Néha nehezebb volt papírra vinni a gondolataimat, mint az gondoltam. Lelkileg megterhelő volt visszaemlékezni minden apró történetre, amiből aztán novellák születtek. Hiszen ilyenkor újraéltem bizonyos helyzeteket, ezzel az elején nehezen boldogultam, többször volt olyan érzésem, hogy képtelen vagyok megírni a könyvet, azokban a pillanatokban majdnem feladtam, de barátaimnak és a kedvesem támogatásának köszönhetően végül sikerült mindig ezeken a pillanatokon felülkerekedni.

Most már úgy érzem, hogy hiba lett volna nem befejezni a kéziratot, és mostanra már azt hiszem sikerült kicsit elengednem a történeteket és elfogadni azt, hogy az Utcamesék éli a saját életét, immár nélkülem is.

Legnagyobb célom az volt, hogy közelebb hozzam az embereket a hajléktalansághoz. Hogy ismerjék meg soraim által ezeket az embereket. És ha úgy van, és találkoznak velük az utcán, tudjanak lehajolni, és beszélgessenek, kérdezzék meg mire lenne leginkább szükségük.

Az Utcamesék küldetése leginkább az, hogy érzékenyítsen, és felhívja a figyelmet a társadalom peremterületeire szorult emberekre.

Erre a kérdésedre nem nagyon tudok válaszolni. A siker, mint minden más dolog is, relatív.
A megjelenés után, decemberben kaptam olyan üzeneteket olvasóktól, hogy már nem kapott a könyvből. Abban a pillanatban, bevallom örültem. Örültem, hogy érdeklődnek az emberek a téma iránt, és ez erősített abban, hogy jó hogy született ez a könyv, mert talán így elindulhat egy diskurzus. Ezt nagyon szeretném. 

Álmomban sem mertem gondolni, hogy ekkora utat jár majd be az Utcamesék, és erre mérhetetlenül büszke vagyok, és hálás, mindenkinek.

Az olvasóim nagyon kedvesek. Az októberi megjelenés óta kapok üzeneteket tőlük. Akad olyan aki képet is küld, és elmondja hogy mennyire szerette. Egy nagyon nagyon kiugró példát engedj meg kérlek: Egy fiatal hölgy azt írta nekem, hogy már régóta gondolkozott azon, hogy önkénteskedni fog, de eddig nem érzett kellő motivációt. Az Utcamesék olvasása után jelentkezett önkéntesnek. És nekem ennél több nem is kell. Hogy valaki ennek a könyvnek a hatására felkel a fotelből, és kimegy önkénteskedni, hogy saját szemével is megtapasztalja, hogy a hajléktalan emberek nem veszélyesek.

Nincs nálam a megoldás kulcsa, sosem állítottam hogy tudnám mi a megoldása a hajléktalan kérdésnek. Amit biztosan tudok az az, hogy semmiképp nem lehet az, hogy ezeket az emberek diszkriminatív törvényekkel akarják “eltüntetni” szem elől. Ettől embertelenebbet nem is tudnék elképzelni se. 

Az ellátórendszer megerősítése, annak segítése nagyban hozzájárulhatna ahhoz, hogy elinduljon a változás. Megoldás lehetne, ha nem a hajléktalan emberek lennének az új “migráns” -ként kezelve. Ha nem érne támadás senkit azért mert rossz helyzetbe került. És azt se felejtsük el, ha lenne megfelelő szociális háló, akkor ez meg sem történhetne. Egy sokkal jobb világban biztosan nem.

Szomorúságot, szorongást, felszabadultságot, örömet, és a legnagyobb szabadságot, amiről valaha álmodni mertem.

Azt hiszem, ha nem születik meg a könyv, akkor nem tettem volna szert új barátságokra. Október óta megfordult velem a világ, és én néha csak kapkodom a fejemet, és nem értem, nem mindig tudom még felfogni, hogy az embereket érdekli a könyvem. Egész eddigi életemben nem kaptam ennyi kedves, és dicsérő szót, mint a megjelenés óta és ezzel még mindig nehezen vagyok, de kár volna tagadni hogy nagyon nagyon örülök, és büszke vagyok erre az időszakra, és azt kívánom bárcsak sose érne véget.

Az írásaimban mindenki azt találja meg, ahol éppen ő tart saját magával. Ha magányra van szüksége akkor azt, ha elfogadásra és szeretetre akkor azt, de ha éppen szorong, bízom benne annak oldására is találhat olyan sorokat ami elhozza neki a megnyugvást.

A novelláimban általában megjelennek azok a problémák, konfliktusok amik a szövegem születésekor foglalkoztatnak. A szorongásaim, a kapcsolataim, korábbi traumáim a fő “ihletforrásaim”.

Nehéz kérdés. 

Fontosnak tartom nagyon, hogy az első könyv megjelenése előtt legyen lehetősége az olyan kezdő szerzőknek, mint én, publikálni folyóiratokban. Erre nagyszerű Péterfy Gergely online folyóirata a Felhő Café, ahol olyan szerzők oszthatják meg írásaikat a szélesebb közönséggel, akik az Akadémián tanultak. Szívből ajánlom Péterfy Gergely író kurzusait az elinduláshoz. 

Én az Utcamesék megjelenése előtt publikáltam a wmn.hu-n, és az azóta már megszűnt 20on.hu online magazinoknál. 

Illetve 2019-ben a Tarandus Kiadó #meetoo pályázatán vettem részt, ahol nyomtatott kötetbe lehetett kerülni. Nagyszerű lehetőségnek tartottam. Így jelent meg 2019 októberében nyomtatott novellám a VAN hangunk kötetben.

Szóval, a helyzet nem könnyű főleg nagyon kezdőként. Hiszen kábé minden pályázatnál elvárás legalább egy könyvmegjelenés. Én több pályázatot ezért buktam el, mert nem volt mivel neveznem. 

De nem szabad feladni, ha elsőre nem is sikerül, következőre biztosan fog. :)

Szerintem az a nagyon fontos, hogy kapcsolatban tudjunk maradni az olvasókkal. Nekem nagyon fontos és sokat jelent, ha kapok egy-egy pozitív vagy akár negatív visszajelzést. Az visz előre. Ha nincs olvasói, vagy kritikusi visszajelzés akkor azt érezném hogy nem érdekel senkit a könyv.

Önmarketing? Nem tudom mennyire fontos, mégis mindenki csinálja, úgyhogy én is. :)

Be kell vallanom, sosem gondoltam ebbe bele. Amikor írok, leginkább (és ez lehet önzőnek hangzik) magamnak írok. Minden ami ezután következik csoda és ajándék. Aki az írást választja és egymást után gépeli a szavakat akár saját magáról, a szorongásairól, vagy megélt traumákról vagy bármiről ami foglalkoztatja annak hatalma van meg rengeteg bátorsága és hite önmagában és a világban. És valószínűleg egy olyan tehetsége amit meg kell mutasson, hogy mindenki több lehessen ezáltal, az üzeneteivel; hogy a világ nem csupán jó vagy rossz, mert ha akarunk tudunk változtatni.

Az írás nagy “hatalom”. Vagy valami ehhez hasonló volt a címe egy interjúnak amit még február elején olvastam. Ez az interjú azzal az íróval készült, aki nem titok, elég nagy hatással van az írói munkámra és a traumáim feldolgozására. Kovács Bálintról beszélek. “Az írás nagy hatalom”, ezt mondta ebben az interjúban. Meg még sok-sok fontos dolgot, én mégis erre kaptam fel a fejemet. 

Valami ilyesmit jelent nekem is. Szabadságot, kitárulkozást, segítést és hatalmat a szavak világában. Ha jobban belegondolok az írás a maga formájában szociális munka is, ha megtanuljuk úgy használni a szavakat hogy azok emeljenek fel másokat is, ne csak minket.

Sok kedvenc könyvem van, úgyhogy egyet biztosan nem tudok választani közülük. Ezért hoztam magammal inkább két olyan magyar szerző művét, amik iszonyú nagy hatással voltak rám az elmúlt időszakban. Az egyik Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz regénye, a másik pedig Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk? novelláskötete. És mivel ez nem egy műelemző óra, nem is térnék ki a könyvek tartalmára, de egy kis betekintést adok nektek.

Éva regénye, -és később pedig ő maga- indított és kísért azon az úton, hogy végre beszélni tudtam az engem ért traumákról. Utat mutatott, hogy nem szabad hallgatni, mindenáron ki kell állni az igazunkért. Rettentő hálás vagyok ezért a könyvért, és Éva bátorításáért, szeretetéért és barátságáért.

Kovács Bálint novelláskötete sok mindenre megtanított. Többek között arra, hogy meg kell bízni emberekben, és nyitottnak kell lenni az új barátságokra, és az új emberek megismerésére. 

Bálint kötete sokszor okozott reménytelennek tűnő helyzetekben mosolygós perceket, Van kiút Alapítvány c. novellája hitet adott ahhoz, hogy sose adjam fel. Bálinttal a könyve megjelenése óta bátran mondhatom, hogy egymás bizalmasává váltunk. Szavai sokat jelentettek azokban a pillanatokban amikor elbizonytalanodtam, hogy vajon jó könyvet írtam-e. Szavai erősítettek abban, hogy ne hagyjam abba az írást, és csak mondjam és mondjam amíg tudom. Amíg a szívem legmélyéről jön. És akkor egyetlen percre se kételkedjek magamban.

Terveim vannak, kérdés hogy mi és mikor tud megvalósulni belőlük.

December végén belekezdtem egy új kéziratba, azon dolgozom. Erről többet nem nagyon szeretnék elárulni, még én sem látom át teljesen, hogy mi lesz a vége, annyit biztosan mondhatok, hogy novelláskötet készül.

Hosszú távú terveim között szerepel, hogy visszatérjek a szociális szférába, utcai szociális munkát végezni.