Már húsz könyvem lenne? :D Egy ideje azért nem számolom - nem azért, mert olyan sok lenne -, mert van, amit többször is kiadtak, meg van, ami már több formátumban is elérhető, más kiadónál is megtalálható...

A történet „nagyon eleje” tinédzser koromban kezdődött, aztán később pár évig folytatódott egy másik szinten. Tetszett, hogy a sok könyv, ami otthon a polcon volt, sosem tudott porosodni, mert a családunk  minden tagja mindig olvasott belőlük. S jó volt nézni, hogy egy szerző mekkora fantáziával és erővel képes az olvasókat oldalakon át elvarázsolni.

Én azt mondom, két hullámban kezdtem el úgy írni, amit aztán már publikáltam is: az elsőnél volt egy álmom, és mivel az akkori rendszer nem engedte megvalósítani, megírtam kisregényként. Ez volt az első kötetem. Aztán sokáig semmi, majd - s itt nem tudom az igazi okot, csak egyszerűen azt éreztem írnom kell - a 2010-es transzplantációm után annyira megdöbbentett, hogy minden álmomra emlékszem az altatások alatti időkből, hogy ezeket le kellett írnom. Utána pedig  mintha kieresztették volna a dzsinnt a palackból... 

Szívesen írok arról, ami velem történik az életemben, már ha az arra méltó. S szívesen írok történelmi jellegű fantasy zsánerben is. De az igazi válaszom erre a kérdésre, hogy mindig az a kedvencem, amiben írhatok éppen. Mert azt élvezem, abban élek igazán. Ott kutatok, ahhoz olvasok és zenét hallgatok, tehát szó szerint akkor az az életem része.

Most egy látó szerintem arra (is) gondol, hogy miképp írom meg a kéziratot, vagy hogyan választom ki mondjuk a borítót...

Nos, kis túlzással, de szerintem ugyanúgy írok, mint más szerző. Elképzelem - utánajárok, kutatok, stb -, majd fogom a klaviatúrát és írok. Megtanultam kezelni vakon a számítógépet, tudok tízujjasan és vakon gépelni, s a számítógép pedig egy program segítségével kimondja amit írok, és vissza is olvassa. Talán mivel én hallom és nem látom, sokszor több hibát észre is veszek, mint akit a szeme visz. :D

De az írás és a szerkesztés így megy. A borítót mindig arra bízom, akivel készíttetem. Ez az ő műve, s ha egy-egy dolgot meg is beszélünk, mert mondjuk szeretném, ha ott lenne, akkor is teljesen szabad kezet adok. Aztán ő leírja mit készített, elképzelem, meg meg is mutatom a feleségemnek, de nem szokott hiba lenni. Így készül a borító.

( Erről van cikk a weboldalamon, érdemes elolvasni, mert az a hölgy írta, aki készíti a borítóim. ) 

Ha készen van a kézirat, a borító, akkor pedig egyszerűen  elküldöm egy nyomdának, megtárgyaljuk a részleteket és innen is láthatod: minden olyan, mint bárkinél.

Ha pedig kiadóval tárgyalnék, ott ugyanígy. Lelevelezzük amit kell, megkötjük a szerződést és hadd szóljon!

Tehát  ugyanazon nehézségeket  oldom meg, amiket egy látó, csak talán a módszerek nem mindegyike ugyanaz. Ám, ha bárki kíváncsi  az igen apróbb dolgokra, én mindig mondom: Írjon bátran, őszinte leszek és elmesélem amire kíváncsi. :D

Azt gondolom, hogy nincs olyan szerző, akinek ne lenne ez fontos. Hiszen nem magunknak írunk, ugye? :D

Ha egy olvasónak tetszik egy írásom, az már  jó érzés. Ha egynek nem, az is jó érzés. Mert nekik írok...

Abban az esetben, ha egy szerzőtárs, vagy még inkább egy olyan író ad véleményt, aki ugye maga is publikál, ugyanúgy igyekszem odafigyelni rá, mint másra is. Mindegy, hogy pozitív, vagy negatív amit kapok. Mert mindből tanulhatok.

Amikor életem első olyan „véleményét” kaptam egy kortárs, de elismert, ”nagy” szerzőtől, az olyan furcsa volt. Nem megismételhetetlen öröm, hanem inkább hitetlenkedés. 

„ Igen? Én rólam mondta ezt? „

De utólag kinevetem magam, hiszen miért kételkednék valakiben, aki sokat, sokkal többet rakott le már erre az asztalra, mint én, és neve is van itt? Utólag igen, jó érzés.

De ettől függetlenül sosem állok le a tanulással, egy elismerés után is mindig lesz mit elsajátítanom, javítanom  és fogok még okulni, hogy még jobb lehessek...

Ami pedig a díjakat illeti, ha hozzáértők úgy látják, hogy elismerik amit írok, az mindenképp visszaigazolás és ösztökél további írásra.

A negyediknek megírt könyvem egy történelmi jellegű fantasy volt. Előtte is inkább valahogy azt tapasztaltam, hogy az idegen nevű írók, szerzők könyveit ezen a területen jobban megnézik. Ezért döntöttem aztán amellett, ha ilyen, vagy  csak egyszerűen fantasy zsánerben vágok, azt ezen a néven publikálom majd.

Á ma név mégis magyar és nem angol, mint sokan hiszik.  A betűk mögött magyar, sőt az én nevem is szerepel: J, mint Jenei, A, mint András, A, mint Attila ( ezt édesapám  harmadik neve tiszteletére vettem itt fel) , s a Donath. Ez utóbbi pedig több okból lett: egyrészt , mert volt a középkorban egy Donatius nevű grammatikus, másrészt olyan nevet kerestem, amiben ott van a „Don” szó...

A szerzői nevemet leginkább a fantasy könyveknél, míg a többinél a saját nevem  szeretem használni.

Én úgy gondolom, hogy az őszinteség, a realitás és a szabadság. De az a fontos, hogy ezeken túl még mit  fedez fel maga az olvasó, mit érez a sajátjának. Ha ő épp egy negyedik , vagy huszadik dolgot  vehet ki egy könyvemből, vagy egy írásomból, akkor természetesen az van beleírva.

Mindenből, de komolyan.:D

Néha elég egy kósza gondolat, máskor elég egy szél, vagy esőcsöpögés, madárcsicsergés, szúnyogzaj. Időnként egy film, vagy egy jó könyv, de egy hangulat, egy életbeli történés is képes ihletet adni. Aztán nem utolsósorban a jó zenék, de volt már példa arra, hogy egy rockopera indított el egy úton.

Fontos az adott hangulat, a fizikai és lelki  pihentség és az adott környezet, az adott hatások, melyek érnek.

Azt, ami benne van. Ha el akarunk érni egy célt, azt azért fogjuk tudni elérni, mert mi akarjuk és nem azért, mert elvárják tőlünk. Ha erre rájövünk, az már a fele az útnak...

Ha valaki elolvas, az már jó érzés. Ha valaki ki tud kapcsolni azáltal, amit írok, az megint csak jó érzés. De az is, ha képes vagyok indulatokat  elérni az olvasóban, mert akkor magának érezte a könyvet, tehát valahol és valamivel megszólítottam benne őt. Még akkor is, ha vitázna velem, hiszen akkor másképp gondolja, azt meg ugye a legjobb kibeszélni és megvitatni.  Mindegy, hogy örült, tetszett neki, vagy dühös volt. Öröm, ha mesélhetek, s öröm, ha a visszajelzésben nemcsak azt kapom: „Tetszett.” vagy „ Ez nem jött be.”. Mert ha meg is mondják amit írtak, tudni fogom hogyan máskor. Már ha kell, ha úgy érzem, hogy másképp legyen...  

Az írás pedig azt jelenti, hogy adhatok másnak. Magamból mindig egy kicsit... Azt jelenti, hogy taníthatok valamit, segíthetek, ha épp az kell. Másrészt pedig pihenést, kikapcsolódást, feladatot ad nekem a munka mellett, ez pedig számomra úgy lehet jó, hogy másnak is az... 

Erre csak hosszan lehet válaszolni, megpróbálok azért  röviden.

Ma a mai könyvpiac - már ettől a kifejezéstől is  rosszul vagyok - nem jó, szerintem túl szabadra lett engedve. Számtalan szerző, próbálkozó van és számtalan kiadó, meg kiadónak magát tituláló csapat.  S ott vannak még a nagyok...

Ez egyrészt akár lehetne jó is, hiszen biztos nagy az igény, hát akkor miért ne teljesítse a sok lelkes ember? De igen. Viszont minél többen vagyunk benne ebben az óriási „viharban” , azt érzem, hogy nagyon felhígítjuk, s elveszik a minőség...

Sokan dolgoznak, sokan alkotnak és sokan olvasnak is most. De manapság bárki írhat, ez nem baj; bárki kiadhat, ez már nem tetszik; bárki javíthat és szerkeszthet, és ez sem biztos, hogy jó. Emellett  sajnos a minőségellenőrzés mintha nem létezne. Hozzáértés nélkül  jönnek-mennek a könyvek, s a véleményformálók is egymást túllicitálva adnak jó, vagy rossz kritikát. S itt sajnos ők maguk sem tudják, hogy ők nem kritikát, hanem egyszerű véleményt adnak, mert a kritika az tudomány. De mindenki lelkes, ha pedig bárki visszakérdez, azonnal támad...

Magam ellen is beszélek, de szerintem feleennyi kiadvány talán jobb  lenne, s többet kéne tanulni - már a megtanulható részéről beszélek - az irodalomról, az alkotásról is. 

Természetesen akinek nem inge, ne vegye magára, de amikor egy boltban három könyvből kettő tele van hibával, szétesik a könyv a gerincnél, a szerzője előtte sehol nem volt, és mégis ott virít a kötet egy neves író mellett, az elgondolkoztat...

Ennek ellenére én mindenkit bíztatok, mert hiszem, hogy lesz  megtisztulás. S aki esetleg kiesik, az sem vész el, csak előtte jobban  felkészülhet majd, mint most...

Elengedhetetlen mindkettő. Az előbbi nélkül ma egy kortárs - hacsak nincs mögötte nagy kiadó, egy egész brand, vagy egy talicska pénz -, csak akkor látszik, ha tesz érte.  Ma már sok tér, sok platform ad lehetőséget a marketingre, s ehhez szerintem sok minden meg is van az interneten. (Ez segít, de sajnos  a marketing is egy szakma, ezt sem lehet fejetlenül jól csinálni, s tapasztalom, hogy hozzáértés nélkül vagy nem ér sokat, vagy félrevezet, de időnként még káros is az irodalom- s más művészetek között is sok mindenkire.) Akinek meg pénze, tehetsége és kapcsolatai vannak, no meg esetleg jó olvasótábora, használja őket, mert így ismerik meg, találják meg amit írt. 

Sajnos kifejezetten olyan ügynökök, mint máshol nincsenek itthon, tehát senki ne akarjon olyat, hogy egy ember rohangál az ő kötetével országszerte, és aztán neki, mint szerzőnek csak be kell ülni egy autóba és dedikálni, meg  nyilatkozni kell.  Itthon ez nincs. Önmagunkat kell  eladni - remélem az emberek tudják, hogy mi az a határ, amit nem kéne átlépni...-, s élni amivel lehet és ami még elfogadható. ( Tudom, hogy itt önmagamnak is ellent mondok, mert fent írtam, hogy ehhez is érteni kell, de mivel sajnos másképp nem működhetünk, próbálunk magunk boldogulni. Csak a szint nem mindegy...) Ha pedig kell és lehet, bizony kell bele is fordítani anyagiakat, mert ingyen kevesebb a lehetőség. De legyünk tisztában azzal, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mi a célunk.

Az olvasókkal pedig legyen kapcsolatunk. Ne zárkózzunk az elefántcsont tornyunkba, de hiszem, hogy itt is a középút a lényeg. Egy olvasót nem az érdekel, hogy milyen... cipőt vettem fel, hanem az, hogy mit írtam, hogy írtam, mikor olvashatja, miből jött az ihlet...

Mint szoktam mondani, nekem mindig az a kedvenc könyvem, amit éppen írok, amin épp dolgozom. Mert akkor abban élek, az ami foglalkoztat.

Tehát – mert látom a következő kérdésed is-, ami most a kedvencem, az a nemsokára megjelenő „Ahol fogantam...” című. :D

Előtte a Calderania - A Farkaspengék volt, utána pedig...még nem tudom. 

Aki figyel, az már tudhatja, aki nem, annak pedig itt a hír: már gőzerővel folynak a szerkesztési munkák az első történelmi regényem kéziratán. A kötet az „Ahol fogantam...” címet kapta, mert egyrészt ott játszódik, ahol gyerekkoromban éltem - Csajág -, másrészt pedig... majd a könyvből kiderül. :D

A szülőfalum  egyik legendáját dolgoztam fel, bízom benne, hogy sikerül majd úgy átadnom az olvasóknak, hogy közben jóval többet tudjanak majd róla, mint most aki meghallja a település nevét. 

Ez  sok munkával, kutatással és olvasással járt, de nagyon élveztem. A történet egyik része az XVI. században játszódik Magyarországon a török hódoltság területén, a másik pedig innen távol. S egyben valamikor 2003 körül. Tehát lesz benne bőven török, magyar és kaland, meg talán hazaszeretet, kitartás, csipetnyi romantika is.

Még tervezik a borítót, még van vele munka, de azt szeretném, ha tavasszal megjelenhetne.

Emellett egy alkotócsoportban - Nyuszi-nyugger szövetség íróknak - egy újabb antológián dolgozunk, remélem ez is hamarosan kijöhet.

Ami pedig a jövőt illeti, vannak tervek, gondolatok, de még nem érett össze az egész, hogy elkezdjem. Most még olvasok, kutatgatok a lendülethez, és ígérem, ha elkezdem, jelezni fogom az oldalaimon. :D

Tehát bárki  érdeklődhet tőlem, figyelheti mikor mit csinálok s még a megjelent könyveimbe is beleolvasgathat.  Illetve vannak hang és képanyagok már a YouTube csatornámon is, érdemes oda is feliratkozni!

 Köszönöm szépen a lehetőséget, olvasásra, írásra fel!