A pszichológus hivatás, és az ezzel járó feladatok, felelősségek az életem gerincét jelentik. Meglehetősen sokat dolgozom, a hivatásom gyakorlása fontos számomra. Úgy érzem, írónak lenni sokkal inkább személyes területe az életemnek. Ha azt kellene megfogalmaznom, mi a közös ebben a kettőben, azt mondanám, hogy a figyelem az, ami összeköti őket.  Pszichológusként a betegekre, a segítségre szorulókra figyelek, írás közben pedig befelé, a bennem zajló történetekre és fantáziákra. Hogy mi jellemez ezen túl, ezzel együtt engem? Kíváncsi, rágódó, aprólékosan elemző alkat vagyok, hosszan és sokat gondolkodom gyakorlatilag mindenen, amit észlelek magam körül.

Gyerekkoromtól írok, írtam történeteket, verseket, és egészen régóta az álmaimat is feljegyzem. Aztán egy ideje egyre erőteljesebben elkezdett hívni az az állapot, amit szépirodalom írása közben tapasztalok. Persze a szakcikkek vagy előadások megírása is fontos érzéseket tud hozni, olyankor jóleső a gondolatok strukturálása, a szabályozottság, a precizitás, és hogy valami a végén ebből szépen megfoghatóan megszületik. De regényt írni egészen más. Ott a belső szabadság állapotát élhetem át, amiben bármi megtörténhet, egészen kiszámíthatatlanul. Nem egy könnyű állapot ez. Úgy tűnik, a privát életemben volt egy olyan fordulópont, amikor ennek az állapotnak az átélésére és aztán a megmutatására lett nekem személyesen nagy szükségem.

Az Átkelőkben a szerelem sokarcúságát szerettem volna megmutatni. Az volt az elképzelésem, hogy két szálon fogok megmutatni egy olyan férfi-nő találkozástörténetet, ami a szerelem kezdetét, elindulását írja le, és az érzés elmúlását, gyötrelmes elvesztését is megmutatja. Szerettem volna az idillt és a szenvedést is megírni. Írás közben aztán arra jöttem rá, hogy szép-szép ez az elképzelés, de sem az egyik szerelmespár nem lesz idilli, sem a másik nem lesz elvetemülten gonosz, elkezdtek árnyalódni a karakterek. Ahogyan az életben is: nem minden olyan, mint amilyennek először gondoljuk. Ezt szeretem az írásban. Ezt is.

Egyrészt úgy akartam írni a pszichoterápiáról, ahogyan nem nagyon lehet olvasni róla. Nem akartam ismeretterjesztő szakkönyvet írni, hanem történetet szerettem volna írni, ahol hitelesen, szakmailag pontosan, de élményszerűen bele lehet kicsit látni abba, hogy mit is csinál egy pszichológus, mit is jelent terápiába járni. Ahol a terapeuta gondolatait, dilemmáit is lehet olvasni. A terapeuta is szereplő, még ha sokszor nem is tűnik ez fel, vagy nem is olyan egyértelmű ez. Másrészt azt szerettem volna megírni, hogy én mit gondolok a szerelemről, az olyan szerelemről, ami ennyire elemésztő, felkavaró, gyötrő, és minden ellentmondásával együtt mégis gyönyörű, ahogyan az Átkelők főszereplői átélik azt. Mi másról is volna értelme írni, nem igaz? (nevet)

A magány, vagy inkább úgy fogalmaznék az a belső állapot, amikor az ember úgy érzi, fogságban van lelki értelemben vagy akár konkrétan egy élethelyzet okán, régóta foglalkoztat. Gyötrő és szenvedésteli belső állapot ez, ami kívülről nem feltétlenül látszik, csak akkor tűnik fel, amikor valami mögé tudunk nézni. A Romok között cím ezt az állapotot szimbolizálja. Mit kezdjünk akkor, ha elveszett társak, szerelmek, meg nem valósult vágyak, tervek, célok mentén kell leélnünk az életünket? Hogyan tudunk a magunkkal hurcolt romjainkkal együtt mégis élni valahogyan? És milyen ez az élet? Nem biztos, hogy meg tudtam válaszolni ezeket a kérdéseket, de a regényben lévő szereplőim ezzel birkóznak így vagy úgy. Nagyon szerettem ezekkel a szereplőkkel lenni fantáziában. Magdaléna, a javasasszony karaktere született meg elsőként, az ő története foglalkoztatott először. Milyen lehetett szabadelvű, másként gondolkodó nőként élni egy olyan korban, amikor a nők felé nem ez volt az elvárás. A két másik főhős is azzal küzd, hogy nem tud, akar illeszkedni, kapcsolódni másokhoz, a közeghez, amiben él, mindhárom szereplő sorsát ez a kívülállóság, a veszteségek, a magány érzése köti össze.

Én így érzem, így tapasztalom: a szerelem nem kiporciózható érzelem, hanem határ nélkül áradó irracionális valami, akkor is eléri az embert, ha semmi értelme vagy jövője vagy racionalitása nincsen a megjelenésének. És igen. Gyakran pusztulás a vége. De ettől még nincs mese, fejest kell ugrani bele. Csak bírja ki az ember. (nevet)

A három történetben a szereplőim mindegyike ilyen végletes fejest ugrást él meg a saját sorsa valamely pontján. Az egyik gyógyító szereplőm hiába tudja, hogy kiközösíti a falu, ahol él, mert nem teljesen illik közéjük, hiszen nem az elvárások szerint él, és gondolkodik, mégis segít, amikor hívják, mert erre hívja őt a szeretet parancsa. A másik gyógyító, korunk női orvosa ugyanezt teszi, akkor is, ha annak semmi értelmét nem látja abban a közegben, ahol ember próbál maradni. A férfi főszereplőm pedig, aki sosem tudott mélyen és igazán szeretni, mégiscsak szerelmes lesz, akkor is, ha sejthető, hogy elveszti a szerelmét. Azt hiszem, a legfontosabb hármuk történetében az odaadás érzése. Az az állapot, hogy akkor is odaadom magam, önmagam a másiknak, amikor tudom, hogy annak ára lesz: veszteség lesz, vagy fájni fog, de a bensőm azt diktálja, hogy ezt kell tennem, az odaadás útján kell járnom. Végül is azt érdemes követnünk, ami belül van.

Ez érdekes dolog. A Romok közöttben már nem szerepel pszichológus szereplő, csak utalásként jelenik meg az, hogy az egyik karakter terápiába is jár. Nagyon élveztem, hogy nem írok pszichológiáról vagy terápiáról. Az Átkelőkben ennek sokkal nagyobb súlya nehezedett rám: na most mi lesz abból, hogy ennyire személyesen leírok egy terápiás folyamatot, ennyire személyesen bemutatom egy fiktív terapeuta gondolatait úgy, hogy én magam is terapeuta vagyok. De aztán elkezdtem feldolgoztam azt saját magamban, hogy hát igen, én ez vagyok: terapeuta is, író is kicsit (nevet).

Egyértelműen igen. A traumáról nehéz beszélni, emlékezni rá, egyáltalán szavakba önteni. A történetek, a nagy történetek, akár olvassuk, akár filmen nézzük őket, nagyon sokat segíthetnek, hogy aztán a saját történeteink is elmondhatóakká váljanak egy biztonságos térben.

Az a belső állapot a különleges, ami maga a regényírás. Nálam ezt hosszas gyötrődés előzi meg, sok-sok tépelődés, kínlódás, és aztán valamikor, egy ponton, nem tudom megmondani, hogy mikor és miért, belezuhanok, vagy átzuhanok ezen a kínlódásos részen, és odaát már nagyon jó, akkor már maguktól jönnek a mondatok. Az jó amikor ez megtörténik.

Talán az élményszerűség a meghatározó. Valószínű a pszichológusságom okán, vagy egyszerűen azért, mert én így látom az embereket. A szereplőim belső állapotaiba, érzéseibe, dilemmáiba mélyen beleláthat, így könnyen be tudja húzni az olvasót a történetbe a karaktereim leírása.

Sokat olvasó vagyok, bár mostanában inkább csak vágyom arra, hogy sokat olvassak. Az az idilli állapot, ami gyerekként jellemzett, sajnos már alig-alig lehetséges. Akkor hetente akár 2-3 regényt is kiolvastam. Sok meghatározó könyv van az életemben. Vannak olyan könyvek, amiket időről-időre újraolvasok, rituálisan találkozom ismétlődően velük. Spiró György Fogság-a ilyen. Számomra az egyik legnagyobb magyar regény. Az utóbbi időben pedig egy francia-koreai írónő könyvéért lelkesedtem, egy kedves volt kollégám, Kiss Kornélia fordította a szerzőnő írásait, ő mutatta meg Elisa Shua Dusapin Tél Szokcsóban c. regényét. Különös hangulatú történet, rám nagy hatással volt.

Jelenleg töredékeket írok, tulajdonképpen jeleneteket, a magam számára, Lélegzetek munkacímmel. Olyan állapotok foglalkoztatnak ezekben a jelenetekben – talán a korábbi témáim folytatásaként -, ahol az ember veszteségeket él át, vagy éppen akár árulást, fenyegetettséget, félelmet, kiszolgáltatottságot tapasztal és él meg. Ahol olyan ütközésekbe kerül, hogy mi az ára annak, ha önmagáért vagy a közösségért kiáll, milyen döntési pontok elé kerül akkor, ha elvekről van szó, mik mozgatnak bennünket belül a legbeszorítottabb állapotokban is. A túlélés és megélés, a kapcsolatokban átélt maradás és mozdulás érzelmi, egzisztenciális vetületei foglalkoztatnak. Van a fejemben egy váz, hogy milyen kerettörténetbe illeszthetőek ezek a töredékek, egy-egy karakter már elkezdett markánsan megjelenni bennem. De attól tartok ez még formálódni fog, jelenleg még minden képlékeny. Az is lehet, hogy novellák fognak születni ezekből a történetekből. Még nem tudom.