Talán a próbatétel nem is a megfelelő szó, inkább kihívásként gondolok a Szív utca megírására: a tengerentúli utazások, a közösségi összefogás sikere (ennek köszönhetően jutottam el Argentínába), a megfelelő kiadóval való találkozás. Végülis mondhatjuk, hogy ezek próbák voltak, hogy mint egy népmesében a család legkisebb lányaként elindultam világot látni, és útközben mindenféle „akadállyal” találkoztam, amiket sikerült leküzdenem. És az út végén a Szív utca várt.

Hosszú ideje érleltem magamban egy olyan családnak a történetét, ahol generációk óta csak nők élnek, igazi túlélők, csak magukra számíthatnak, hiányoznak mellőlük a férfiak, és évtizedek óta adják tovább a nehéz sorsot, meg sem kérdőjelezik, hogy vajon a saját életüket élik-e, míg egy nap elérkezik az idő, amikor az egyik lány az „asztalra csap”, és azt mondja, elég.

Az elmúlt 14 hónapban újradefiniáltam a siker szó jelentését. Sokféle nézőpontból közelíthetem meg a sikert, nézhetem az eladott példányok számát, ami tényleg még a kiadó számára is hihetetlen, hogy elsőkötetes, ismeretlen szerzőként a negyedik kiadás kerül a napokban a boltokba, nézhetem a szakmai elismerések oldaláról vagy az olvasók reakcióit, de talán a legfontosabb, hogy a könyv megírásával nemcsak én lettem több, hanem sokaknak adhattam valami fontosat, hogy kihangosítottam azoknak a hangját, akik nem tudják pontosan, hogy mi történik a családjukban, de ahogy elolvasssák a Szív utcát, azt tudják mondani, igen, ezt ismerem, nálunk is ez van. Nagy ereje van annak, amikor úgy érezzük egy könyv elolvasása után, hogy nem vagyunk egyedül.

Az elmúlt évben voltak mérföldkövek a könyv életében, és itt szeretném hangsúlyozni, hogy egy könyv élete több évet ölel fel. A négy kiadáson kívül, ami még fontos, hogy leszerződtem a spanyol fordításra, illetve nemrég kezdték el németre fordítani a szöveget. Azt, hogy hol helyezkedik el az irodalomban a regény nem tisztem eldönteni, inkább meghagyom az utókornak. 

Ha röviden válaszolnék, akkor csak ennyit mondok: „Bovaryné én vagyok”. 

A hosszabb válasz pedig, hogy minden figurát, karaktert én alkottam meg, belőlem vannak, a részeim. Az, hogy vannak hasonlóságok, egyezések akár külsőben, akár élethelyzetben vagy helyszínekben, csupán arról szól, hogy mint egy szivacs létezem, mindent magamba szívok a környezetemből, ezt folyatom át, és ebből írok meg egy történetet. Nehéz ezt elképzelni főleg azoknak, akik ismernek valahonnan, és rögtön arra gondolnak, hogy minden, amit olvasnak, az velem történt, rólam szól. De már régóta tudom, hogy nem minden rólam szól. (nevet).

Ez az egyik leggyakoribb idézet, amit az olvasók kiemelnek. Az én mottóm, már ha van ilyen, akkor az a nyitómondat: „Az én történetemből hiányoznak a férfiak.”

Rátaláltam a hangomra. Az írás által megérkeztem a saját életembe, ráleltem arra az útra, ami bár nem egyszerű, de az enyém.

Igazi megfigyelő vagyok, a szónak a pozitív értelmében. Bárhol vagyok, vonaton, villamoson, vásárlás közben, vagy csak sétálok az utcán, figyelem az embereket, hallgatom, ahogy beszélgetnek, vagy a mozdulataikat nézem, elképzelem milyen életük lehet, mit éreznek egymás iránt, van, hogy egy-egy mondat vagy pillanat megragad bennem, jegyzetelek, ezek mind kiindulópontjai lehetnek egy történetnek. Olyasmi mint a fotózás, csak én nem képet készítek, hanem írok.

Elég keservesen. Azt tapasztalom, hogy a magyar ember író ember. Sokaknak van, esetleg lesz egy sztorija, amit szeretne könyv formájában viszontlátni. Rengeteg az ötlet, a szerző, viszont nagyon nehéz „betörni” a könyvpiacra, feltűnni, kitűnni a sok könyv közül. Az írás időigényes munka, viszont nem kifizetődő, szóval nehéz kenyérkeresési forma.

Manapság elengedhetetlen, hogy egy könyvnek legyen jó marketingje, amibe beletartozik az olvasókkal való kapcsolattartás is. Egy könyvet nem lehet csöndben, pult alatt eladni, legalábbis több ezer példányt semmiképp. Szerencsés esetben a kiadó intézi a marketing nagy részét, és az írónak marad ideje az írásra. 

Igyekszem egyfajta egyensúlyt teremteni a kommunikációban: a fontosabb dolgokról posztolok az írói oldalamon, örömmel megyek író-olvasó találkozókra, de nem a közösségi oldalakon élem az életem. Ez csak egy szükséges eszköz, amit próbálok ésszerűen használni.

A futáshoz hasonlítanám. Az írás olyan szabadságot jelent, amit futás közben érzek, amikor azt teszem, olyan tempóban, olyan hosszú ideig, ami nekem jó. Az írás magányos tevékenység, és én ritkán vagyok egyedül, ezért nagyon értékesnek tartom azt az időt, amit az írásnak szentelhetek. 

Kapásból Paul Auster Mr. Vertigo című könyve jut eszembe. Egy mester-tanítványa viszonyról szól, miközben a háttérben Amerika történelme bontakozik ki az olvasók előtt. Az 1920-as években indul a történet, egy férfi, Yehudi Mester összeszed egy koszos utcakölyköt, és megtanítja repülni.

„Az embernek meg kell tanulnia, hogy megszűnjön önmaga lenni. Itt kezdődik az egész, és minden ebből következik. Hagyni kell, hogy elpárologjunk. Hagyni kell az izmainkat elernyedni, addig kell lélegezni, amíg nem érezzük, hogy árad ki belőlünk a lélek, aztán becsukni a szemünket. Így kell ezt csinálni. A testeden belüli üresség könnyebbé válik, mint körülötted a levegő. Lassacskán a semminél is kevesebbet kezdesz nyomni. Becsukod a szemedet; széttárod a karodat; hagyod, hogy elpárologjál. És aztán apránként felemelkedsz a földről. 
Így.”

 Auster világa zseniálisan mutatja be a fiú, Walt felnőtté válását, a mester, mint apafigura jelenlétét, kettejük kapcsolatának dinamikáját, ami egyszerre szívbe markoló és gyötrelmesen fájdalmas is. 

„Amíg az embernek hiányzik valami, szüntelenül vágyakozik iránta. Ha csak azt az egyet megkapnám, mondjuk magunknak, minden problémám megoldódna. De ha megkapjuk, ha a kezünkbe nyomják vágyaink tárgyát, lassan elveszti varázsát. Más hiányérzetek tolakodnak elő, más vágyak jelentkeznek, és apránként rájövünk, hogy ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk.”

Még tavaly áprilisban kezdtem el dolgozni egy új regényen. Decemberben szeretném befejezni. A címe Másik Isten, és egy nőről szól, az apjához, férfiakhoz fűződő viszonyáról és arról, hogy valójában „mindenki másképp egyforma”.