Úgy szoktam fogalmazni, hogy „történetekben látom a világot”, mert ez tényleg így van: bármi történik éppen velem vagy körülöttem, egyből arra gondolok, hogy hogy lehetne azt egy sztorivá átkonvertálni. Egy dolog van, ami ugyanannyira érdekel, mint az írás, és ez a pszichológia; jövő évtől kezdve ezt szeretnék hallgatni az egyetemen. Imádom a kávét, nagyon szeretek olvasni, képeslapokat írni, és főzni. Amikor éppen nem ezek közül valamelyikkel vagyok elfoglalva, akkor sportolok: nagy szerelmeim a jóga és az úszás.

A történet főszereplője a 16 éves Lina, aki az anyukájával, a nevelőapjával és az öccsével él, vagyis egyfajta mozaikcsaládban. Nehéz az otthoni helyzete, mivel a mostohaapja rendkívül agresszív és lobbanékony, egyetlen apró figyelmetlenség vagy rossz szó is képes kihozni őt a sodrából, és időnként erőszakot is alkalmaz, hogy érvényesítse az akaratát. Lina a műkorcsolyázásban talál menedéket, ám az edzője keményen hajtja, és folyamatosan azt sulykolja belé, hogy hogy nem elég jó, nem elég vékony, egyszerűen nem elég. Lina folyamatosan “pengeélen táncol”, kétségbeesetten próbál megfelelni a környezetének. Egyre csökken az önbizalma és egyre jobban éhezteti magát. Amiatt, hogy úgy érzi, az otthoni állapotokról senkinek nem beszélhet, folyton egyedül érzi magát, pedig több barátja van, mint gondolná. A korcsolyapályán is több olyan embert megismer, akikben támogatásra lel, így a hosszas lejtmenet után lassanként el tud indulni valamerre a jó felé.

Amikor én magam belecsúsztam az anorexiába, hamar egyértelművé vált a számomra, hogy erről szeretnék írni, habár a történet ötlete még ezt megelőzően született. A családon belüli erőszak pedig már nagyon régóta foglalkoztat: maga a jelenség, a pszichológiája, valamint az ijesztő gyakorisága a társadalmunkban. Amikor ebben a témában akartam olvasni, azzal szembesültem, hogy ifjúsági irodalom kategóriában kevés ilyen könyvet találni. Ezen szerettem volna változtatni.

Lina nagyon nagy részben én vagyok. Igyekeztem belevinni magam az írásba, mert úgy voltam vele, ha igazán hitelesen akarom bemutatni, min megy keresztül valaki, aki ezzel a betegséggel küzd, akkor le kell írnom egy olyan ember gondolatait, aki ezzel a betegséggel küzd – vagyis a saját gondolataimat. Bármilyen ijesztő volt is a megnyílás (és ijesztő még mindig egy kicsit), nem bántam meg ezt a döntést. Úgy gondolom, a teljes őszinteség hiányában ez a könyv nem lehetne olyan, amilyen. Emellett persze több fiktív vonulat is van Lina személyiségében és életében, például a műkorcsolyázás, a mostohaapjától való félelem és a neki való behódolás, de az anorexiával kapcsolatos részek a regényben túlnyomó többségben személyes élményeken alapulnak.

Nagyon izgultam, és pontosan emiatt: azáltal, hogy felvállaltam, a történet egy jelentős része személyes élményeken, tapasztalatokon alapul, olyasmit osztottam meg magamról, amit az ismerőseim közül sem mindenki tudott. A betegségben való érintettségem olyan dolog volt, amiről a könyv megjelenése előtt szinte senkivel nem beszéltem, mert nem akartam, hogy tudják, min mentem keresztül. Viszont amikor hivatalossá vált, hogy kiadásra kerül a Vékony jégen, eldöntöttem, hogy felvállalom a személyes érintettségemet. Ettől még ugyanúgy volt bennem egy nagy adag félelem a fogadtatástól, és attól, hogy sebezhetővé válok, de mindez háttérbe szorult amellett, hogy segíteni akartam a hasonló helyzetben lévőknek: azoknak, akik még mindig küzdenek az anorexiával, vagy éppen hogy csak kezdik észrevenni magukon annak a jeleit, hogy valami nincs rendben. Úgy éreztem, hogy ha akár csak egy embernek is biztatást jelent az, hogy felvállalom a történet ezen részét, és megmutatom, hogy ugyan hosszú a gyógyulásig vezető út, de megéri elindulni rajta, akkor én már boldog vagyok.

A betegségem időszakában hajlamos voltam azt gondolni, hogy egyedül vagyok minden problémámmal, és senki nem ért meg, de utólag visszagondolva az egész családom ott állt mellettem, és próbált segíteni. Csak nem tudták, hogyan, mert mindenből kizártam őket. Ezért ez a mondat mindig arra fog emlékeztetni, hogy ha hajlandó lettem volna valamivel jobban nyitni a környezetem felé, még több támogatásra találtam volna.

Őszinte, személyes, és kell hozzá egy nagy levegő.

Mivel a regény előtt nem voltak olvasóim, ezért a válasz igen. :) Viccet félretéve, többen is írtak már nekem a Vékony jégen megjelenése óta: fiatal lányok, akik hasonló problémával küzdenek, mint a regény főhőse, valamint nők és anyukák, akik tanácsért fordulnak hozzám, mert az egyik családtagjukon anorexia jelei mutatkoznak. Nagyon megtisztelve érzem magam, amiért megbíznak bennem annyira, hogy megosztják velem a saját, személyes történetüket, és mindig igyekszem a tapasztalataimnak és a tudásszintemnek megfelelő legjobb tanácsot adni nekik.

Őszintén úgy érzem, hogy sikerült, és emiatt vagyok a legbüszkébb. A könyv fantasztikus értékeléseket kapott, mind az olvasók, mind pedig szakemberek részéről. Pszichológusok is elismerő véleménnyel vannak róla, és ajánlják a betegeiknek, úgyhogy a visszajelzések alapján összességében szerintem elmondható, hogy elértem a célt, amit a segítségnyújtással kitűztem magam elé.

Igen, abszolút így gondolom, és ezért is örülök nagyon annak, hogy léteznek ilyen könyvek. Én is tapasztaltam ezt a Vékony jégen kapcsán: számomra az egyik legmeghatóbb olvasói visszajelzés az volt, amikor valaki azt írta nekem: „a regény olvasásakor olyan megnyugtató érzésem volt, mintha szavakba öntenéd a gondolataimat; mintha a könyv egy közös titokról beszélne hozzám”.

Rengeteg mindent. Olyan olvasói visszajelzéseket, amik azóta a legnagyobb motiváló erőként hatnak rám írás közben. Élményeket, úgymint közös munka a szerkesztőmmel, első könyvbemutató, interjúfelkérés, tévés reggeli műsorba való meghívás, és még sorolhatnám a hihetetlenebbnél hihetetlenebb pillanatokat, amikben a Vékony jégen megjelenése óta volt részem. Ezen kívül az elmúlt időszak megerősített abban, hogy az írás az én utam, és már önmagában ezért a felismerésért végtelenül hálás vagyok a könyvnek.

Kedvenc írónőm, és egyben példaképem is Colleen Hoover, akinek a stílusába egyszerűen szerelmes vagyok; az ő könyveiben húztam alá először olyan mondatokat, amik nagyon megragadtak, és befészkelték magukat a gondolataim közé, holott korábban soha nem mertem volna ceruzával közelíteni egy könyvhöz. A legjobban azt szeretem az írásaiban, hogy mindig van egy mély, kicsit talán pszichológiai vonulatuk. A legnagyobb kedvenc könyvem tőle a Minden tökéletesed, ami egy hosszú ideje tartó házasság történetét mutatja be, és azt, hogy egyes problémák, például sikertelen teherbe esési kísérletek sorozata, hogyan vernek éket két ember közé, lassan elválasztva őket egymástól. Nagyon tetszett az, hogy a múlt történéseit leíró fejezetek váltogatták egymást a jelen állapotát bemutató részekkel, így lassan összeállt a teljes kép, és láthatóvá vált annak az íve, hogy egy egykori szenvedélyes szerelemből milyen események és a házasságot ért csapások vezettek a jelenbeli fásultság és lemondás állapotához. Nagyon szép és megható könyv az igaz szerelemről, amit nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek, aki szereti a mély olvasmányokat.

Rengeteg regényötlet kavarog a fejemben, egyelőre csak vázlataim vannak, de a tervem az, hogy a jövőben ezeket is könyv formába öntöm. Nagyon érdekel a pszichológia, könyvekben is inkább a mélyebb témájúakat kedvelem, ezért törekszem rá, hogy valamilyen pszichológiai vonulatot megjelenítsek az írásaimban is. Mivel a Vékony jégen megjelenéséig, de legalábbis az aktív írás ideje alatt szinte senkinek nem meséltem a történetről, amíg el nem készültem vele, most sem szeretnék többet elárulni arról, ami a jövőben várható. Az biztos, hogy folytatom az írást, mert ez az egyik legfontosabb és legalapvetőbb része a személyiségemnek. A többi meg majd alakul. :)