Nos, én nagyon remélem, hogy ilyen, amilyennek látod. Nyilván nem tárok mindent a nyilvánosság elé, nekem is vannak gyengeségeim, nehézségeim, kevéssé szerethető tulajdonságaim, de hogy az elmúlt tíz évben nem került elő rólam semmi olyan, ami meglepődést okozott volna az olvasóknak, talán hitelessé tesz. Az internet azonban még akkor sem ad teljes képet valakiről, ha a legőszintébben vállalja magát, hiszen témákról írunk, amelyek érdekelnek. Az életünk, a személyiségünk azonban ennél sokkal több.

A fiam halála után nagyon gyorsan felmértem, hogy az a történet, amibe a baleset után Máltán kerültem, egyfajta spirituális mese, amit nem lehet csak úgy hagyni elmúlni. Ahogyan a fiamat sem. Mind vágyunk rá, hogy nyomot hagyjunk magunk után, és nekem nagyon fájt, hogy a fiamnak erre nem volt ideje. Úgy éreztem, ezért nekem kell alkotni valamit, ami itt tartja őt kicsit a világban.
Persze ez nem ment gyorsan. A gyásznak le kellett zajlani, meg kellett érni a feladatra. Közben a férjem is eltemettem, a fiaimmal emigráltunk, így négy év telt el, mire újra megszólalt bennem a történet. Akkor viszont olyan erővel, hogy nagyon gyorsan készen is lett a kézirat.

Félelmetes volt. Írás közben szentül hittem, úgysem fogják kiadni, írhatok bármit, így aztán nem sokat mérlegeltem. Aztán amikor megkaptam a hírt, hogy a Libri szeretné a kéziratot, bizony megrogytak a térdeim. Némi bőgés után elengedtem a dolgot, és sodródtam az árral. Sok nagyon szép elemzést kapott a könyv, a mai napig sokan szeretik, olvassák, ez pedig mindig eszembe juttatja, hogy lám, eltelt kilenc év, és a fiam még mindig itt kering köztünk. Sikerült neki nyomot hagyni.
Találkoztam rosszindulattal is, azonban az nem kritika. Nem mondom, hogy nem fájt, vagy nem hátráltatott abban, hogy félelem nélkül ajánljam a könyvet az olvasóknak, de mára ezen is túl vagyok. Azok, akik tönkre akartak tenni, nincsenek sehol, a könyvem pedig ott van a polcokon és az olvasóknál.

Mindaz, ami a könyvben téma, az témám volt már a kezdetektől: anyaság, nők élete, házasság, családon belüli erőszak, hit, kapcsolatok. A Mikor feltámad a szél az első kötetem, de mivel magam is olvasó ember vagyok, illetve régóta írok, régóta tudom, hogy a személyes történetek is akkor érdekesek, ha az olvasók találnak bennük olyan szálat, amibe bele tudnak kapaszkodni. Az én fájdalmam senkit nem érdekel, csak az, amit elmondok vele, és ami az olvasó életéhez is hozzátesz valamit.

Azzal kezdem, hogy bár az írás mindig jelen volt az életemben, valahogy sosem mertem magamra íróként gondolni. 2014-ben irodalmi különdíjasa lettem a Terézanyu pályázatnak, de a díjátadó után szépen hazamentem gyereket nevelni, pedig akkor már évek óta blogoltam is. Sokat gondolok arra, ha a fiam túléli a balesetet, akkor lett-e volna könyvem. A Mikor feltámad a szél ugyanis nem magamért, hanem a fiamért született. Az iránta érzett szeretet tolt át a határaimon, és kényszerített rá, hogy szintet lépjek az írásban. Azóta a hetedik könyvet írom, de még ma is vannak kételyeim, hogy jól csinálom-e, érdemes-e. Olyankor meg arra gondolok, hogy mindegy is, hiszen azok a könyvek, amiket már megírtam, örökre itt maradnak a kollektív tudatban. Én már biztosan hagyok nyomot magam után, de minden könyvem bármikor visszaadnám, ha ezért cserébe a fiam visszakapnám. És azt hiszem, ez a lényeg.

A sokévnyi blogolás, naplóírás, levelezés során. Ha a nyelv, amit használok, élvezetes, az nagyszerű. Ha egyedi, az még jobb. Már megvolt az első könyvem, amikor elmentem egy íróiskolába, mert gondoltam, megnézem már, mit csinálnak ott az emberek, és hát fejlődni mindig érdemes. Akkor jöttem rá, mennyi melót megspórolhattam volna, ha nem évtizedek alatt, a semmiből építkezve alakítom az írásaim minőségét, hanem elmegyek tanulni. De nem bánom, hogy végül így lett.
Egy érdekes történetet hadd mondjak el ehhez. Nem túl régen esett meg, hogy az egyik drive-omon kerestem valamit, amikor rábukkantam egy szövegre. Valami tárcanovella volt egy névtelen dokumentumban. Eleinte nem volt ismerős a sztori, de ahogy olvastam, egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó szöveg. Aztán az utolsó bekezdéseknél jöttem rá, hogy a saját írásomat olvasom. Na, ez egy klassz érzés volt, mivel egy kicsit úgy tudtam rálátni a saját írásomra, ahogyan az olvasók látják, és így nem találtam gyengének. Alkotóként azonban gyakran vagyok kritikus magammal.

Úgy tűnik, nem változik, amit mondani akarok. Bármi a terv egy könyv elején, végül mindig oda lyukadok ki, hogy az emberi szabadság lehetőségeit, a női életekben rejlő potenciált, az újrakezdéseket vizsgálom. Nagyon érdekel, hogy az érzelmileg független, szuverén nő hogyan tudja megtalálni az útját egy olyan világban, ahol még mindig furcsán néznek az efféle lázadókra. Szeretem meglepni az olvasókat. Tele van ugyanis a fejünk sztereotípiákkal arról, hogyan működnek az emberek, engem viszont érdekel, hogy mi van akkor, ha mégsem úgy működnek. Ha valaki nem olyan, amilyennek látni akarjuk. És hát kicsit önző is vagyok, amennyiben minden egyes könyvemben a saját életem kérdéseit és traumáit is igyekszem feldolgozni.

2004 óta blogolok, a Gumiszoba a hatodik volt a sorban. Előtte egy évvel zártam le egy teljesen más témájú oldalt, éppen szünetet tartottam, amikor a munkahelyemen ért egy olyan atrocitás, amit ki akartam magamból írni. Nyitottam egy Facebook oldalt, ott megírtam. Elég jó nézettséget kapott a cikk, így másnap írtam egy újabbat, aztán egy még újabbat. Ezekben a posztokban mindig valami bosszantó dolgot írtam meg, mondjuk ki, nagyon dühös és trágár nyelvezettel, ami egyrészt tudatos volt, másrészt a saját haragomat dolgoztam ki vele. Őszintén szólva, engem is meglepett, mennyi elfojtott harag van bennem a rendszerrel, a női szereppel, a férfiak viselkedésével kapcsolatban. Nyilván a Gumiszoba haragja elég jól betett engem egyfajta skatulyába, ami egyrészt ijesztő, másrészt bátor, felkavaró jelzőkkel van felcímkézve. Ennek köszönhetően a mai napig megosztó személyiségként gondolnak rám, pedig a Gumi már nem is működik, a hangom is sokat változott. Egyszerűen elmúlt belőlem az az indulat, nem igénylem már, hogy úgy írjak. Jelenleg a saját site-omra költöztem, ott rakom fel az írásaimat. Ezek szuper feminista magyarázatok a világ jelenségeire, az anyasággal, női élettel kapcsolatos kérdésekre.

Minden, ami a saját életemben, vagy a női közösségekben felmerül. Ahogy mondtam is, a saját életem is rengeteg témát kínál, de amit most írok, az például egy másik nő élete. Olyan csodálatos életek vannak, hogy nem is kell semmit kitalálni, csak figyelni, ami körülöttünk zajlik. Úgy értem, nyilván kitalál az ember sztorit, fordulatokat, személyeket, de azok mind élő emberekből, valóságos történetekből alakulnak.

Ezen a kérdésen ültem egy darabig, aztán megkérdeztem a Chat GPT-t, szerinte mi a jó válasz. Mondhatom talán, hogy hiteles képet lát rólam, hiszen egy ideje gyakran segít, amikor egy-egy témában kutatok, plusz tudjuk, hogy pillanatok alatt át tud nézni mindent, ami az interneten elérhető rólam. Szerinte a három tényező, ami jellemzi az írásaimat:

A nők életének támogatása és láthatóvá tétele – Angéla írásaiban központi szerepet kapnak a női tapasztalatok, küzdelmek és sikerek, célja pedig az, hogy segítsen más nőknek felismerni és megélni saját erejüket.

Hitelesség és személyes elhivatottság – Saját tapasztalataiból és mély társadalmi megfigyeléseiből merít, így írásai nemcsak informatívak, hanem hitelesek és átérezhetők is.

Függetlenség és inspiráció mások számára – Írásaival arra inspirál másokat, hogy ne adják fel az álmaikat, és a rendszer adta kereteken belül törekedjenek a lehető legnagyobb fokú szabadág elérésére.

Nos, ha ez így van, akkor elmondhatom, hogy jó az irány. Pontosan valami ilyet szeretnék az írásaimmal adni.

Az igazság. Az életünk teli van hiedelmekkel, hazugságokkal, amiket mesterségesen gyártanak nekünk azért, hogy engedelmesebbé tegyenek minket. Mi minden van ezek mögött a szokások, tabuk és hiedelmek mögött? Hányféle valódi érzés, akarat, és az tud-e, vagy hogyan tud utat törni magának? Na, ez nagyon érdekel.

Az írás gyerekkorom óta jelen van az életemben. A legjobb terápiám. Segít rendszerezni a gondolataim, az érzéseim, kifejezni magam. Ez utóbbi a legfontosabb talán. Megfulladnék, ha nem tudnám kifejezni a gondolataim. A második öröm pedig, amikor „átmegy” mindaz, amit el akarok mondani. Amikor sikerül megfogalmazni, szavakba önteni olyan érzéseket, amikben valaki más magára ismer, és azt mondja: Na, ez. Pont így éreztem, csak nem tudtam elmondani. Akkor tudom, hogy ő már lépett egyet előre, és ebben a lépésben én is ott vagyok. Ez remek érzés.

Az ilyen könyveken keresztül tudnak mások is gyógyulni. Nem csupán a gyászra gondolok, de ott vannak a bántalmazás történetek, vagy betegség történetek is. Ezek a könyvek szavakba öntik az érzéseket, így azok, akik átmennek hasonló élményeken, kevésbé érzik magukat magányosnak. Egy ilyen könyv végigvezet az úton, bele lehet bújni, együtt sírni vele, és gondolkodni azon, hogy én mit gondolok azokról a kérdésekről, amikről az író ír. Az én könyvem apropóján bárki átgondolkodhatja a saját anyaságát, gyászát, hitét, azt, hogy mit gondol a halál utáni világról, hogy ő hogyan van a fájdalommal, tud-e épülni a fájdalomból, vannak-e döntései, vagy csupán sodródik. Olvasás közben a fókusz egyszer csak már nem is a fájdalom, hanem éppen a túlélés. Bár mindig elmondom, hogy ez a könyv nem a sorstársaknak íródott, van annyira sokrétegű, hogy bárki találjon benne gondolkodni valót.

Soha. Szerintem a művészet és az alkotás célja soha nem lehet csupán a szórakoztatás. Amikor ilyennel találkoztam életemben, az mindig nagyon untatott. Még egy igazán szórakoztatásra épülő műfaj is akkor jó, ha gondolkodásra késztet, ha alakít rajtam. Csak ebben hiszek.

Sok van, de amikor ezt megkérdik tőlem, azért rendre és hűségesen Vámos Mikós Apák könyvét szoktam felhozni. Amikor először olvastam, valamiért nagyon elkapott. Misztikus, tele van szimbólumokkal, csodálatos a nyelvezete. Szeretem a lassan hömpölygő ritmusát, a különböző korok egymásba kapcsolódását, és azt a nagyon sok gondolatot, ami aztán hosszan foglalkoztatja az olvasót.

Év végére tervezünk megjelenni egy nagyobb lélegzetű regénnyel, amely tulajdonképpen a második világháborútól napjainkig zajlik, és egy csodálatos nő életét dolgozza fel. Romantikus, történelmi, de közben lélektani regény is, egy végtelen gazdag életút feldolgozása. Tavaly óta interjúzom a főszereplőmmel, ami így, hogy Németországban élek, elég nehézkes. Tanulok egy íróközösségben Tallér Edinánál, gyakorló novellákat írok, hogy megtaláljam a regény hangját, a napokban pedig megnyitottam a Maja-doksit, és elkezdtem a munkát. Karácsonyra remélem az üzletekben lesz a Maja.

És amiről most beszélek először, az az, hogy nagyon kezd hiányozni újra az esszé műfaja. Van már egy 10 okom a haragra, egy AnyaSzív kötetem, és egyre gyakrabban jut eszembe, hogy kellene írni egy újabbat, ezúttal a szexről. Ez azonban még nagyon kezdeti gondolat, majd látom, mikor és milyen formában tud elkészülni.