Az időtől. És a fontosságtól. Vannak szakaszok az életemben, amikor az írás kerül előtérbe, amikor minden mást félreteszek, mert muszáj írnom. Érzelmi állapottól is függ, hogy mikor merülök ebbe bele, nyilván a rövidebb műfajok, mint a versek az intenzív jelenlétet követelik meg. A regényírás már sokkal hidegebb fejet kíván és nagyon sok időt. Amiből most nagyon kevés van, hiszen az elmúlt fél évben megduplázódott a könyvtári feladataim száma az egyesületi munkával (Magyar Könyvtárosok Egyesületében betöltött tisztség miatt). Így mostanában az első helyen a könyvtárosság áll, és csak rövidebb szövegeket sikerült alkotnom.

Igazából már gyerekkoromban érdekelt az írás, novellákat írtam, később, kamaszkoromban verseket, de csak harminc éves korom körül mondtam ki magamban, hogy komolyabban akarok ezzel foglalkozni. Szerencsére az utam némi kilengés után a humán pályára vitt, elkezdtem dolgozni a gödöllői könyvtárban, így minden adott volt, hogy azt csináljam, amit a legjobban szeretek. Létrehoztam egy amatőr írókört, írástechnikai és költészeti tanfolyamokat szerveztem, melyeken magam is részt vettem, publikálni kezdtem, később oktatni, szerkeszteni. A mai napig fontos része ez a munkámnak is, a legjobban talán a diákokkal való foglalkozást élvezem.

Bármilyen klisésen is hangzik, de főként az életből. A magam és mások életéből. Néha mondogatom is a barátaimnak, hogy vigyázzanak velem, mit mesélnek el magukról, mert sose tudják, mikor látják a történetüket viszont valahol. Persze nem szoktam soha egy az egyben megírni a sztorikat, inkább csak az ihlet elindítója, hiszen az írók általában elég érzékeny radarral vannak megáldva, én például kifejezetten erősen bele tudom élni magam mások élethelyzetébe. Néha annyira meg tud viselni a másokkal esett dolog, hogy muszáj magamból kiírni. Saját élményt tudok mások szenvedéséből kreálni és ez egész kiváló lenne, ha utána nem jönnének hozzám az ismerősök és szörnyülködnének, hogy úristen, mi történt veled? De viccet félretéve, az élet számtalan ötletet kínál, néha persze túlontúl fordulatos dolgokat is, amelyeken finomítani kell. Ezen kívül persze számomra nagyon fontos még az olvasás is, mások gondolatcsíráját tovább írni, átgörgetni magamon, más nézőpontba helyezni, ez is egy kiváló ihletforrás, számtalan versem keletkezett így, csak egy példa rá a Hajnali részecskék, melynek elindítója az a Kabai Lóri Hajnali védettség vers volt, mely természetesen Kosztolányi Hajnali részegség című versére reflektált.

És végül engem nagyon tudnak inspirálni például az irodalmi pályázatok is. Szeretem őket, hiszen megadnak egy témát, amin óhatatlanul elkezd az ember agya forogni, de még ennél is nagyobb motivációt jelent a határidő, hogy nem elég ábrándozni, be is kell fejezni.

Alapvetően ez egy olvasónaplónak indult, régebben szerettem az elolvasott könyvekhez szubjektív gondolatokat írni, és lassan körvonalazódott bennem az ötlet, hogy olyan regényt akarok alkotni, melyben sok másik regény alapüzenete is fel van dolgozva. Így született meg az Éhes felhő a napot, melyben az idézett szövegek nem csak egyszerűen mottók a fejezetek elején, hanem konkrétan reflektálnak a történet cselekményére. A regény szerkezete tehát előbb megvolt, mint a történet, ami szép lassan körvonalazódott, legvégül pedig a gasztroköntöst kapta magára, hogy azért legyen benne némi könnyedség is.

Szeretek úgy írni, hogy legyen tartalom, de az ne menjen az olvashatóság rovására. Ahogy egy kedves írókörös társam viccesen megfogalmazta: „A mélyebb élvezethez az kell, hogy a szöveg olajozottan lecsússzon, ez pedig síkosító nélkül nem megy.” A kifejezés egyébként a frenológiából származik, mely áltudomány összefüggést tételez fel a koponya fizikai megjelenése és az egyén szellemi képességei között. Eszerint a highbrow, vagy magas homlokú/szemöldökű emberek intelligensebbek lowbrow társaiknál. A midbrow pedig a pozitív értelemben vett középszert jelenti, irodalmi értelemben olyan regények sorolhatók ide, melyek nem a legmagasabb réteg számára íródtak, de nem is tucatszövegek. Legjobb példa erre a második regényem, a Semmiért egészen, mely egy válás történetét mutatja be olvasmányos formában, megfelelő síkosítással ellátva J, de aki mélyebbre megy, az felfedezi a párhuzamot a címadó Szabó Lőrinc verssel, aki pedig még figyelmesebb olvasó, annak feltárulkoznak az ókori görög tragédiák szereplői is.

Pontosan a midbrowság miatt érzem úgy, hogy komolyabb témákat kell feldolgoznom, vagy pedig a történeteket úgy megírnom, hogy abban legyen valamilyen csavar. A harmadik regényemet szeretem a zene regényeként aposztrofálni, hiszen a bántalmazás mellett az igazi főszereplő benne a zene, ami nem csak letölthető számok formájában, a szereplők életében jelenik meg, de maga a regény szerkezete is ennek a különleges zenei felépítésnek felel meg.

Egyszer valahol azt olvastam, hogy minden írónak megvan a maga fő motívuma, ami majd minden művében megjelenik, ilyen például Szabó Magdánál az önmagával örökké elégedetlen női főszereplő a kisebbségi érzéseivel és bizonyítási vágyaival, gondoljunk csak az Őz Eszterére, a Pilátus Izájára, vagy a Danaida Katalinjára. Ha nálam kellene mondani egy hasonló motívumot, amihez vissza-visszatérek, az talán a ki nem beszélés témaköre, az elhallgatásé lenne, mely időről-időre felüti a fejét minden szövegemben. De azt hiszem jócskán írnom kellene még ahhoz, hogy tendenciákról és visszatérő motívumokról tudjak értekezni :) .

Ahogy írtam, az idő egy nagyon fontos tényező, hiszen egy regényt tovább tart megírni, mint egy novellát, vagy egy verset. Ugyanakkor jellemző rám, hogy néha évekig forgatok magamban egy témát, és akár több műfajban megírom. A Semmiért egészen c. második regényem például eredetileg egy novella volt, aminek a megírása után azt éreztem, hogy ezt a témát fel kell még egyszer, alaposabban dolgoznom. De vannak verseim is, melyek témája megjelenik egy-egy novellámban, szóval nagy az átjárás.

Én, én és én? :)

Nem tudom, jó dolog-e, ha egy szöveg azonnal beazonosítható, nem válik-e egy író kiszámíthatóvá, unalmassá, modorossá, ha azonnal felismerhető egy-két-három ismérvéről. Vagy épp ellenkezőleg, jó az, ha egyedi stílusa van. Ezen régóta rágódom, elsősorban, mint olvasó. Általában szeretem, ha meg tudnak lepni, ugyanakkor kétségtelen, hogy sok csalódásban volt már részem, ha egy kedvenc író új regényénél például nem azt kaptam, amit vártam. Szóval elég összetett ez a kérdés, és nehezen is tudok rá válaszolni. Azt megfigyeltem magamon, hogy témaválasztásban szeretek általában kapcsolódni a tudományokhoz, a kvantumfizikát például perverz módon szeretem a verseimbe csempészni, de éppúgy jellemző például rám a káromkodás is, akár a lírai szövegekben is.

Mivel ezt én írtam, abszolút egyet kell értsek a szerző megállapításával. A magányt, a magányosságot sokan egyértelműen negatív állapotnak tekintik, pedig valójában nem az, csak nehéz elfogadni. Mindannyian magányosak vagyunk, ez az alapállapotunk, amit mások társaságával, érzelmekkel, kötelékekkel próbálunk ellensúlyozni, pedig az csak eltakarja a saját valónkat. Hántsuk le magunkról az összes társadalmi réteget, minden kapcsolatunkat, mélyedjünk el önmagunkban és akkor közelebb tudunk kerülni a világ, a teremtés, az ittlétünk megértéséhez.

Nemrég szövegműhelyként házi feladat volt megfogalmazni azt, mit is jelent az, hogy író. Álmetafizikai fejtegetésem végső következtetése az volt, hogy író az, aki annak születik. Én most sem tudnám neked pontosabban megfogalmazni, hogy mit jelent számomra az írás, mert gyakorlatilag gyerekkorom óta írok, része a személyiségemnek, az életfeltételeimhez szükséges tevékenység. Néha nehéz, néha könnyű, néha eufórikus, néha depresszív, néha kötelesség és néha életmentő.

Sajnos az évek folyamán nagyon faksznis olvasóvá váltam, nagyon nehéz egy írónak, könyvnek megnyernie. Regények tekintetében már évek óta a kortárs amerikai és skandináv szépirodalomért vagyok oda, az idei évem legjobb könyve Pasi Ilmari Jääskeläinen finn író Dombvárosi rejtekjáratok című regénye. Ez egy mágikus realizmusba oltott turisztikai forgatókönyv jellegű lmbtq fejlődésregény, mely cinematikus stílusban kétféle befejezést is kínál. Annyi minden van benne, annyira sok rétegű, hogy bár nem egy hosszú könyv, jó sokáig el lehet rajta rágódni, annak ellenére, hogy olvasmányos. A könyvről írtam egy ajánlót, itt elolvashatjátok. De mivel magyar szerzőt kértél, akkor legyen egy magyar kötet is, mégpedig kabai lóri Moaré című verseskötete. A tavaly elhunyt költő könyve több szempontból is formabontó, a versek sorrendiségét nem az oldalszámok, hanem a címkék határozzák meg, a morzejelekkel ellátott versekkel pedig egyenértékűek a szerző fotói. A kötet összes versét meg lehet hallgatni a youtube-on a szerző barátainak, pályatársainak tolmácsolásában, hálás vagyok lórinak, aki mentorom volt évekig, hogy engem is megtisztelt egy ilyen felkéréssel.

Tavasszal nekiálltam a negyedik regényemnek. A koncepció a fejemben van, de a kidolgozásra még nagyon sok idő kellene, aminek jelenleg sajnos híján vagyok. A történet egyébként egy anya-lánya kapcsolatot boncolgat, témája lesz még a gyászfeldolgozás, és ahogy eddig is jellemző volt a regényeimre, a formai megoldás most sem lesz hétköznapi, ha minden igaz egy meglepő csavarral ér majd véget.