Az első kötet megjelenésének élményeiből táplálkozva azt hittem, már tudom, mire számíthatok, de amit kaptam, az minden várakozásomat felülírta. Az, hogy már kétkötetes írónőnek mondhatom magam, az hatalmas boldogsággal és büszkeséggel tölt el. Rögös út vezetett idáig, ám innen visszanézve, ahol jelen pillanatban állok, azt mondom, megérte. Valami olyan elképesztő szeretet lengi be ezt a könyvet, s általa engem is, amiről korábban álmodni sem mertem volna. Hála és öröm tölti meg a szívem.

Igen, a kezdetek óta tudtam, hogy ez egy duológia lesz. Úgy éreztem, nem zárhatom le Juli történetét ott, ahol a Túl kevés idő véget ért, s még én magam sem voltam rá készen, hogy végleg elengedjem a karaktereim kezét. Azt hiszem, elsősorban nekem volt szükségem a folytatásra, hisz a lelkemben még tombolt a szereplők életének alakulása, így hát el kellett mesélnem, végül hogyan és miként alakult a sorsuk.

Talán egy kicsit mindkettő. Nagyon a szívemhez nőttek ezek a szereplők. Julival teljes mértékben azonosulni tudtam. Sok közös van bennünk, és azok, akik ismernek, akaratlanul is hozzá hasonlítanak, engem látnak benne. A cselekményt ugyebár én találtam ki, én irányítottam, de a karakterek fejlődése már egy teljesen más dolog. Egyes szám első személyben írok, a szereplőim bőrébe bújva általuk gondolkodom, cselekszem, látok, szeretek, szenvedek. Ennek köszönhetően nem csak ők fejlődnek, hanem általuk én magam is. Jó kis önismereti kaland az írás!

Naivan azt hittem, hogy a folytatás már menni fog, mint a karikacsapás. Ez így volt egészen addig, amíg bele nem fogtam megírni. A Túl kevés idővel magasra tettem a mércét, és attól tartottam, talán nem tudom megugrani. Hogy a második rész csak egy gyenge utánzata lesz elődjének. Aztán átlendültem e nehézségeken, és amikor a fejemben végre összeállt a történet egésze, akkor újult erővel, önbizalommal telve vetettem bele magam az írásba. Jó néhány előolvasóm szerint a Túl hosszú úttal messze felülmúltam önmagamat. Ennek oka az lehet, hogy a folytatás egy picit jobban a szívemhez nőtt, mint elődje. Ahogy a könyv szerzői előszavában is írtam, a Túl kevés idő a szívem csücske, a Túl hosszú út pedig a közepe.

Nekem nagyon nehéz volt. Hosszú hónapokat töltöttem velük, a barátaimmá, a részemmé váltak. Emlékszem, amikor ténylegesen befejeztem a kéziratot, akkor úgy két napon át egyfajta gyászos hangulat töltötte meg a szívem. El kellett fogadnom, hogy itt most egy korszak lezárult. Néhányan kérték, hogy írjak még róluk, akár a mellékszereplőkről. De azt hiszem, az ő történetük így szép és kerek, kár lenne megbolygatni. Az ember érzi, mikor kell elköszönni.

Azt hiszem, az evidens, hogy Julit nagyon közel érzem magamhoz, hisz vele, pontosabban szólva az ő bőrében töltöttem el a legtöbb időt. Ő és én kicsit eggyé váltunk, összemosódtunk. Aztán ott van a legfontosabb mellékszereplő Ria, aki Juli legjobb barátnője. Szókimondó stílusa, tiszta lelke, gyönyörű külseje és különleges egyénisége miatt sok olvasó kedvencévé vált. Talán ő a legélénkebb színfoltja e regénysorozatnak, s én magam is nagyon megszerettem. Pont emiatt is adtam neki jóval több szerepet a második részben. Arnoldot pedig azért emelném ki, mert kihívás s egyben kaland volt életre kelteni egy férfit, és épp ennek okán szerettem annyira az ő szemszögeiből írni. Izgalmas volt megpróbálkozni férfifejjel gondolkodni, férfiszemmel nézni, s férfiszívvel szeretni.

A múlt héten ünnepeltük a második gyermekünk születésnapját, és ennek kapcsán az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy az ő születésével lett kerek a mi életünk. Valami ilyesmit éreztem a Túl hosszú út befejezésekor is. Nagyszerű érzés volt, hogy a Túl kevés idő már létezett, de amikor végre hozzákapcsolódott a folytatás, így lett egész ez a történet. Akkor lettem én magam is teljesen elégedett.

Olyan nem. Inkább arra volt példa (több is), hogy olyan eseményeket, cselekményeket írtam meg, melyeket eredetileg egyáltalán nem terveztem. De aztán alkotás közben magával sodort a történet, szinte kikövetelve, hogy bizonyos dolgokról szót ejtsek. Időnként úgy éreztem, hogy a szereplők irányítanak engem, nem pedig fordítva.

Már magának a zöld színnek is hatalmas jelentősége van. Ez nem szimbólumként jelenik meg a regényben, inkább csak egy gyakori jelző, mely sok történésben kap meghatározó szerepet. A hattyú ezzel ellentétben már komoly mondanivalóval bír. Tudvalevő, hogy ez a madár az örök szerelem szimbóluma, ám emellett még jelképezi az anyaságot, a hűséget, a nyugalmat és békét, valamint azt a fogalmat, hogy menni az áramlással. Mindezek összessége erősen jellemzik a regényt, és pont emiatt esett a választásom a hattyúra. Ez a madár többször is felbukkan a könyv lapjain, ráadásul igencsak különleges formákat öltve.

Az első rész külseje számomra szerelem volt első látásra. Már akkor eldöntöttem, hogy a folytatás borítóján is ezt a vonalat szeretném követni. Egyértelműsíteni akartam, hogy ez a két könyv összetartozik, ők ketten egyek, pont, mint egy szerelmespár. Be kell vallanom, hogy a címével már egy picit gondban voltam. Itt sem akartam eltérni az elsőtől. Arra törekedtem, hogy a borítóhoz hasonlóan a cím is a könyvek összetartozását sugározza. Végül adta magát a dolog; ahogy az első résznél is tettem, egy szereplőm által elhangzott mondatát vettem alapul, s így született meg a Túl hosszú út, mint cím.

Ez így van, és egyelőre elképzelni sem tudom egyik jövőbeli regényemet sem zenék nélkül. Számtalan dalt feljegyeztem, lementettem magamnak későbbi felhasználásra. Számomra fontos, hogy egy meghatározó történésnek legyen hangja. A zene csak felerősíti e cselekmények rezgéseit, hangulatát. Amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem a zenét. Sosem tanultam hangszeren, nem jártam zeneiskolába, mert az efféle tehetség és érdeklődés minden morzsája hiányzik belőlem. Én hallgatni szeretem a zenét. Az ízlésem igen tág, aminek én kifejezetten örülök. Hangulatomhoz, illetve az adott feladataimhoz mérten választok zenét. Ritkán fordul elő, hogy teljes csend van körülöttem. Vidám zene mellett még a házimunka is gyorsabban halad. Számomra a zene a legfőbb inspiráció, és nem csak az írást tekintve.

Számomra nagyon fontosak az olvasói visszajelzések. Hisz nekik írok, és örömmel tölt el, ha a történeteim helyet kapnak a szívükben. A munkafolyamatra azonban nem voltak hatással, mégpedig azért, mert már javában benne voltam a történet sűrűjében, amikor az első rész megjelent. Ám ettől függetlenül az olvasóktól érkező szeretet-energia: a kedves szavaik, a könyve(i)mről készített fotóik, a biztatásuk az, ami nekem mindig erőt ad. Ők a bizonyosság arra, hogy bátran folytassam ezt az utat.

Ágival, az oldal megalapítójával az első könyvem kapcsán ismerkedtem meg, és azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy ez az ismeretség egy nagyon szép kapcsolattá mélyült. Üzenetváltásaink alatt kiderült, hogy sok közös van bennünk. Büszkeséggel tölt el, hogy egy kizárólag magyar szerzőket népszerűsítő oldal a nevét adta a könyvemhez, és segíti a munkásságomat. Nekem ez tényleg óriási dolog, és megtisztelve érzem magam. Az ember nem közreműködik egy olyan dologban, amiben ő maga nem hisz, ezért is örülök annyira a közös munkának, mely – ha rajtam múlik – nem itt ér véget. A Túl hosszú út csak a kezdete valaminek. Köszönöm, hogy A magyar szerzőkért oldal társamul szegődött ezen az úton.