Korábban a turizmusban dolgoztam, és amikor anya lettem, úgy éreztem, hogy bár időm nem lett több, a kreatív energiáim felszabadultak. Akkor kezdtem el egy régi, elfeledett álom felé nyitni, amely az írás. Az újságírás és a könyvírás is vonzott, és egymással párhuzamosan szépen lassan elkezdett alakulni a dolog, egy Balaton-fókuszú Instagram oldallal indult, majd jött egy blog, ahol interjúsorozatokat készítettem (Milyen a Te Balatonod?, Arcok a TÓ körül), és mára az újságírás a hivatalos munkámmá vált, amelyet szabadúszóként végzek. Idén pedig megjelent az első regényem, az Egy csipet sors is.

Mindent. Szenvedély, otthon, szerelem, szerintem napestig tudnám sorolni. Sajnos nem vagyok született balatoni, de kétlakiként így is szerencsésnek érzem magam, mert nagyjából az év felét a tó mellett töltjük. Mindig öröm visszatérni, megnyugtat, feltölt a táj, úgy érzem, ott vagyok igazán önmagam.

Már gyerekkoromban érdekelt az írás, általános iskolás koromban például osztályújságot szerkesztettem és írtam teljesen egyedül az osztálytársaim számára. :) Az első igazi történet, amelyet elejétől a végéig megírtam, az Egy csipet sors története volt, amelyet négy évvel ezelőtt kezdtem el írni, emellett rövid történetekkel, főképp novellákkal már korábban is próbálkoztam.

A történet fő cselekményszála szinte kipattant a fejemből. Az egyértelmű volt, hogy a Balatonon játszódjon, közel áll hozzám a gasztronómia, és mivel akkor is érdeklődtem az újságírás iránt, bár még nem voltam újságíró, úgy gondoltam, hogy érdekes lenne, ha a főszereplő újságíró lenne. Az anyaság kérdése jóformán adta magát, hiszen a regény ötletének megszületésekor már én is anya voltam, a környezetemben is egyre többször hallottam, hogy nem kevés nehézséggel kell megküzdeni egy párnak, ha szülővé szeretnének válni. A sors és a „mi lett volna, ha…” gondolat pedig mindig is bolygatta a fantáziámat. A saját életemben az egyik legnagyobb „mi lett volna, ha…” kérdés pont az írással kapcsolatos, mert anno a turizmus és nem az újságírás irányába indultam el, pedig a harmadik helyen ott állt a Kommunikációs Főiskola is a jelentkezési lapon. Azt hiszem, az én életutam is tökéletes példaként szolgál arra, hogy az ember végül úgyis oda kerül, ahova kerülnie kell.

Mióta az eszemet tudom, írni szerettem volna egy könyvet. Csak mindig hiányzott a nagy sztori hozzá. Aztán négy éve, azon a nyári napon szinte egy az egyben kipattant a fejemből. Persze a történet megírása egy hosszabb folyamat volt. Egy évvel később készült el a kézirat első verziója, amelyet azóta már számtalanszor javítottam, újra és újra átírtam. Több tanfolyamot is elvégeztem a Magyar Íróképzőn, és az ott tanultak rengeteget segítettek a kézirat tökéletesítésében.

Az az érdekes, hogy én előbb írtam meg a könyvet, mint hogy újságíró lettem. Most tervezek belekezdeni egy új történetbe, amelynek a váza már régóta a fejemben van, és kicsit félek is a folyamattól, mert most tényleg az írás tölti ki a mindennapjaimat, és nehéz még több kreatív energiát és időt felszabadítani olyan dolgoknak is, amelyek nem közvetlenül a munkámhoz tartozik. Talán ha az a kézirat elkészül, akkor tudok majd igazán jó választ adni erre a kérdésre. :) Azt mondjuk most is látom, hogy az újságírásnál mindig valaki más, egy személy, vagy téma van fókuszban, amelynek utána kell járnom, tehát van egy keret, amely mentén tudok haladni. Míg a regénynél minden a saját fejemből születik meg. Mindkét műfajnak megvannak a könnyebb és nehezebb részei.

Abszolút. Annyiban van különbség köztem és Liza között, hogy Lizának a Balaton közelsége születése óta adott volt, nekem ennyire masszív mennyiségben „csak” 14-15 éve.

Nehéz úgy megírni egy könyvet, hogy íróként teljesen elhatárolódjunk a saját álláspontunktól, így a regényben az ezzel kapcsolatos véleményem azt hiszem, hogy akarva-akaratlanul benne van. Hiszem, hogy van valami, amely mozgatja az eseményeket, hogy nincsenek véletlenek, de ettől függetlenül, nem gondolom, hogy elég hátradőlni a székben és várni az elkerülhetetlent. Sokszor volt már részem olyanban az életem során, hogy egy negatív esemény után akár évekkel később megértettem, hogy ennek akkor és ott miért úgy kellett történnie. Minden okkal történik, ebben biztos vagyok.

Balatont, romantikát és finom falat is akad benne bőven. :)

Egy folytatásos történettel, egyfajta kisregénnyel próbálkoztam pár éve, amely az AL(I)BI, azaz alibi albi címet kapta, mely a karantén hatására íródott és Veszprémben játszódik. Ez teljesen más, mint az Egy csipet sors. 8 fejezet, 4 szemszög, és mindössze egy helyszín. Én imádtam, és sok visszajelzést kaptam, hogy szerették és várták az egyes részeket. Szeretem a romantikus műfajt, de az a történet, amely már évek óta a fejemben van, például kicsit komolyabb és kevésbé a szerelmi szálra koncentrál. Szeretek több szereplő, akár férfiak fejébe is bújni, és különböző szereplők szemszögéből bemutatni a történéseket, ahogy az ALIBI-ben tettem. Az Egy csipet sors-ban is látom egy folytatás lehetőségét, akár egy másik szemszöget bevonva, de ez még tényleg a jövő zenéje. :)

Hihetetlen és sokszor szinte felfoghatatlan érzés, minden pillanata egy igazi mérföldkő. Kezdve onnan, hogy megkaptam az első szerkesztői visszajelzést, vagy a legelső borítótervet, aztán ahogy szépen kezdett összeállni a kézirat, meglett a végleges borító, felkerült az előjegyzés az oldalakra, és végül, amikor a kezemben foghattam a kész könyvet. Minden pillanatát mélyen elraktározom magamban, mert ilyen nem lesz több, mivel ez a legelső könyvem. A héten például szembe jött velem egy fotó az Álomgyár oldaláról, hogy a heti sikerlistájuk 5. helyén áll a könyv, és ezzel felkerült a falra a boltokban. Nagyon örültem, és azóta akárhányszor csak rágondolok, mosolyognom kell.

Nehéz egyet kiemelni, mert sok kedvencem van, minden életszakaszban más stílus vagy műfaj kerül hozzám a legközelebb. Most jelenleg Szlavicsek Judit könyveit nagyon kedvelem, mert ő is balatoni szerző, szerepelt az Arcok a TÓ körül sorozatomban, egy igazi balatoni újrakezdő, és szerintem zseniálisan ír a tóról. Imádom a tájleírásait, szerintem egészen egyedi képekkel képes ábrázolni a sokszor leghétköznapibb jeleneteket is. Többször készítettem már vele interjút, így volt szerencsém személyesen is találkozni vele, és a könyvek terén elért sikerei nagyon inspirálóak számomra. Abban pedig külön hiszek, hogy nemcsak a magyar szerzők, de a balatoni szerzők különösen tartsanak össze, és ne konkurenciaként tekintsünk egymásra, hanem egy összetartó közösségként.

Igen, ahogy említettem, egy fix történet már nagyon régóta ott motoszkál a fejemben, de rengeteg tervem van, csak sokszor úgy érzem, hogy nincs elég időm, hogy mindet megvalósítsam. Bízom benne, hogy az első regényemet szeretni fogják az olvasók, és ők is várnak majd további történeteket tőlem. Egy dolog biztos, a Balatontól nem szeretnék elszakadni, és ha csak egy kicsi mellékszálban, de szeretném ha mindig megjelenne a regényeimben.