Mindig is úgy gondoltam, hogy érdemesebb az írásaimra fordítani a figyelmet, nem annyira az életrajzi adataimra, amelyek ráadásul többféle formában is megtalálhatók a neten. Így most inkább csak olyan apróságokat osztanék meg magamról, amelyekről kevesebb szó esik, pedig számomra fontosak. Ilyen például, hogy a kedvenc virágom a nárcisz, és mostanában, amikor virágzik, rengeteg időt töltök azzal, hogy alaposan megnézzem, fényképezzem őket. Amiből következik is a második apróság: nagyon szeretek sétálni a szabadban, a természetben, vagy csak úgy az utcákon. Szükségem van a napi friss levegőre, a gondolatok szabad áramolására, és arra, hogy elfárasszam a lábamat. Harmadik apróság: emiatt néha úgy tűnik, mintha egész nap úton lennék. Szeretek beülni helyekre – kávézókba, könyvtárakba, közösségi terekbe –, ahol mások is vannak, és az ő háttérduruzsolásuk közepette írni meg olvasni. Végül is egy antropológusnál nem hátrány, ha szeret emberek között lenni... Negyedik apróság, ha már szóba kerültek a kávéházak: aktuális kedvencem a karamellszirupos-zabtejes kávé.

Csak a teljesség kedvéért: nemcsak antológiákban, hanem irodalmi folyóiratokban is publikáltam kisprózákat, két versem pedig most várja a megjelenést. A válasz a kérdésre pedig azért nehéz, mert azt se tudnám megmondani, hogy a jobb lábamat szeretem jobban, vagy a bal fülemet. Számomra az írás mint kifejezésmód és mint kommunikáció rendkívül fontos, de azt mindig az adott közlendő dönti el, hogy milyen formában érdemes megírni.

Nem emlékszem. Az biztos, hogy alsó tagozatban már nagyon szerettem a történelmi olvasmányokat, és alig vártam, hogy ötödikben elkezdhessem tanulni magát a tantárgyat is. De hogy konkrétan mi az oka, hogy a történelmet (és persze az irodalmat) nagyon szerettem és jó is voltam benne, míg a matematikát és a természettudományokat kínlódás volt tanulni? Azt hiszem, egyszerűen ezt dobta a gép.

Itt sem emlékszem a „miért”-re, csak arra, hogy eredetileg novellaként akartam feldolgozni a Martinovics-összeesküvők kivégzését Csokonai szemszögéből. Ezt 2009-ben, nem sokkal érettségi előtt kezdtem el megírni, még arra is emlékszem, hogy Vitéz és vértanúk lett volna a címe, mert akkoriban sorozatot terveztem alliteráló című kisprózákból. (Egy másik mementó ebből a korszakból A királyné és a kokárda, amelyet minden túlírtsága ellenére ma is vállalok.) A novella sosem készült el, de amikor két évvel később újra felvettem a fonalat és elkezdtem komolyabban is olvasgatni erről, rájöttem, hogy ez inkább regénytéma. Viszont így a fókusz átkerült Csokonaira, és az egyéni, oktatói, alkotói szabadság kérdései legalább akkora (sőt, így együtt pont hogy nagyobb) hangsúlyt kapnak a történetben, mint Martinovicsék meg a politikai szabadság kérdése.

Nemhogy segítség volt, hanem a mai napig úgy gondolom, hogy ez volt a kulcs ahhoz, hogy megírjam ezt a regényt. Olvastam már mindenféle regényes életrajzokat költőkről (konkrétan magáról Csokonairól is), és azt veszem észre, ezek alkotói nem tudják letenni azt a terhet, hogy ők itt valami Nagy Emberről, Csodált Klasszikusról, Követendő Példaképről írnak. Én abszolút nem ezt az utat követtem. Egy huszonegy éves hebrencs fiúról írtam, aki igencsak próbára tette a körülötte élők idegeit, és akiről akkor még senki sem tudta, hogy később mint nagy költő vonul be az (amúgy ezer meg ezer esztétikai és szociokulturális hatás által befolyásolt) irodalmi kánonba.

Szerintem én így is eléggé kiadom önmagam, ahogy huszonegy évesen is kiadtam. A Hatszemesben nem volt igazán lehetőség kifejtenem ezt, mert az az adás nem erről szólt, de az még mindig igaz, hogy nem okoz gondot kiállni az érdekeimért, kitalálni, hogy kellene mennie a dolgoknak, vagy akár belemondani valakinek az arcába, hogy mi nem tetszik. De mindeközben olyan lehetőségeket is kaptam az életben, amelyek elég drágák voltak nekem ahhoz, hogy ne akarjam őket pillanatnyi frusztrációk miatt feláldozni. Mindig a konkrét helyzettől kell függjön, hogy az a fontosabb, hogy igazam legyen-e, vagy az, hogy jól működő emberi kapcsolataim legyenek az adott közegben, úgyhogy erre nincs egyértelmű recept. Például a mai napig úgy gondolom, hogy Csokonai (nemcsak az én szereplőm, hanem a történelmi alak is) jól tette, hogy otthagyta a kollégiumot, mert abban a közösségben, azon szabályok szerint ő már nem tudott volna élni. Ahogy én is jól tettem, hogy eljöttem abból az iskolából, amelynek a gimnáziumi részlegébe felvételizvén megalázott az egyik ott ülő tanár. Azóta viszont valahogy mindig a helyemen vagyok, és támogató, elfogadó közegben mindig egyszerűbb kijönni másokkal, illetve jó munkát kiadni a kezünk alól. Illetve hogy a kérdésre is válaszoljak: Csokonai személyiségét írás közben alakítottam, így amikor leültem megírni a regényt, még nem tudhattam, hogy milyen lesz ő, illetve hogy mennyi saját élményhez kell visszanyúlnom, hogy olyan érzelmeket és indulatokat írhassak neki, amelyeket én is hitelesen át tudok érezni.

A tehetség maximum arra elég, hogy amikor az ember odaadja a szövegeit a barátainak, csillogást és csodálatot lásson a szemükben, és bezsebelhesse az ő dicséretüket. Minden más, vagyis hogy ki jut publikációs lehetőséghez, kinek lesz jó mentora, kit hívnak meg felolvasni, már inkább a belefektetett munkán és a szerencsén múlik. Vagyis ha valaki sok év után sem „futott be”, annak azt tanácsolnám, hogy engedje el a marketinget meg a médiát – de az írást ne! Ha van mondanivalója, írjon továbbra is a barátainak, mert az írás és az olvasás is annyival, de annyival több mindenről szól, mint a folyamatos népszerűséghajhászás és mások kegyeinek keresése, akár „a piac” az, akár „a szakma”... (Ezt most magamnak is mondom! )

Átgondoltság – minden szöveget hosszan érlelek, mire kiadom a kezemből. Tradicionalizmus – szeretek belenyúlni a múltnak kútjába (© Thomas Mann), régi történeteket újramesélni, és ezáltal kapcsolatot létesíteni a múlt és a jelen között. És végül a lélekbúvárkodás – nem pszichológiai értelemben (ahhoz nem értek), de olyan értelemben mindenképpen, hogy az én történeteimben nem kardozás meg csihi-puhi megy, hanem az emberek leginkább önmagukkal és a közvetlen környezetükkel kerülnek konfliktusokba. Hozzáteszem, OLVASNI kifejezetten szeretem a kalandregényeket is, de még ezekből is a XIX. századi romantikusok a kedvenceim a cizellált nyelvezetükkel, nem a mai „úgy cikázik, mintha hollywoodi filmet néznénk” könyvek. (Talán mindennek fényében tényleg nem csoda, mennyire együtt tudtam „rezegni” Csokonaival )

Van egy ezer éve halogatott történelmiregény-témám, amelyen remélhetőleg sikerül még idén dolgoznom valamennyit, de erről még nem szeretnék beszélni, hogy ezzel is motiváljam magam. A kisprózáim témáját általában az élet adja – olvasok, hallok vagy látok valamit, utánanézek, elgondolkodom rajta, meglódul az agyam, és ha minden jól alakul, meg is születik a szöveg. Aztán esetleg egy másik szöveg is, meg még egy, meg esetleg átdolgozom a legelsőt, összevonom a másodikat a sokadikkal... szóval a legtöbb témát sokáig nem engedem el.

Ezen most azért mosolygok, mert „Dugonics” azért magyarázza el itt „Csokonainak”, hogyan kell történelmi regényt írni, mert még a szövegen belül is meg kellett örökítenem azt a hatalmas fejlődést, amelyen keresztülmentem eme regény írása közben. „Kazinczy” szimbolizálta azt az embert a környezetemben, aki miatt tele voltam gátlásokkal és béklyókkal az írás terén (egyébként ugyanő kérte azt is, hogy álnevet viseljek a regény címlapján), de mire eljutottam „Dugonicsig”, már magabiztosan ki mertem mondani: jobb elsőre tökéletlen kéziratot írni, mint semmit sem. Persze szép is lenne, ha akkor huszonegy évesen megtaláltam volna az alkotás Szent Grálját – természetesen nem így történt, még ma is küzdök azzal, mit, hogyan, miért írjak, a saját hangom pedig még mindig fejlődik, és fejlődni is fog. De szerintem ezzel minden író így van, a lényeg, hogy ha kihagyásokkal, „taktikai szünetekkel” is, de folyamatosan írjunk.

Őszintén szólva jobban örülnék, ha elég lenne csak írni, és a szöveg automatikusan eljutna az olvasókhoz. A marketing, a külvilágnak eljátszott jópofizós szerep, az emberek belemanipulálása abba, hogy vegyék meg a „termékemet”, köztudottan nem az erősségem, ami nyilvánvalóan összefügg a hatos kérdésre adott válaszommal is. A közösségi médiából is az üzenetküldő appokat szeretem legjobban, ami talán mutatja, hogy még a neten is fontosabbak számomra a kölcsönös, valós beszélgetések, mint az, hogy nagy tömegekhez szóljak látszólag haverkodva, ám valójában személytelenül.

Nagyon sok „kedvenc” könyvem van, de ha most hirtelen kell kiemelnem egyet, akkor Rakovszky Zsuzsa VS című regényét választanám. Ez is írói életrajz, egy XIX. századi valós személynek, Vay Sándornak a története, de olyan csodálatos nyelvezettel és éleslátással, olyan lényeglátó, de egyben szeretetteljes jellemformálással... Ahogy Arany János mondta a János vitézről, „sajnálom, hogy ezt nem én írtam” :D Viszont nagyon boldog vagyok, hogy több mint tíz éve olvashattam, és remélem, egyszer majd én is tudok ilyen „jót s jól” (© Kazinczy, egyszer neki is legyen igaza ) írni.

Erre már részben válaszoltam. De a fent említett regényötletemen kívül erősen foglalkoztat most a doktori projektem is, illetve egy más írókkal közösen írt történet, amelyről szintén nem beszélhetek még, de pár hónap múlva jóóóól meglátjátok