Amikor 2010-ben elkezdtem a saját nevemen publikálni, és egy éles kanyart vett a korai írói pályám, abban az évben egymás után jelent meg Az ötödik parancsolat és a Sub Rosa – pontosabban ennek a két történetnek a korai változatai. Mindkettő fő inspirációs forrása Umberto Eco A rózsa neve című regénye volt, és mindkettő egyértelmű irányt mutatott az írói pályámnak. Érdekes, hogy csak most, tizenöt évvel később fogalmaztam meg, hogy ezek testvérkönyvek. Most azonban igazán rá is erősítettünk a kiadóval erre a dologra: a két könyv azonos formátumban, hasonló borítóval, egységes tipográfiával jelent meg. A belív ugyanolyan tördeléssel készült, még a papír is ugyanolyan, amire a két könyvet nyomták. A borítót mindkét esetben Bodnár Balázs, a belső illusztrációkat Oláh Tünde készítette. Ami szintén fontos: mindkét történetet leporoltam, kellő mértékben átdolgoztam, és mindkettő mellé kerültek tematikusan hozzájuk passzoló novellák, elbeszélések. Nagyon örülök, hogy ez a két könyv így, ilyen formában jelenhetett meg az Athenaeum Kiadónál.

Valójában mindkettő a történelemről, a középkorról szól. Az egyik a középkorban is játszódik, a másik a mából mesél a régmúltról. Az ötödik parancsolat mintegy előfutára a későbbi történelmi regényeimnek. A Sub Rosa a régmúlt korok iránti érdeklődésemről árulkodik, és már magában hordozza az ígéretet, hogy egyszer majd megírom az Elveszett csillagokat, a munkásságom egyik legfontosabb darabját.

A történetfolyamban ugyan sehová, viszont volt valamikor régen egy olyan elgondolásom, hogy milyen jó lenne, ha minden könyvem valamiképpen kapcsolódna a többihez, legalább egy vékony kis szállal. Ezt, mint megannyi másik fiatalkori ötletemet, jó időre el is felejtettem, aztán ahogy ezen a könyvpáron dolgoztam, valahogy megint előbukkant az agyam egy rejtett zugából. Az ötödik parancsolat esetében ugye a kapcsolódó novellák között vannak olyanok, amelyek konkrétan az Anjouk-sorozat világában játszódnak. A Sub Rosánál pedig most, az átírás/újraírás közben adta magát a poén: ugyan miért ne lehetne egy félmondattal, csak úgy teljesen mellékesen bedobni, hogy a főhős a XIV. században élt Bátor Szilárd rokona? De nem is csak az Anjoukhoz kapcsolunk ilyen módon: mivel a Sub Rosa részben egy metafikciós mű, az egyik szereplő még arra is utal egyszer, hogy a főhős a régi, hátrahagyott életében nem más volt, mint Zalán Péter – vagy talán maga Bíró Szabolcs. Most tehát megint elkezdtem űzni ezt a régi játékomat, és például a legutóbbi, Sárkányfogak című elbeszélésemben még a Ragnarök című vikinges regényemhez is sikerült egy apró kis kapcsot elhelyeznem.

Régebben egyáltalán nem voltam novellista alkat: bármilyen történeten is kezdtem dolgozni, abból legtöbbször kis- vagy nagyregény lett. Többször is viccelődtem azzal, hogy ha novellát írtam, akkor biztos megint szökőév van… Közben meg az évek során valahogy mégis összegyűlt egy szerényebb csokornyi kisprózám, csak valahogy én ezt nem vettem észre. Amikor hosszú évek után elővettem és kijavítottam Az ötödik parancsolatot, rájöttem, hogy ez a történet önmagában csak egy nagyon vékony könyvre lenne elég. Első ízben, 2010-ben is szerkesztettem mellé néhány régebbi kisprózát, azok azonban tényleg csak kezdeti zsengék voltak, így azokat már nem szerettem volna még egyszer kiadni. Elkezdtem keresgélni a számítógépemen, és hamar kiderült, hogy három novellát biztosan tudok csatolni a kisregényhez. Aztán rájöttem, hogy ötöt is. Aztán írtam két újat is, és végül azon kaptam magam, hogy összesen nyolc, tematikusan és hangulatilag egymáshoz illő novellát tudok a könyvbe szerkeszteni. Annyira nem volt ez tervezett dolog, hogy egészen addig egy kisregényként élt a fejemben a kiadásra szánt könyv, amely mellett lesz néhány másik történet is – aztán, amikor már láttam, mi lesz belőle, hirtelen novelláskötetként kezdtem rá gondolni, és ettől nagyon izgatott lettem, hiszen novelláskötetem még sosem jelent meg. Végül egyfajta hibrid lett ez a kiadvány: az első fele kisregény, a második fele novelláskötet. Egyébként azért is fontos darabja a munkásságomnak, mert olyan, mint egy gyorsan áttekinthető portfólió: aki még nem olvasott tőlem semmit, ebből könnyen megismerheti a stílusomat, a hangulataimat – tökéletes keresztmetszete az írói világomnak.

Ezután a Sub Rosát már szándékosan úgy akartam megszerkeszteni, hogy a regény után prágai történetek következzenek a könyvben. Hogy aztán ebből hogyan és miért lett mindössze három novella, azt mindenki elolvashatja a Visszatérés Prágába című történetben.

Az ötödik parancsolattal könnyű dolgom volt. Eredetileg csak azért vettem elő, mert kíváncsi voltam, milyen élmény lesz sok év után újraolvasni. Meglepődtem, mert annak ellenére, hogy borzasztóan önkritikus alkat vagyok, azon kaptam magam, hogy élvezem a hangulatát. Rögtön el is kezdtem javítgatni, és huszonnégy órán belül elkészültem a „leporolással”. Aztán még majdnem egy teljes évem maradt a kisregényt követő novellák összeválogatására (és kettő esetében a megírására).

A Sub Rosa esetében nagyon más volt a helyzet, azt a regényt közel negyed évig javítottam, a középső harmadát szinte teljesen újraírtam, felesleges karaktereket húztam ki belőle, és a létező szereplőket ruháztam fel új tulajdonságokkal és jellemvonásokkal. Párbeszédeket írtam át, rengeteg dühítő bakit javítottam ki, a svájci helyszínekhez még némi kutatómunkát is elvégeztem, és úgy írtam át az ott játszódó fejezeteket. Igazi kaland volt ez számomra, egy-két lelki megzuhanást leszámítva igazán élveztem, hogy újra dolgozhatok ezen a régi szövegemen. Külön kihívás volt mindezt úgy megtenni, hogy az eredeti hangulat ne csorbuljon, de könnyen ráéreztem, és így végül az újonnan írt párbeszédek, leírások vagy épp teljes fejezetek is szervesen illeszkednek a tizenöt évvel korábbi szövegkörnyezetbe. Röviden: jó érzés volt. Végig boldogsággal töltött el a tudat, hogy az olvasók megkaphatják azt a Sub Rosát, aminek – amilyennek – mindig is lennie kellett volna ennek a történetnek.

Az előző válaszomból is sejthető, hogy ez könyvenként változó. Az ötödik parancsolattal alig volt dolgom, az tényleg nagyon gyorsan, könnyen ment. A Sub Rosát viszont mintha ismét meg kellett volna írnom (ez mondjuk részben így is történt). Rengeteg régi emlék felbukkant mindkét munkafolyamat közben, hiszen másfél évtizedes szövegekről beszélünk: számos részletre már nem emlékeztem, ezeket olvasva mintha egy-egy pillanatra találkoztam volna a régi énemmel. A Sub Rosa átdolgozása közben jöttek új ötletek: ezek egy részét beillesztettem a könyvbe, a többit félretettem későbbi történetekhez. Talán egyszer ezeket is megírom.

Valóban mindkét könyv esetében igyekeztem többet nyújtani egy átlagos előszónál: kicsit kitártam a műhelyem ajtaját, beinvitáltam az olvasókat a kulisszák mögé. Őszinte, bő lére eresztett, sztorizós előszót akartam írni mindkét könyvhöz, amit nem érdemes átlapozni, és rögtön a lényegre térni – akár afféle plusz történetként is olvasható mindkettő. És igen, jól gondolod, a Sub Rosa és Az ötödik parancsolat az Athenaeumnál, ebben a kiadásban elnyerte végleges formáját. Ezekhez a szövegekhez a jövőben már nem szeretnék hozzányúlni – felesleges lenne.

Az ilyesmi valójában sosem állt távol tőlem. Élvezem az irodalmi kísérletezést, a játékot a szöveggel, a stílussal, az egyes műfajokkal. Korábban a Ragnarök vagy a Lázár evangéliuma is valós történelmi közegben játszódó, de erőteljesen fiktív, vad történetek voltak, az Elveszett csillagok pedig ugyanabban a műfajban mozog, mint a Sub Rosa. Szeretek kimozdulni mindenféle műfajok felé, szabadon mozogni alkotóként. Nem véletlen, hogy a saját munkásságomat még mindig nem a „történelmiregény-író”, hanem a „székirodalom” címkével látom el. Az utóbbi két-három évben például előtört belőlem a novellista, amire korábban egyáltalán nem számítottam. Aztán idén nyáron minden előzetes felkészülés nélkül elkezdtem meseregényt írni, mert éppen ahhoz támadt kedvem. Tisztában vagyok vele, hogy a nevemet a legtöbben a Non nobis Domine és az Anjouk-sorozat miatt ismerik, és a fő témám valóban a középkor, de sokszor még én magam sem tudom, milyen történet megírásához kerekedik kedvem legközelebb.

Akik már ismerik valamennyire az alkotói világomat, és a történelmi regények felől közelítenek, azoknak mindenképpen Az ötödik parancsolatot javasolnám először, és csak utána, afféle érdekességként, extraként a Sub Rosát. Akik eddig még nem olvastak tőlem semmit, azoknak is ugyanezt a sorrendet javaslom.

Óriási büszkeség, főleg, hogy nem is akármilyen kiadóról beszélünk. Az Athenaeum történelmi múltú könyvműhely, amely temérdek klasszikus író és költő műveit gondozta. Ez a patinás múlt engem is kötelez, felelősségtudatot ad, mindamellett hihetetlenül szerencsésnek is érzem magam, hogy ebben a biztos közegben alkothatok. Nem is tudom, van-e másik kiadó, amelyikkel ennyire passzolnánk egymáshoz.

Kezdem a kötelezővel: már dolgozom az Anjouk X. részén, A hatalom bástyái című történelmi nagyregényen. Ezt nagyon szeretném a 2026-os Ünnepi Könyvhéten dedikálni, de akkor lesz kész, amikor kész lesz – szóval a júniusi megjelenés részemről egyelőre még csak törekvés, nem ígéret! A nemrég megjelent Sárkányfogak című e-könyv után a Szolnoki Pista történeteit is folytatni szeretném jövőre, legalább egy e-könyvvel, ami ezúttal nem novellafüzér, hanem kisregény lesz. Az előbb már elfecsegtem, hogy írtam egy meseregényt, ez ősszel kerül majd a boltokba, és el sem tudom mondani, milyen izgatottan várom, mert a szívem-lelkem benne van abban a történetben. Egy vagy két hangoskönyvet is szívesen készítenék 2026-ban, és legalább két-három novellát szeretnék írni olyan irodalmi periodikáknak, mint a Bárka és az Opus. Közben még a zenekarommal is új albumon dolgozunk. Ja, és nehogy kifelejtsem: jövőre megint A magyar szerzőkért Adventi kalendáriumában olvasható majd tőlem az év utolsó kisprózája.