– Volt pofája háromszáz év után beállítani!

Érkezésemkor Borbála az ablaknak tolt íróasztalánál ült, és bár kifelé nézett a sásokkal teletűzdelt lápvidékre, nem sokat láthatott a belső párkányon pöffeszkedő rengeteg növénye mögül. Feldúlt belépőmre letette a csészéjét és felém fordult. A hallból épp rálátott a bejárati ajtóra.

– Boldog névnapot, drága barátosném! – mondta összevont szemöldökkel, és máris a bakancsomat méregette, amit nem rúgtam le az ő katonásan felsorakoztatott kapcsos csizmácskái és falnak támasztott ágseprűi közé.

De hát névnapom volt, nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy meggyalázzam az egymásra dobált süppedős szőnyegeket, miközben betrappoltam az előszobából. Hogy ne is lássa a bűnömet, inkább igazgatni kezdte magán a nehéz anyagú, buggyos-krinolinos selyemszoknyát: hamarosan a fekete-fehér csíkos harisnyával fedett lábából még a bokája se látszódott ki. Velem ellentétben imádta ezeket a ruhákat, holott már rég senki sem kényszerítette fűzös göncök viselésére a nőket. Szerintem én 1962 óta cicanadrágban voltam.

Odaléptem hozzá, a válla mögé igazítottam hosszú, sötét haját, és nyomtam egy puszit a halántékára.

– Majd holnap, mielőtt hazamegyek, feltakarítok magam után, de most adj valamit innom. Jó erőset!

– Kávé? – kérdezte.

– Ha teszel bele rumot.

Erre csak megforgatta a szemét, és csettintésre emelte az egyik kezét, de én gyorsan elkaptam a csuklóját.

– Ma nincs munka a nőknek! Legalább mi ketten tartsuk be a régi szabályainkat!

– Sokkal kevésbé munka ez nekem, mintha fel kellene állnom, és előkotornom valahonnan azt az üveg rumot, amit még Cousteau kapitány nyomott a kezembe, jó ötven évvel ezelőtt.

Tény, Borbála soha nem ivott, csakis miattam voltak efféle huncutságok elrejtve itt-ott a házában. Akkor is: a szabály az szabály. Én mindig betartottam őket.

– Boszorkánynak varázslás a munkája. Ha nem tudod fejből, hol az az üveg, inkább lemondok róla. Mid van helyette?

– Pumpkin Spice Lattéval és mellé sütőtökös pitével készültem! Tegnap babráltam kicsit az időjárással, ami mondjuk nem annyira az én asztalom, mint a tiéd, de végre esik. Bebújunk egy pokróc alá és koreai sorozatokat nézünk!

Évszázadok óta így ünnepeltük a névnapunkat. Na, jó, leszámítva a tévézést. Az ugyanis nem járja, hogy az ember a saját neve napján halálra dolgozza magát, főzzön, vendégeket fogadjon és a házát csinosítsa, szóval egy rakás teendőt eleve betiltottunk, a többit meg megcseréltük. December negyedikén, Borbála napján mindig nálam van az ünnepség. Én készülök, az én otthonomban, és emiatt az én módomon ünneplünk. Erről elég annyi, hogy olyankor nem egyetlen pókhálós üveg rum kísért csak valahol a konyhapult alatti padlódeszkák repedései között. És néha kell is a két hét, hogy magunkhoz térjünk utána. Szóval december 13., ami az én napom, valójában Borbála napja, cserébe: ilyenkor ő ünnepelhet meg engem úgy, ahogyan ő szeretné. Kivéve ma.

– Akkor mégiscsak megengedem, hogy varázsolj a nevem napján. Majd nem nézek oda. – De persze csak vicceltem. A szabály az szabály.

– Bizonyára a sütőtökkel van bajod, mert a koreai sorozatokkal nem lehet!

Utáltam a koreai sorozatokat, és ezt mindketten tudtuk.

– Természetesen a tökkel van bajom. Az a hülye is hozott nekem egyet. Háromszáz év után, csak úgy!

– Pontosan ki is látogatott meg téged ma reggel? – ráncolta az orrát Borbála, mintha most fogná csak fel, hogy nem költői túlzásokkal élek, hanem teljesen komolyan beszélek. Napra pontosan háromszáz év telt el!

– Hát Ulrich!

– Ulrich, Ulrich… nem az volt az a moráviai, aki 1730-ban meghalt pestisben, aztán egy hullaperben próbálták rábizonyítani, hogy boszorkánymester?

– Dehogyis, az Andreas volt Sziléziából! A te Mattiasodnak az unokatestvére, és aligha alakult közöttünk bármi komoly, amikor még alig tettem magam túl Ulrich eltűnésén! Aki ma pirkadat előtt beállított! És hozott magával egy kifaragott tököt!

– Érdekes. Nem hallott a Gergely-naptárról? Csak nem hiszi, hogy még mindig Luca-napjára esik a téli napforduló?

Megvontam a vállam.

– Fogalmam sincs, mit hisz. Csak úgy megjelent, hogy beszélni akar velem.

– Megvan, ki az! Az a sváb telepes Szentesről. A búcsúban ismertük meg, emlékszem! Odacitáltál valami vásári mulatságba a névnapomon, kizárólag a puncs miatt!

– Tényleg csak ennyire emlékszel belőle? Három évig vele éltem!

– Azért nem emlékszem rá, mert nappal alig mutatkozott. Mondanám, hogy csak ágymelegítőnek használtad, de mindketten tudjuk, hogy ez nem lenne igaz, mert olyan a pasas, akár a jégcsap. Ezt az is igazolja, hogy szinte napra pontosan három évvel az első találkozásotok után felszívódott, és aztán háromszáz év múlva került elő. Kedvesem, az a férfi egy vámpír.

Ezt akár valami szitokként is mondhatta volna, mert úgy is éreztem, hogy a váratlan hajnali látogató leszívta minden energiámat, és tényleg semmi másra nem vágytam, mint egy takaró alatt sorozatokat darálva bóbiskolni, de sajnos Borbála igazat szólt: Ulrich valóban vámpír volt. Senki sem lehet tökéletes.

– Igen, hát, nem is invitáltam be magamhoz. Amint tiszta volt a levegő, elosontam. Fogalmam sincs, honnan tudhatta meg a sokadik lakcímemet, de ha ilyen naprakész, arra már csak nem emlékszik, te hol laksz!

Borbála soha életében nem költözött. Előbb volt itt, mint maga a láp.

– Ne haragudj, de szerintem kész szerencse, hogy azokban a vérgőzös évszázadokban nem éltél tovább együtt egy vámpírral. Ha jobban belegondolok, talán nem is önző okai voltak arra, hogy elment.

– Hah! Talán. De minek jött vissza? Nem gondolhatta, hogy várni fogok rá!

– De hát végül is ez történt, vagy nem? – Nem válaszoltam, a kérdés ott lógott közöttünk a levegőben. A sáros bakancsomat nézegettem. Hirtelen súlyos arcátlanságnak tűnt nem levenni, úgyhogy lehajoltam hozzá és fűzögetni kezdtem. Borbála nem sokáig bírta szokatlan hallgatásomat. – És most hol van? Remélem, nem karóztad le a szerencsétlent!

– Nem csináltam vele semmit – motyogtam a térdemre hajolva. –  Fogalmam sincs, hova tűnt megint.

A bosszankodás helyett, amit még mindig éreznem kellett volna, hirtelen rettentő ijesztőnek tűnt, hogy csak úgy újra elment. Fel sem mertem nézni. Borbála a fejemre tette a kezét, és megsimogatta a hajamat. A hangja megértőnek tűnt:

– Talán mégis tehetnénk egy kis kivételt a munkával ezen a napon. Hozom a kristálygömbömet!

– Nem, azt nem! – csattantam fel, akkor már ismét határozott dühvel, mert emlékeztettem magam, hogy ez a normális reakció. – Igazad van, nem változtatunk a programunkon egy flúgos pasi miatt! Ha akar valamit, keressen meg újra holnap vagy azután! Találja meg a módját, hogy meghallgassam, ha annyira fontos mondandója van! Én most sorozatokat nézek és pitét zabálok, ahogy elterveztük!

Egész nap a sütőtök szétmálló ízét éreztem a számban, miközben a koreai szereplők csak nézték és nézték és nézték egymást. Úgy tűnt, mindegyikünknek borzasztóan nehéz megfogalmazni, mit érzünk.

*

Csak másnap reggel mentem haza, már világosban, hogy elkerüljem Ulrichot. Mégiscsak jó valamire, ha az ember exe vámpír: napközben legalább nem mutatkozik. De este ismét kopogtatott, én pedig nem nyitottam ki az ajtót és nem is válaszoltam. Persze, nyilván hallotta, hogy odabent lapulok, mert folyamatosan szólongatott. A kukucskálón keresztül úgy láttam, megint van nála valami, de ezúttal nem tök volt. Leginkább egy girbe-gurba husángra hasonlított. Legyőztem a kíváncsiságom.

Következő este úgy döntöttem, rövidre zárom a dolgot. Résnyire nyitottam az ajtót, de a láncot nem akasztottam le. Ki tudja, miért hozott magával előzőleg egy furkósbotot, talán, ha ő nem jöhetett be, engem akart valahogy fejbeverni és elvonszolni, mint valami ősember a zsákmányát.

– Nem! – kiáltottam rá, mielőtt megszólalhatott volna. – Ne szólj egy szót sem, nem akarlak meghallgatni! Soha többé!

Ez persze nem volt igaz, de az ember háromszáz év után mégiscsak megpróbálja megőrizni a méltóságát. Hogy ilyen határozottan adtam magam elő, gyorsan az orrára is csuktam az ajtót. Azt azért felismertem, hogy ezúttal egy borókaág volt a kezében. Én is használtam szerelmi bájolásoknál, na, nem mintha ő értett volna az ilyesmihez, de a dolog mégiscsak nyugtalanított.

Másnap világosságnál újra felkerestem a barátnőmet az aggodalmaimmal, aki szerint agyamra mentek a dark romance regények. Vajon igaza volt? Mi van, ha Ulrich sem elrabolni, sem megbűvölni nem akar? Az azért roppant csalódáskeltő lett volna ennyi év után!

– Nem bánom, nézzünk bele a kristálygömbödbe! Ha ő ilyen alantas trükkökhöz folyamodik, én sem maradhatok felkészületlen! – Borbála szólásra nyitotta a száját, de aztán elhallgatott. Nem mondta ki hangosan, hogy épp Ulrich trükkjeinek a hiánya miatt szaladgálok úgy, mint egy fejét vesztett csirke.

Valamiféle erdőben láttuk meg a képét, letört ágak között keresgélt. Nem volt neki jó akármelyik. Kis rőzsekupacba rakta, amiket már kiválogatott.

– Mi a fenét művelsz? – mormogtam a gömbbe.

Borbála viszont azonnal tudta.

– Az ott kökény, boróka és jávorfa. Körtefa, som, jegenyefenyő. Jön még az akác, a cser és lefogadom, hogy rózsafa lesz az utolsó. Biztosan kapsz majd egy csokor rózsát is előbb-utóbb.

– Lucaszéket épít az átkozott! – hörögtem hitetlenkedve. – Csak, hogy meghallgassam!

Le kellett ülnöm. Nem tudtam megemészteni a fejemben száguldozó sok, ellentétes információt. Először is: Ulrich nem léphet be a templomba, mi értelme akkor lucaszéket építenie? Másodszor: annyira nem akarhat velem beszélni, hogy ezért az életét kockáztassa. Aki december huszonnegyedikén, az éjféli misén feláll a maga készítette lucaszékre, megpillanthatja a helyi boszorkányok valódi arcát, de ennek csakis akkor van értelme, ha utána hazáig menekül. A megidézett boszorkányok ugyanis, ha elkapják, azonnal széttépik. És itt volt a harmadik bökkenő: ha Ulrich előbb ér haza, minthogy utolérjük, tűzre kell vetnie a széket, csak így menekülhet. Minket ugyanis nem állít meg holmi invitálás hiánya az ajtó vonalában. Az ágak jajongva-húzódozva lángolnak majd, mintha a meghosszabbított tagjaink lennének. Velük együtt mi is elhamvadunk, ott helyben.

Már egyáltalán nem izgatott semmiféle tüzes romantika!

*

Megpróbáltam megbetegíteni Ulrichot, de mi tagadás, annyit ért az egész, mint halottnak a csók. Bár, ha jól emlékszem, azt egészen kedvelte. A lényeg, hogy elérkezett karácsony napja, és bármilyen átkot szórtam rá, bármilyen bajba sodortam, mindent túlélt… már, ha lehet ilyesmit mondani egy olyanra, mint ő. Borzasztóan idegesített! Miért nem tudott úgy viselkedni, mint más, normális halottak? Olyan nyugisan? Miért kellett neki terveket kovácsolni és székeket ácsolni? Az egyetlen reményem az volt, hogy nincs az a templom, nincs az a pap…

Aztán ez is szertefoszlott, Borbála kunyhójának közelében ugyanis létezett az a templom, méghozzá éppen azzal a bizonyos kiskapuval. A valóságban a templomnak semmilyen kapuja nem volt már, ugyanis az egész csak egy kőrakás volt, ennyi maradt belőle az 1836-os tűzvész után. A falu akkor már igencsak elnéptelenedett, senki sem építette újjá a leégett imaházat, különösen, hogy Borbála meglehetősen ragaszkodott az utolsó lelkipásztor szelleméhez. Ó, nem, nem kell aggódni, a fickó nem égett bent. Egyszerűen csak túlságosan bekajált. Még évekkel a tűzeset előtt. És mivel falánkságában a falu koldusának gyűjtött ünnepi elemózsiát is megdézsmálta, valahogy felborította a templom és az alatta lévő föld szentségét. Talán ezért is éghetett porrá az egész.

Ulrich felbukkanásáig szerettünk a romok közt sétálni Borbálával. Hiába, a boszorkányoknak is lehetnek gyenge pillanatai, amikor az égiektől várnak egy kis iránymutatást. De abban a pillanatban nem akartam elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet velem! Igen, csak velem, ez azért kedves volt Ulrichtól. Borbálát nem keverte bele, engem idézett meg név szerint. Ahogy éjfélt ütött az óra, valami láthatatlan vonzás támadt bennem az egykori templom irányába. Mintha a holdfény kötelet sodort volna saját sugaraiból, és lágyan a derekam köré fonódva noszogatott volna, hogy menjek, tegyem csak egyik lábamat a másik után.

– Te nem is érzed? – A barátnőm némán megrázta a fejét, de azért követett. Nem kellett messzire mennünk. – De hát ez már nem is igazi templom! – akadékoskodtam. – Bárkit beengednek! – Hiába, a hold nem felelt. Hamarosan átléptük a fehér fénnyel leöntött kövek köralakot formáló vonalát.

– Jó estét, tisztelendő atyám! – motyogtam kényszeredetten a kísértetnek. Szegénynek még mindig olyan vörös és puffadt volt az arca, mint amikor a prédikáció előtt benyomta azt az utolsó vacsorát, és aztán megfulladt a karácsonyi szentmise közepén egy kósza halszálkától. – Dicsértessék! Persze, ezt nem nevezhetjük valódi istentiszteletnek… – próbálkoztam egy újabb halovány ellenvetéssel. De ahogy a hold, a páter sem igazán foglalkozott velem, csak az arckifejezésével teljes ellentétben álló megbékélt hangon lelkesítette a nem létező egybegyűlteket a fényről, a világosságról, a szeretetről és a megbocsájtásról. Majdnem felhorkantam. A fejemen mostanra látványos szarvak díszelegtek. Ezt még egymásnak sem szoktuk mutogatni a hétköznapokon, mi boszorkányok, mert túlságosan intim. De hát a szentmisére való idézéskor kirajzolódik minden veszélyes vonásunk.

Egy még épen maradt falrész árnyékából előlépett Ulrich, épp leszállt a hülye kis sámlijáról. Éreztem, ahogy a körmök karmokká alakulnak az ujjbegyeim végén.

– Szervusz, Luca! – mondta megkönnyebbülten. – Végre!

Akkor már fújtattam. Kicsit fájt a létezés. Ez a pasi gyönyörű volt! És mi tagadás, valaha nagyon szerettem. Sőt, talán bármikor képes lettem volna újra nagyon szeretni, még ha jó mélyre ástam is az érzést, és alaposan befedtem haraggal. Akkor sem volt kedvem széttépni. Olyan kár volt érte! De hiába, a szabály az szabály.

Ekkor benyúlt a zakója zsebébe és keresgélni kezdett. Kicsit arra számítottam, hogy olyan lesz, mint valami bűvész: előhúz egy kilapult csokrot, ami majd a kezében valódi virágokká válik. De nem rózsa volt a rohadéknál, hanem egy kisebb üvegcse… mák!

– Volt pofád! – kiáltottam, és térdre rogytam. Menekülnie kellett volna, nekem meg üldözőbe venni, ehelyett elkezdtem mákszemeket számolgatni. Mert a szabály az szabály.

– Majd eljön annak is az ideje, amit te szeretnél – villantotta fel Ulrich a gondolatolvasó képességét, ami olyasmi volt, amit igazán irigyeltem tőle. Micsoda dög, nem is emlékeztem, hogy mennyire imádtam minden gonosz porcikáját! – De muszáj volt egy kis időt nyernem előtte, hogy elmondhassam végre a távozásom körülményeit!

Pff. Hát tényleg erről volt szó! Magyarázkodik, míg én mákszemeket számolgatok. Mellettem Borbála gyanúsan nyugodtnak tűnt. Volt nála elrejtve egy tőr, erre legalább jók ezek a puffos ruhák. Azzal kellett volna szíven szúrnia Ulrichot, esetleg megpróbálni levágni a fejét, bár az elég alaposan a nyakára volt rögzítve. És semmi esetre sem akartam volna sürgetni a barátnőmet, de azért szerettem volna, ha még a kisszék elégetése előtt cselekszik. Mármint persze, sajnáltam Ulrichot, de mégis: magamat azért jobban, ha választani kell.

– Szerintem hallgassuk meg! – mondta Borbála, pedig ő nem volt gondolatolvasó. – Ráérünk.

Ezt lehet, hogy csak azért gondolta így, hogy Ulrich is lássa az ő hamisan békés szándékait, de mégis… ezek ketten még csak nem is köszöntötték egymást! Hogy Borbála először nem is emlékezett Ulrichra, aztán meg azt mondta, talán nem is akart rosszat az eltűnésével, most szöget ütött a fejemben. És ez az időhúzás…

– Ti összejátszottatok? – nyögtem ki döbbenten a hirtelen támadt gyanúmat.

– Sosem tudom, mivel lepjelek meg a névnapodra, szóval… – Borbála megvonta a vállát és láthatóvá tette a tőrt. – Utólag is boldog névnapot, Luca! Meg remélem, karácsonyt is. De ha nem tetszik, amit mond, vagy tényleg elégetné a széket, a végén eltesszük neked láb alól! – nyugtatott meg.

Úgy éreztem, torkomon akadt a levegő. Egyrészt természetesen a meghatottságtól, mert valljuk be: egy életet adni ajándékba, ez azért igencsak nemes gesztus. Főleg, hogy én cserébe csak koreai sorozatokat nézek. Nekem van a legjobb barátnőm!

Másrészről viszont roppant különös volt, hogy Ulrich beleegyezett ebbe. Mondhatni, arrogánsan magabiztos, amit persze jobb napjaimon kifejezetten izgatónak találtam, de most? Vajon a saját meséjét gondolta ennyire meggyőzőnek vagy úgy számolta, hogy kettőnkkel is simán végezhet?

Fel kellett pörgetnem a dolgokat, mert még rengeteg mákszem volt előttem, és amíg nem tudtam a pontos számukat, hasznavehetetlen voltam. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy úgy láttam, mint egy bagoly a sötétben.

– Jól van, rajta, láss hozzá! – mondtam, és én is hozzáláttam közben a számoláshoz. Széthajtogattam a fűszálakat. – Áruld el, hogyan vesztél el háromszáz évre! Talán nem hallottál közben a telefon feltalálásáról?

Ulrich zavartan megvakarta a tarkóját.

– Bevallom, viszonylag későn jutott el hozzám a híre.

Na, ettől annyira meglepődtem, hogy leültem a sarkamra. A fickó vagy teljesen hülyére vesz, vagy…

– Miért, hol voltál?

– Először is élve eltemettek.

– Ó! – A hang önkéntelenül szökött ki a számon, mert ez valóban kellemetlenül hangzott. Na, de mindenre csak nem lehetett mentség! – Hogy történt?

– Arad megyénél átcsámborogtam Erdélybe, és nem is gondolnád, hogy bántak ott Mária Terézia előtt a vámpírokkal!

– Úgy értettem a kérdést, hogy koporsóban vagy anélkül? – Ulrich értetlenül, félrebillentett fejjel bámult rám. – Mert ha koporsóban temettek el, annyira borzalmas azért nem lehetett. Unalmas, igen. Biztosan el is zsibbadtál. De alig különbözhetett az ágyadtól, ha azt vesszük.

– Előtte leszúrtak! Egy teljes emberöltőt húztam le ott mozdulatlanul! – kiáltotta felháborodottan. Jóságos pokolfattyak! Férfiak és az ő kényelmetlenségeik… – És vártam! – tette hozzá neheztelve.

Ötszázharminchétnél tartottam a számolásban, de ettől a panasztól majdnem leejtettem a már tenyerembe gyűjtött mákszemeket.

– Jaj, kérlek, ne légy ilyen drámai! Én is vártam!

– Hát ez az! Vártál, és nem kerestél. A választottam, akinek kezébe adtam létezésem titkát, nem keresett!

– Kerestelek! – csattantam fel, de sokkal bizonytalanabbul, mint előzőleg. Nem voltam igazán elszánt. Sértett, az igen. Kerestem, keresgéltem. Nem mentem messzire. Három évig éltünk együtt, ez talán jelentős egy emberéletben, de mit számít valakinek, akinek évszázadok adattak? Viszonylag hamar meggyőztem magam arról, hogy Ulrich egyszerűen lelépett. Utólag nézve ez igazán kínos volt. – És aztán? Mi történt aztán? – tereltem tovább a beszélgetést.

– Kiástak. Mikor már az utolsó ember is a halálán volt, aki egykor részt vett az elfogásomban, megkerestetett és új helyet találtak nekem. Nem akarta, hogy a jelöletlen sír alatt örökre feledésbe merüljön a hollétem, hátha egyszer mégis kikecmergek onnan és bosszút állok az egész uradalmon. Szóval élve befalaztak egy kastélypincébe.

– Ahh! – Sajnálkozás helyett inkább feldúltan tört fel belőlem a hang. Nem akartam sajnálni. Tényleg nem. Lehet még ennél is szánalomra méltóbb a története? – Azt mondod, tegnap előttig bezárva éltél valahol?

Ekkor szégyenkezve Borbálára pillantott, aki biccentett. Nem tudtam, hogy bátorítja vagy kényszeríti, hogy mindent bevalljon.

– Nem egészen – motyogta Ulrich félszegen. – Mentségemre, elég sokáig ott voltam. Változtak a tulajdonosok, az országhatárok, többször, felkelések és háborúk jöttek-mentek. Voltam fegyverraktár és állami hivatal, végül még árvaház is. Aztán magára hagyott romhalmaz, mire végre privatizáltak és néhány évtizede megtaláltak. És míg ott feküdtem, tőrrel a mellkasomban, bénultan, én végig csak rád gondoltam, emiatt nem veszítettem el a józan eszem! Hogy mi lehet veled és hogy milyen hirtelen és otrombán szakadt vége az együtt töltött szép napoknak! Hogy elvettek tőlünk valamit. Az volt a tervem, hogy amint kiszabadulok, eljövök érted.

– De?

– Mire kiszabadultam, megváltozott a világ. És azt hiszem, amikor először megláttam ezt, kicsit megorroltam azért, hogy lemaradtam róla. Mintha te vetted volna el tőlem azzal, hogy sosem jöttél értem. Mert azok a fények! Az éjszaka! Csupa lehetőség, csupa világosság, még nekem is! Többé semmit nem veszítek, ha csak az éjszakában járok. Nem vagyok sötétségre ítélve. A világ többé nem alszik.

Ezen kénytelen voltam elmosolyodni. Igazából örültem neki, hogy az elmúlt néhány évtized boldoggá tette. Megérdemelte. Meg én is.

Úgy éreztem, mintha a derekam köré fonódott holdsugár kegyetlen indákká vált volna; feljebb csusszant rajtam és préselte, szorította, összefacsarta a mellkasomat.

– Azt mondod, azért nem veszítetted el az eszedet, mert rám gondoltál. Én viszont azért nem, mert nem gondoltam rád. Nem lett volna szabad visszajönnöd, Ulrich!

– De hát még nem is tudsz mindent! Vettem egy kocsmát. Aztán még egyet. Később bárokká alakítottam őket. New Yorktól Tokióig vannak érdekeltségeim. Azon a végzetes éjszakán mindenemet elveszítettem, de mostanra még többet szereztem vissza. Egyetlen valami hiányzik. Ami nélkül az egész nem ér semmit. És Borbálának köszönhetem, hogy nemrég felkutatott és volt olyan kedves, emlékeztetett erre. Úgyhogy: én már nem haragszom, ha te sem.

– Jaj, te! Ez az egész nem számít, hát nem érted? – nyögtem elkeseredetten. – A szabály az szabály!

– És mit mond a szabály erre az esetre?

– Azt, hogy fuss! Mert pontosan kétezerháromszázötvenhat mákszem van előttem!

­­*

Alig néhány méterre maradtam csak le Ulrichtól, ahogy keresztülszeltük a vidéket és átrohantunk egy másik országba. Ki hitte volna, hogy megvásárolta a kastélyt, ahol majd’ kétszáz évig raboskodott? Pedig biztos voltam benne, hogy ez nem csak egy random román kastély, hanem az a bizonyos. Ha lett volna időnk, ez is megért volna egy pszichológiai elemzést.

Már az épületben volt, mire beértem. Megtorpantam az ajtóban, mert vártam a lángokat, hogy mindjárt eluralkodnak a testemen, de azok csak nem jöttek. Nem értettem, miért nem pusztít már el. Az nem lehet, hogy tényleg belenyugodott mindenbe és megbocsátott!

A másik verzió az volt, hogy Borbálának sikerült megölnie őt, még előttem. Merthogy a barátnőm is velünk futott, sőt, igazából ő ért ide elsőként. Még Ulrich sem tudta megelőzni, szinte szárnyalt. Bizonyára készült erre. Elvégre biztosítania kellett a verseny tisztátalanságát. Vagyis, hogy a hős lovagom akkor se tudja elvenni az életemet, ha menet közben esetleg meggondolná magát.

A tenyeremet az ajtónak támasztottam, ami nyikorogva sarkig tárult. A karmaim nyomot hagytak a fán, én pedig beléptem. Az éjszaka hidegétől megremegtek az előcsarnokban álló hatalmas kandallóban a lángok. Ulrich a tűz mellett állt. Ettől megkönnyebbültem. Nem volt a kezében a szék. Ettől is. Borbála egy sarokba húzódva figyelt és várt.

A szék a terem közepén kuporgott a maga göcsörtösségében, Ulrich és közöttem félúton. A hős lovagom tehát nem gondolta meg magát.

– A tiéd – szólalt meg ekkor a székre mutatva. – Nem akarok neked ártani, Luca. Soha nem is akartam.

– Teljesen őrült vagy – mondtam, de megszaporáztam a lépteim és odaértem a székhez. A kezembe vettem. Egyszerre mértem fel, hogy valóban nem tett benne kárt, és hogy kettőnk között hirtelen felére csökkent a távolság.

– Ha te égeted el, nem esik bántódásod.

– Ha viszont te nem égeted el, szét kell tépjelek! A szabály az szabály.

– Az én legfőbb szabályom az, hogy megszegem őket. Nem akarod kipróbálni?

Ez hirtelen rettentő kecsegtetőnek tűnt, de nem tudtam, hogyan csináljam. Hogyan engedjem el a régi, bevett szokásokat, és tegyek meg valami egészen újat. Valamit, amit igazán nagyon szeretnék. Húztam az időt. Még közelebb léptem.

– Te milyen szabályokat rúgsz fel ma éjjel? – suttogtam.

Elnevette magát. Igazi, valódi, szinte emberi nevetéssel. Olyan hangja volt, hogy önkéntelenül még közelebb húzódtam hozzá.

– Hát először is bementem egy templomba, még ha csak az alapjai voltak is meg. Másodszor, boszorkányok kezébe adtam az életem, többszörösen. – Erre mindketten körülnéztünk. Borbála, valamikor akörül, hogy megszereztem a széket, kiosonhatott, mert mostanra csak magunk voltunk. – Harmadszor, szeretném megünnepelni veled a karácsonyt. Hadd jöjjön a világosság, már nem félek tőle!

– Úgy tűnik, sok mindennel megbékéltél az elmúlt évszázadokban. – Egészen mellé léptem és a kandallóba vetettem a széket. A lángok fellobbantak, a lucaszék a megsemmisülés útjára lépett. Ulrich visszaadta az életemet és tényleg rám bízta a sajátját. – Soha nem láttam még ilyen bizalmaskodó vámpírt!

Hirtelen a vállamon éreztem a tenyerét.

– Megbocsátok neked, Luca, ha te is megbocsátod, hogy nem azonnal jöttem vissza, amikor megtehettem volna. Nem gondolod, hogy ideje lenne egymással is békét kötnünk?

Valami furcsa és kényelmes üresség járta át a mellkasomat. Eltűnt belőle a nyomás, ami szinte mindig ott volt, amit már egészen megszoktam, ami kényelmesen belém fészkelte magát. Ami ismerős fájdalommá vált az idők alatt, és mint egy betokosodott tályog terpeszkedett a bordáim mögött, hogy belefúródjon a tüdőmbe és megnyomorítsa a szívemet. Ma éjjel, a templomromok között ez az élősködő fekély kifakadt, szétterjedt bennem, és mindennek fényében jobban marcangolt, mint korábban bármikor.

Tévedtem és hibáztam és nagyon sokáig hamis önigazolásban éltem. Ma pedig szembesültem ezzel és rövid idő alatt a megszokott nyomás feszítő félelemmé vált: hogy mindent elrontottam és mindent én rontottam el, hogy már nem tudom megváltoztatni, sem visszacsinálni a dolgokat. Mintha megfagyott volna körülöttem minden, alig kaptam levegőt. Vádlóból egy perc alatt vádlott lettem, de most, Ulrich szavaitól és a lángoló lucaszék fényében elkezdtem felolvadni. Még fájt, élesen hasított belém a múlt, mint fagyott testrészbe a melegség, de lassan elengedett és újra képes voltam mozogni. Lélegezni.

Talán tényleg ideje volt félretennem a szabályaimat és minden helyzetet önállóan, a maga egyediségében vizsgálnom. A karmaim lassan visszahúzódtak. Ulrich vállamon nyugvó kezére tettem az enyémet.

– Csak azt áruld el nekem, mi az öreg ördögért jöttél te ilyen messzire aznap este? Mi keresni valód volt errefelé háromszáz évvel ezelőtt?

– Ne is mondd! Akartam neked szerezni egy olyan életfát a halhatatlansági rituálédhoz. Úgy tájékoztattak, a Hargitán teremnek a legszebb fenyők.

Ettől már a fejemet fogtam. Ó, ha akkor tudta volna szegény, hogy pontosan száz évvel később már feltűnés nélkül lehetett művelni az ilyesmi dolgokat! Akkor már az emberek is feldíszített fákat állítottak szerte az országban, mintha az egészet ők találták volna ki…

– A beste életbe – sóhajtottam –, ezek után tényleg nem téphetlek szét, belátom! Jól van, elfogadom a bocsánatodat. És sajnálom, hogy nem tettem meg mindent a felkutatásodra. Meg, hogy magamban még el is átkoztalak. Többszörösen.

– Nem fogott rajtam – húzta ki magát Ulrich. – Jólmenő üzletember lett belőlem.

– De mégis visszajöttél. Lehet, hogy hozzám vagy kötve.

– Most erre mit mondjak? A kötél sokkal jobban tetszik, mint a tőr. Boldog karácsonyt! Tekintsd a lucaszéket az ajándékomnak.

Sokáig gondolkodtam, hogy én mit adhatnék neki viszonzásul. Valamit muszáj volt, a szabály az szabály. Egyetlen ajándékkal készültem csupán, amit Borbálának szántam, és valljuk be, meg is érdemelte ezután a hatalmas szervezkedés után: jövőre egész évben őszies, pokrócos, tévénézős időjárás lesz. Ulrichot az ilyesmi hidegen hagyta volna – elhatároztam, hogy később még fogom ugratni a testhőmérsékletét érintő szóviccekkel –, szóval neki valami mást kellett kitalálnom.

És így esett, hogy karácsonykor egy vámpírnak adtam a saját halott szíve helyett az enyémet.