy ilyen tervezős füzetbe beleírtam, hogy könyvet adok ki valamikor az életemben. Aztán nagyjából ez ennyiben is maradt. Soha nem akartam író lenni, nem is vagyok az. Egyszerűen volt egy történet, amiről azt gondoltam, megérdemli, hogy papírra vessem. Hogy megmaradjon örökre. Mert mindenkinek el kell hinnie, hogy a legmeghatározóbb dolgok úgy robbannak be az életünkbe, hogy még véletlenül se számítunk rá.

A könyvemben is nyitott kérdésnek hagytam, hogy ez egy igaz történet- e vagy csak egy történet, ami akár igaz is lehet. Így erre azt tudom mondani, hogy megéltem. Képzeletben. Vagy a valóságban…

Nem tudom, számít-e , hogy telített-e a könyvpiac vagy sem. Egyszerűen elhatároztam, hogy én ezt a könyvet kiadom. Nyilván adtam egy esélyt az Álomgyár Kiadónak, mert nagyon szerettem volna, hogy ők publikálják, ugyanis nagyon hittem ebben a történetben. De ők nem szerették volna. Kis ideig elkeseredtem, de aztán mentem tovább. Viszont mivel a számomra top kiadónak nem kellettem, az összes többi kiadó már nem is érdekelt. Ezért magánkiadásban született meg a könyv. Amúgy is szeretek a magam ura lenni.

Tipikusan az az ember vagyok, aki egyszerre több lépcsőfokot akar lépni, nem bírom a tötymörgést. A kiadás körüli dolgokat – a kiadóval és szerkesztővel való egyeztetést – egyáltalán nem élveztem. Ám, amikor Lóderer Balázs elkészítette a könyvem borítóját, és az olyan lett, amit megálmodtam, az egy nagyon hálás pillanat volt. A könyvem promóciós anyagaihoz a fotózást is imádtam. De mindent vitt, amikor a párom felvitt Budapestre, és a kezembe foghattam az első példányokat. Akkor sírtam.

Konkrét választ erre soha nem fogok adni, mert nem fontos. Az vitathatatlan, hogy Rozi színésznő, és én is az vagyok.

Szerelem, lovak, álmok.

Borzasztó olvasónak tűnhetek majd. Ha nem tetszik a könyv címe, ha azt furának, érhetetlennek, bénának tartom, már nem is olvasom el. Kaphat akármilyen jó kritikát. Fontos, hogy találjak a szinopszisban csak egyetlen gondolatot, mondatot, amivel azonosulni tudok vagy amire titkon vágyom. Ki nem állhatom, mikor kérdőjelet hagynak egy történet végén, amikor úgy van vége, hogy nem oldozott fel teljes mértékig a terhek alól, ha tett rám olyat az olvasás alatt.

Az élet és én magam. Az, amit gondolok a világról.

Ne haragudjon meg senki, hogy ezt mondom. Nem tudok véleményt formálni, mert nem foglakozom ezzel a dologgal. Ha valakinek szerencséje van, akkor befut. Ha nincs, nem történik semmi. Mindenki az álmát próbálja megvalósítani, legyen az külföldi vagy magyar. Sok álom, sok ember. Mint az élet minden területén, konkurencia mindenhol.

Látom a befutott írókon, közszereplőkön, hogy nagyon-nagyon fontos. De én személy szerint rettentően pocsék vagyok benne. Az önmarketingben leginkább. A kommunikációval nincs bajom, sőt. De arra meg időm nincs.

Az írás egy eszköz. Hibernál fontos dolgokat, amik másképpen elvesznének.

Gyakorlatilag bármit elolvasok, bárkitől, kedvencem nincs. Most legutóbb Al Ghaoui Hesna Félj bátran című könyvét kezdtem el olvasni. Imádom ezt a címet. Jó fél órám csak azzal telik minden alkalommal az újonnan olvasott oldalak alapján, hogy értelmezzem azt, illetve, hogy próbálgatom, hogy hangsúlyozzam a címet. Ezzel a játékkal most nagyon jól elvagyok. Fejős Éva  Bankok tranzit című regényét is imádom, már többször kivettem a könyvtárból. Van eleje, van vége, és összeérnek a szálak benne...Ráadásul csodálatos helyen játszódik. 

Ebben a pillanatban nincs konkrét tervem az írás terén. Továbbra is azt gondolom, hogy nem fogok többet könyvet írni. De mivel Az arénán túl vár... pont arról szól, hogy soha nem tudod mi fog veled történni, semmit nem zárok ki.