Hát például azt, hogy ha benne vagyok egy regény írásában, akkor nagyon nehéz másfelé koncentrálnom. Ez jelenleg is így van, most fejeztem be egyet, és nagyon nehéz nem vele foglalkoznom, hiszen még előttem áll egy átírás. (Vagy kettő.)

Már gyerekkoromban történeteket találtam ki, majd amikor megtanultam írni, el is kezdtem megírni őket. De soha nem akartam „komolyabban” ezzel foglalkozni, mert féltem, hogy nem lehetek elég jó. Húszas éveim elején aztán nagyon másfelé sodort az élet, és elmaradt az életemből. Pár éve döntöttem úgy, hogy megvalósítom, hiszen ez egy régi álom, vágy – nem akartam hagyni, hogy a félelmem gátat szabjon neki.

Azóta ez a „nem vagyok elég jó” eléggé megfakult bennem. Rengeteg írástechnikát tanultam, rengeteget gyakoroltam, hogy elég jó lehessek, és már elhiszem magamról, hogy az vagyok. Ehhez persze sok köze van az olvasóimnak, a visszajelzéseiknek, a kedves szavaiknak.

Az emberek különbözőek, és persze, hogy mindenkiben máshogyan alakul ki a szerelem is, más miatt szeret. Vannak, akik teljesen eltérő személyiségek, mégis jól kiegészítik egymást, vannak, akik hasonlóak, és emiatt kezdenek vonzódni egymáshoz. Szerintem ezt a mondatot akkor írtam le, amikor arról gondolkodtam, hogy a szerelemre nincs séma, nem lehet séma.

Például a Megszállottak regényemben, a két karakter eléggé... Hát, hogy is mondjam. Érdekes személyiségek. Egyáltalán nem hétköznapiak, a vágyaik sem azok, az élethez való hozzáállásuk sem, tehát az ő szerelmük sem lehet hétköznapi, nem lehet egy sablonba beletuszkolni.

Ettől függetlenül az is szerelem, a maguk módján.

Vagy ott van a Lidérc. Rögeszmés? Igen. Megszállott? Igen. Szerelmes? A maga módján igen.

Ahhoz viszont, hogy igazán ábrázolni tudjam a szerelmét, vagy a többi karakteremét, fontos, hogy a karaktereket a teljes valójukban tudjam átadni az olvasóknak, hogy átéljék, átérezzék őket.

Sokan szeretik ezeket a történeteket. Persze a dark romance-nál folyton bele lehet futni abba, hogy van, akiknek nem tetszik, de hát nem vagyunk ugyanolyanok.

Én nem szeretem a jazz zenét, ezért nem is hallgattok jazzt, és ha véletlen valahol meghalok egy jazz számot, akkor szimplán elhagyom a helyet (megtörtént), vagy átkapcsolok.

Én minden történettől ugyanazt várom el: hogy amikor elkezdem olvasni, akkor a gyomromba beálljon egy szorító érzés, hogy ne bírjam lerakni a könyvet, faljam az oldalakat.

Ezt persze minden zsánerben másképpen lehet elérni. Klasszikusoknál, ha van egy érdekes gondolat, egy érdekes ábrázolási mód, akkor nem azt fogom nézni, hogy az érzelemábrázolás milyen.

A Hurrikán egy fanficből indult. Huszonévesen együtt írtam egy lánnyal az egyik kedvenc zenekarunk énekeséről. A Hurrikán ebből született, ennek a formába öntése.

Nagyjából hússzor írtam át a szöveget (például az elején közei E/3-ban írtam meg), mielőtt elérte a mostani formáját.

Az út során hihetetlenül megszerettem William karakterét, maximalista, arrogáns, önelégült, néha igazi bunkó tud lenni, de Carolynnal remekül kiegészítik egymást. Carolyn sem egy könnyű eset, nagyon szórakoztató párost alkotnak a Hurrikánban. Folyamatosan szívják egymás vérét, egyik sem bír veszteni, majd, amikor William mégis győz... Akkor megmutatja az igazi arcát, és önreflexiót tanúsít.

Egyébként jelenleg is van olyan regény, amit megosztok az olvasóimmal, csak ezt már a FB csoportomban teszem. Van, amelyik a wattpadon is fent van, de az igazi „elosztó” helyem az a FB csoportom.

Nagyon szeretik az olvasóim : ) Ezért is döntöttem úgy, hogy jövőre nagykereskedelmi forgalomban is megjelenik, mert nagyon sokan kérték, hogy legyen nyomtatott formában.

Ezt inkább tőlük kéne megkérdezni : ) Én nem kaptam ezzel kapcsolatban még visszajelzést. Persze, az írói oldalamra szoktak „felkérések” jönni, érdekes kérdésekkel, és látom, hogy kommenteknél is megjelenek észrevételek.

De akkor ennyi erővel a pasikhoz is hasonlíthatnának, nem? Hiszen a férfi karaktereket is én írom : )

Mert így két karakter bőrébe is belebújhatok, és átélhetem az érzéseiket, azt, hogyan válaszolnak a másikra. (És talán annak is van köze hozzá, hogy 15 éves koromtól kezdve gyakran írtam másokkal együtt.)

Feszültség. Feszültség. Érzékiség : )

Az egész világ. Zene, filmek, könyvek, egy-egy életesemény.

Nem tudtam egyet kiválasztani.

Elsőnek Franz Kafka A kastély című regényéről beszélnék egy kicsit. Ez a könyv évek óta a toplistám élén áll. Tizenhat éves koromban olvastam, akkor valahogy belém rágta magát, és azóta is csücsül. Az a gondolat, ami akkor, az olvasása közben elfogott, az a hangulat... Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle.

Mindig küzdünk valamiért, talán feleslegesen.

Gondoltam, hogy most így, több, mint kétszer annyi idősen újra olvasom, már elővettem az ütött-kopott kötetemet.

On Sai: Vágymágusok

Íróként és olvasóként is imádom. Íróként rengeteget lehet tanulni a regényből. Olvasóként pedig letehetetlen. Nemcsak a fordulatos cselekmény, a szuperül kidolgozott karakterek, vagy a remek világépítése miatt került fel az örök toplistámra, hanem a benne megjelenő gondolatok miatt is.

Néha szeretnék Rianna lenni, és elhinni, hogy a szeretet mindenre megoldás lehet.

Nos, sikerült egy újabb sorozatba is belevágnom, a Ragadozók és Prédákba, ami a FB csoportomban olvasható, őt biztos bővítem jövőre, mert most fejeztem be a második részét. És azt is szeretném majd a kedves olvasóimmal megosztani jövőre.

Szeretném befejezni a Lidércet, annak a végét is elérhetővé tenni, mert aztán le fogom venni mindenhonnan, mert jövő év októberében szeretném majd megjelentetni (ha befejezem – ezt babona miatt muszáj mindig leírnom).

Nyár elején a Hurrikán fog kijönni nyomtatott formában.

Jövőre szeretném a Dream of Doom sorozatot rendbe szedni, átírni a harmadik részét, Zakery történetét, és akkor már egy huzamba megírni Igor történetét is. : )

Tervem rengeteg van, és remélem, mind bele fog férni. Őszintén szólva, most a Ragadozók és Prédák világa ragadott magával, jelenleg még négy kötetnyi ötletem van rá... De közben meg ott van Zakery és Igor, akiknek annyira megvan a fejemben a története, hogy meg kell írnom most már.