Azt gondolhatnánk, hogy nekünk íróknak nem okoz nehézséget magunkról írni, pedig szerintem ez az egyik legnehezebb dolog. De egyszer írtam ezt a néhány sort, amivel azóta is elég gyakran kimentem magam az ilyen helyzetekben:

Albert Timi író, self-publishing mentor, életművész, digitális nomád, a Lendület Magazin alapítója. Az írás és a könyvek gyermekkora óta központi helyet foglaltak el az életében. 10 éve jelent meg az első könyve. Jelenleg a 13. könyvén dolgozik és továbbra is segíti azokat a tehetséges művészeket, akik ugyanolyan elszántan hisznek az álmaikban, mint ő maga.

Már gyerekként tudtam, hogy művész szeretnék lenni. Azt hiszem tizenhárom éves lehettem, amikor az általános iskolában megalapítottam a Holt Költők Társasága Kettőt. Azt hiszem nagyjából ott dőlt el minden. :)

Örülök, ha ezt így látod! Semmiképpen sem szeretnék olyan történetet írni, ami nem tartalmaz valamiféle tanulságot, életigazságot. Vagy legalább egy olyan gondolatot, amivel adhatok valamit magamból.

Sok dolog lehet ez az plusz töltet egyébként. Szerintem amitől a történeteim „működni” tudnak az az, hogy valódi érzelmeket teszek bele. Minden történetemben vannak megtörtént események. Még, ha ezt legtöbbször nem is tudják.

Abban hiszek, hogy minél inkább le merünk íróként vetkőzni az olvasók előtt, annál jobban magukra tudnak ismerni. És rájönnek, hogy a sérüléseikkel valójában nincsenek egyedül. Soha nem féltem felvállalni a saját fájdalmaimat, tragédiáimat. Szeretném, ha mások is éreznék, hogy teljesen rendben van, ha nekik éppen nehezebb feldolgozni egy szakítást, vagy a halált.

Különös, hogy ezt közel tíz éve írtam, és bár akkor még a Facebook gyerekcipőben járt, teljesen igaz volt akkor is és most is. Fájdalmas ez a tét nélküliség, hogy már nincs súlya a kapcsolatoknak. Következmények nélkül lépünk ki egymás életéből, sokszor akár szavak nélkül.

De hiszek benne, hogy az ember leginkább az életével tud példát mutatni. Én igyekszem a figyelmemből adni másoknak. Szerintem fontos, hogy vegyük észre a másikat, kívánjunk neki szép napot, mosolyogjunk rá a boltban a pénztárosra, vagy a buszsofőrre.

Éppen a héten kaptam egy e-mailt az egyik olvasómtól – megírtam neki, hogy mikor postázom a könyvét –, ő pedig alig hitte el, hogy időt szántam arra, hogy írjak neki.

Jó lenne, ha nem kellene ezeken a dolgokon meglepődnünk.

Számomra a magánkiadás egy hatalmas hullámvasút volt. A titok szerintem az, hogy az ember mennyire gyorsan találja meg azokat, akik meg tudják valósítani az elképzeléseit (borító, tördelés, nyomda stb.) Ezzel én jó pár évet eltöltöttem sajnos.

Megmondom őszintén én mindig magánkiadás mellett voksoltam, mert számomra nagyon fontos, hogy a könyvem úgy nézzen ki, ahogy elképzeltem. Úgy írhassak és arról, ahogyan csak szeretnék. És annyi könyvet hozzak ki, amennyit akarok. Számomra a könyv tulajdonképpen egy összművészeti alkotás, és nem szeretnék ebben kompromisszumot kötni.

A marketing része pedig szerintem úgyis megkerülhetetlen. Szóval ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy melyik kiadónál van az ember. Ahhoz, hogy tudjanak rólunk, jelen kell lenni különböző platformokon, ha tetszik, ha nem.

• A főhős, aki keresi önmagát, és próbálja követni azt az utat, amit a szíve súg.
• A sorsszerűség kérdése, vajon minden eleve elrendeltetett, vagy sem?
• Létezik-e a nagy ő? Vagy van olyan, hogy bebukjuk, és végül egyedül maradunk?

Mindezt némi utazással és egy kis őrültséggel megfűszerezve. ;)

Nagyon sok olyan üzenetet kapok, hogy éveken át követnek, és csak most mertek írni. Bár én hiszek abban, hogy az ember így vagy úgy sugároz egy képet magáról. Ez lehet sokszor tudatosan felépített, vagy jelen esetben azért a 10 év ad egyfajta „komolyságot” a rólam alkotott képhez.

Ráadásul a sok szívtörős idézetem mellett kevesen gondolják, hogy alapvetően elég vicces ember vagyok (legalább is szeretem ezt hinni). :)

Ahogy már korábban is említettem, én nagyon szeretek mindenkinek írni például könyvrendeléskor. De sokan lehet nem is hiszik el, hogy én válaszolok. Ugye ez is a modern kor mellékhatása, hogy már egyre nehezebb eldönteni, hogy egy chatbottal, vagy egy virtuális asszisztenssel levelezik az ember.

Számomra minden olvasóm egyformán fontos, és nagyon szeretem a visszajelzéseiket. Talán csak szerencsés vagyok, de 10 év alatt még egyszer sem kaptam negatív üzenetet.

Az alapötletet az adta, hogy mikor megjelent az első kötetem, egyetlen magazint sem érdekelt. Azt hiszem csak egy reagált, ahol a vezető annyit írt, hogy írjak inkább máshogy, írjak útikönyveket.

És nem is feltétlenül a személyes sértettség vezetett, hanem azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi tehetséges fiatallal történik ez? Ha nincs pénzed, vagy nem „kap fel egy influenszer” akkor valóban esélyed sincs?

Szóval szerettem volna egy helyet azoknak a kezdő művészeknek, akik mint egy kis menedék nyugodtan megmutathatják magukat. Egyébként ma is a hozzánk beküldött művek 98%-át publikáljuk. Hiszek benne, hogy mindenki megérdemelné ezt.

Ahogy a könyveim borítóján is szerepel, a kusza kapcsolataim inspirálnak általában. :) Valahogy az az ember vagyok, akivel tényleg mindig történik valami. Szoktam is ezzel viccelődni, hogy ha mindent leírnék, ami velem történik, akkor biztosan senki nem hinné el.

De komolyabbra fordítva a szót, azt hiszem mások rám gyakorolt hatása, és annak megértése indít el mindig egy történetet.

Egy kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mintha szeretnék megérteni egy matematikai képletet, és mikor végre megértem, akkor szeretném, ha ezzel másoknak nem kellene bajlódnia, hanem csak eléjük teszem. Azt gondolom, hogy mikor olyan visszajelzések jönnek, hogy ez velem is így volt, csak eddig nem tudtam megfogalmazni, akkor valahogy pont ez történik.

A káoszból alkotok valamiféle  esszenciát, ami könnyebben befogadható, feldolgozható mások számára is.

Az első három kötetem minden fejezete máshoz szólt, ami pedig a Szívdekorba került, azok olyan jegyzetek voltak, melyek semelyik könyvbe nem tudtak ilyen szempontból bekerülni. De emellett nem titkolt célom volt az is, hogy ha az ember leemeli a polcról, akkor bárhol is nyissa ki, adjon valamit hozzá ahhoz ahol éppen tart az életében.

Az Emlékszel? És a Mire visszatérsz kötet az inkább egy-egy kis napló. De szerintem ezek amilyen „kicsik” ugyanannyira tömények is.

Több helyen is említem egyébként, hogy ha lehet ezeket ne egy szuszra akarják elolvasni, mert szerintem idő kell, hogy szépen megtalálják a helyüket bennünk.

Egyébként én ezekre, és a blogregényeimre úgy tekintek, mint apró festékpöttyökre. Amiket csak távolról nézve vagy képes egyben látni. Nem feltétlenül kell cselekvésnek történnie, az érzelmek elmesélése kiadja a teljes történetet.

Magyar írók közül Lőrincz L. Lászlót emelném ki, mert az ő könyve (A kicsik) volt az első, amit tényleg szó szerint nem tudtam letenni. Imádtam! Aztán sorra olvastam szinte minden könyvét.

Egyébként ahhoz képest, hogy én magam romantikus regényeket írok, olvasni sokkal jobban szeretek krimiket, vagy titokzatos könyveket. Neil Gaiman munkásságát például imádom. Mindig lenyűgöz, hogy hogyan lehet valakinek ilyen varázslatos elméje!

Jelenleg a Meddig játszol? folytatásán és a Leélném veled az életem című regényen dolgozom. Az utóbbin nagyjából 3 éve. Néha nem egyszerű azokkal a történetekkel dolgozni, melyek túl sok érzelmet váltanak ki, vagy kavarnak fel bennem.