Egy Budapest környéki városban élek a családommal. Férjnél vagyok, két már nagykorú gyermek büszke édesanyja. A kisebbik lányom most végzős az ELTE matematika mesterszakon, a nagyobbik pedig a doktori disszertációjának megvédésére készül a lengyel irodalom és nyelvtan területén. Végzettségemet tekintve okleveles üzemgazdász vagyok, világéletemben a bankszakma különböző területein tevékenykedtem, jelenleg is egy bankban dolgozom tanácsadóként. Mindig elérzékenyülök, ha valaki írónőnek szólít, mert a mai napig nem szoktam meg, hogy van egy másik „életem” is, de rendkívül jól esik, ez tény.

Idestova nyolc éve, hogy egy csendes augusztusi vasárnap egyedül voltam otthon és egyszer csak nekikezdtem az első történetnek, ami már régóta ott motoszkált a fejemben, de, őszintén szólva sokáig eszembe sem jutott, hogy tulajdonképpen le is lehetne írni. Már nem emlékszem hogyan, de végül egy egész könyv kerekedett azokból az első tétova sorokból. Az első negyven-ötven oldal maga volt a kínszenvedés, mert minden, amit leírtam sután hangzott, számtalanszor átfogalmaztam és még mindig nem találtam jónak. Aztán valahogy egy idő után kezdett könnyebben menni az írás, a mondatok simábban formálódtak, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy el kezdtem élvezni ezt az egészet. Ekkor persze még nem láttam meg olyan hibákat, amiket ma már – egy kiváló szerkesztővel a hátam mögött – én is észreveszek, illetve tudatosan kerülök. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a negyedik regény kéziratából már szinte semmit nem kellett kihúzni, szinte semmit nem kellett benne átírni. Ez volt kezdetben a legnagyobb hibám, a felesleges, a történethez semmit hozzá nem adó locsogás…

Annak idején – mikor több évi sikertelen próbálkozás után végre a kezemben tarthattam első regényemet – határtalan boldogságomban és legalább ilyen mértékű naivitásomban eszembe sem jutott, hogy esetleg folytatni is lehetne. A kiadó azonban a könyv sikerén felbuzdulva kitalálta, hogy ebből a történetből bizony trilógiát kéne kerekíteni. Az első sokk elmúltával a második résszel még csak-csak elboldogultam, lévén az első könyv – a visszajelzések alapján – sokak bosszúságára úgy ért véget, hogy szinte kínálta magát a folytatás, de a harmadik rész megizzasztott rendesen, mert mégis meddig lehet húzni-nyújtani egy romantikus kamasz történetet, hogy az ne fulladjon bele egy idő után a szerelem langyosodó tengerébe? Így a harmadik részbe némi krimiszálat is csempésztem, így született meg a trilógia utolsó részeként egy romantikus és krimi ötvözet még mindig a kamaszok szemüvegén keresztül elmesélve.

Spoilerezés nélkül nehezem tudnám elmesélni, hogy a pánikbetegség miért került bele a történetbe, így inkább nem teszem, de azt elárulom, hogy rengeteg leírást elolvastam erről a betegségről, fórumokat böngésztem, sőt egy kineziológussal is sikerült konzultálnom. Egy alkalommal pedig, egy gyógyszer mellékhatásaként magam is megtapasztalhattam ezt a rendkívül ijesztő tüneteket produkáló betegséget, így az akut gyógymódot mondhatni magamon is tesztelhettem. A „hosszútávú” kezelésről is rengeteg információt tudtam szerezni, így bízom benne, hogy mind a tüneteket, mind a kiváltó okokat, mind a gyógyítás mikéntjét sikerült hitelesen ábrázolnom és rávilágítani, hogy a gyógyításban milyen óriási szerepe van a kiváltó okok felderítésének. A kutatásaim során döbbenten tapasztaltam, hogy milyen sok fiatal küzd napjainkban ezzel a betegséggel, ezért roppant fontosnak tartom mindezekről őszintén beszélni és tudatosítani mindenkiben, hogy igenis segítséget kell kérni.

Az őszinteséget nagyon fontosnak tartom. Mindig úgy véltem, hogy az értelmetlen tiltás, a titkolózás, a tabuk pont az ellenkező hatást érik el. Dacot, ellenkezést és rosszabb esetben hazugságot gerjesztenek. A gyerekeimet is ebben a szellemben próbáltam nevelni, hiszen ha megbíznak bennem, akkor a problémáikkal engem fognak megkeresni, mert tudják, hogy minden körülmények között számíthatnak rám, még akkor is, ha adott esetben ők voltak a hibásak egy szituációban. A munkahelyemen főnökként is mindig arra bíztattam a kollégáimat, hogy bárki bátran jöjjön be hozzám, az ajtóm mindig nyitva állt, mert ha hibáztak is, ha bármekkora is volt a probléma, az volt a lényeg, hogy megértsék, együtt minden helyzetben meg tudjuk találni a kiutat a legnagyobb kátyúból is.

Igen, teljesen tudatosan választottam ezt a célközönséget és egyelőre nem is áll szándékomban változtatni ezen. Imádok fiatalokról fiataloknak írni, és az sem elhanyagolható szempont az én koromban, hogy lélekben engem is fiatalon tart. Írás közben újra élem a saját kamaszkoromat és sok olyasmit csempészek a történetekbe, amik annak idején az én életemből – ilyen-olyan okok miatt – kimaradtak. Olyan ez, mint egy furcsa virtuális bakancslista…

Nagyon szeretem a fiatalokat, roppantul érdekel az életük, a mindennapjaik, a viselkedésük, a nyelvezetük. Mindemellett sok-sok ifjúsági könyvet olvasok, próbálok lépést tartani a tempójukkal, bár ez utóbbi azért nem mindig könnyű. Sőt talán nehezebb, mint megírni egy egész regényt…

A kisebbik kislányom akkor volt tizennégy éves, amikor az első ifjúsági regényemet írtam, a kamaszkor kellős közepén jártunk, így első kézből kaptam minden tapasztalatot, talán ezért is valahogy fel sem merült, hogy mást is írhatnék! Azóta a kislányom kinőtt a kamaszkorból, de én – úgy tűnik - még mindig nem… J

Egyértelműen a kikapcsolódást. A mai napig úgy tekintek rá, hogy nekem ez a hobbim, amikor írok akkor egy másik világban élek, ott vagyok láthatatlanul a szereplőkkel, átélem velük a kalandjaikat, a mondataikban a saját véleményem formálódik meg. Az első könyvem megjelenése előtt a legnagyobb vágyam az volt, hogy fizikailag a kezemben tarthassam a saját regényemet, egyáltalán nem láttam ennél tovább. Ma már tudom, hogy jóval nagyobb örömöt jelentenek az olvasóim, az ő visszajelzéseik, a lelkes hangvételű személyes kis üzenetek. Elárulom, amikor megakadok az írásban, elő szoktam venni ezeket, beleolvasgatok, végignézem a dedikálásokon, könyvbemutatón készült képeket, és ezektől rendre új erőre kapok.

Nálam Kertész Erzsébetet az első helyről még senki nem tudta letaszítani hosszú-hosszú évek óta. Az ő regényeiben mindig is lenyűgözött a tiszta és világos cselekményvezetés, a terjengős, túlírt mondatoktól mentes, ugyanakkor mégis választékos stílus. Ezekből valószínűleg tanulhattam valamit, mivel írásaimban én is a könnyen érthető stílust és a pontosan követhető, de az érdeklődést lehetőleg az utolsó oldalig fenntartó cselekmény leírásra törekszem. Mindemellett óriási Agatha Christie rajongó vagyok, ő az egyetlen krimi-szerző számomra, aki úgy tudott írni, hogy akár tizedszerre is ugyanolyan élvezettel olvasom a regényeit. Egyszerűen olyan szinten zseniális író, hogy vele kapcsolatban kizárólag a mérhetetlen tisztelet és csodálat jut csak eszembe.

A romantika, a humor és a váratlan csavarok egészen biztosan, de ez nem egy fontossági sorrend. Olvasni is azokat a könyveket szeretem, amikben legalább egy csipetnyi romantika fűszerezi a történetet, így az írásaimban is mindig jelen van. Az ifjúsági regényekből nem hiányozhat a humor sem, akár vicces jelenetek, akár csattanós, csipkelődős, cikizős párbeszédek formájában. A váratlan fordulatok pedig tempósan viszik előre a cselekményt, hiszen egy-egy „derült égből” esemény után az olvasó remélhetőleg türelmetlenül akarja tudni, hogy akkor most hogyan tovább. Mindig is az volt a célom, hogy egy-egy fejezet után, ha le kell tennie a könyvet, ezt nehéz szívvel tegye meg, aki épp olvassa. Azt hogy ez például a Légből kapott szerelem esetében remélhetőleg sikerült, az egyik kedves olvasóm így fogalmazta meg: „A könyv olvasását egy fizika témazáró bánta, de még így is azt mondom, hogy megérte”.

Ez a mondat tulajdonképpen a trilógia szlogenje is lehetne. Az első könyv a „Vedd már észre!” még két botladozó kamasz egymásra találásának története. A „Még sincs vége” című második részben az élet kegyetlenül lerángatja ezt két még majdnem gyereket a szerelem rózsaszín felhőiből, próbára téve még elég gyenge lábakon álló kapcsolatukat. A harmadik, „Hidd el végre” történetben pedig tényleg felnőnek egymáshoz, és nem csak korban (itt már mindketten majdnem tizennyolc évesek), hanem ténylegesen megtanulják, mit is jelent valójában az a szó, hogy „kapcsolat”.

Talán a főszereplő lány epilógusban megfogalmazott mondataival lehetne ennek az üzenetnek a lényegét kifejezni: „Hogy mondta anyu hetekkel ezelőtt? Meg kell becsülni a másikat. Most értettem meg, milyen elképesztően hatalmas és mély érzések bújnak meg e mögött az egyszerű kis szó mögött. Keserves tapasztalatok árán tanultuk meg értékelni a másik embernek a puszta létezését. Mert a szerelem óriási égi ajándék, boldog, aki részese lehet ennek az érzésnek, de a szerelmet meg is kell őrizni, ehhez pedig a sok közül az egyik rögös út a másik emberi mivoltának megbecsülésén és elfogadásán keresztül vezet, mert akár milyen furán is hangzik, szeretni is meg kell tanulni.”

Sajnos sokkal kisebb részét, mint szeretném, de én ezt már hosszú ideje elfogadtam. Most mondhatnám, hogy a munkám miatt nem jut elég időm az írásra, de ez csak részben lenne igaz. A valóság az, hogy egy ideje rájöttem, én igazán csak este tudok írni, amikor a napközbeni munkával már kellőképpen megtelt a fejem. Például hétvégéken, ha véletlenül akad egy-egy szabad délutánom, általában képtelen vagyok rávenni magam az írásra, inkább mindig eljátszom valamivel az időt, aztán este - egy kellemes kutyasétáltatás után - nekilendülök. Egy szabályt próbálok csak következetesen betartani. Amikor benne vagyok egy nagyobb lélegzetű munkában, akkor minden nap próbálok írni, ha többet nem is, legalább egy oldalt. Ilyenkor a kis noteszem is éjjel nappal velem van. Kezdetben mindig össze vissza fecnikre irkáltam le az ötleteimet, amik például főzés közben eszembe jutottak, aztán az első könyv megjelenése után kaptam egy csinos kis jegyzetfüzetet a kislányomtól, ami mostanra hagyománnyá vált. Karácsonykor az egyik ajándékom mindig egy – a retikülben kényelmesen elférő - kis notesz.   

Létezik egy könyv, amelyik gyakorlatilag soha nem töltött még egyetlen percet sem a könyvespolcomon a többi könyv között, mert olyan helyen tartom, ahonnan egy mozdulattal elő tudom kapni, ha szükségem van rá. Ez pedig Kertész Erzsébet Vilma doktorasszony című regénye. Mérhetetlen csodálattal tekintek ennek a nagyszerű asszonynak, az első magyar orvosnőnek az erejére, a kitartására, a hivatása iránti elkötelezettségére. Ha fáradt, kimerült, csüggedt vagy szomorú vagyok, csak beleolvasok Kertész Erzsébet nagyszerű írásába és pár oldal után szinte megújulva teszem le a könyvet. Olyan ez számomra, mint valami energiaital, noha soha nem ittam még ilyesmit. És nem is tervezem, mert – noha a szöveg nagy részét már kívülről fújom - pár korty ebből a regényből és újult erővel vetem magam a munkába.

Nem csak, hogy tudom, de készen is van egy új kézirat, ami már a szerkesztőmnél van, és nagyon remélem, hogy valamikor a jövő év elején meg is lephetem vele az olvasóimat. Az eddig elmondottak alapján talán nem meglepő, hogy ismét csak ifjúsági regény lesz. A trilógia váltott szemszögben íródott, a Légből kapott szerelmet pedig egy lány meséli el. Ezúttal egy kutyaimádó fiú lesz a főszereplő, a cselekmény nagy része egy kutyamenhelyen játszódik, kiemelt szerepet kap benne az állatszeretet, az állatvédelem, de természetesen sem konfliktusokban, sem humorban, sem a romantikában nem lesz hiány.

Ezen kívül készülőben van egy regény, amit közösen álmodtunk meg egy kedves szerzőtársammal. Soha nem csináltam még ilyet, de elmondhatom, rendkívül érdekes és izgalmas így írni egy történetet.